a Mozi arcai

Buda Andrea közel két évtizeden át volt a Cinema City magyarországi kommunikációjának meghatározó alakja. Nevéhez olyan időszak kötődik, amely alatt a hálózat több nagy mérföldkövön ment keresztül: az Aréna megnyitásától az IMAX és a VIP-élmény megerősödésén át az Allee, a Palace-mozik átvétele, a 4DX és a ScreenX megjelenéséig.

A pápai Petőfi mozi sokak emlékezetében ma is több egyszerű filmszínháznál: egy korszak, egy találkozási pont, egy városi intézmény lenyomata. Mód Károly ezt a világot nem kívülről figyelte, hanem évtizedeken át alakította is. A Veszprém Megyei Moziüzemi Vállalat dolgozójaként, majd a mozi vezetőjeként és később magánvállalkozóként is részese volt annak az időszaknak, amikor a mozi még valódi kulturális súllyal bírt. Vele beszélgettünk gyerekkori moziélményekről, a Petőfi mozi átalakulásáról, a működtetés mindennapi kihívásairól és egy letűnő mozis világ emlékeiről.

Kevés olyan ember van, akinek az életútján keresztül ennyire pontosan kirajzolódik, hogyan válhat a filmnézés közösségi élménnyé. Pap István számára a mozi soha nem pusztán vetítőtermet, vásznat és székeket jelentett, hanem találkozásokat, beszélgetéseket, gondolatokat és embereket.

Gyerekként még óvónő szeretett volna lenni, a filmek világa azonban kezdettől fogva végigkísérte az életét. A családi mozilátogatások, a kamaszkori filmklubok és az egri főiskolán megismert médiapedagógia után végül egy akkor még születőben lévő békéscsabai mozi mellett találta meg a helyét. Bácsfalvi Szilvia a Center Mozi megnyitása óta vezeti az intézményt, amely az elmúlt több mint huszonnégy évben nemcsak vetítőhellyé, hanem a város egyik meghatározó közösségi terévé is vált.

A pápai mozgóképkultúra nem kizárólag az épületek, a vetítések vagy a történeti korszakok felől közelíthető meg. Tekintsünk most azokra, akik hosszú időn át közösséget, gondolkodást és folytonosságot próbáltak teremteni köré. Kocsis Gyula ilyen szereplője a város kulturális életének: filmklubvezetőként, mozi szervezőként, beszélgetőtársként és szerkesztőként is jelen van abban a közegben, amelyben a mozi több puszta szórakozásnál. A pápai mozi múltjáról, a filmklubok szerepéről, a „mozipótló járat” keletkezéséről és arról beszélgettünk vele, mitől maradhat élő közösségi tapasztalat a film egy kisváros életében.

Van az a pillanat, amikor belépsz egy moziba, és még nem a film története kezd el dolgozni benned, hanem a tér: a pénztárablak emléke, a lépcső ritmusa, a nézőtér halk sötétje, a gépház közelsége. Budapest mozijai közül sok már csak ilyen villanásokban létezik – képekben, tárgyakban, történetekben. Vékás Magdolna évtizedek óta fotózza ezt az eltűnő világot: nem „szép képeket” keres, hanem egy mozi teljes testét és lelkét, az előcsarnoktól a gépházig. A beszélgetésünkben (Kalcsú Éva rövid kiegészítéseivel) arról mesél, hogyan lett a mozik iránti szerelemből dokumentálás, a fotózásból archívum – és mi az, amit még most is meg lehetne menteni, ha lenne hozzá elég figyelem és jó ízlés.

Több mint 43 ezer tag egy törzsvásárlói programban már nem „jó szám”, hanem közösség. A Sugár Mozi erre a közösségre épít: kedvezményekkel, pecsétgyűjtő kampányokkal, nyereményjátékokkal és olyan apró ötletekkel, mint a „meglepetés a pohár alján”. A mozi vezetője, Csiszár Hajnalka arról beszélt, mi működik a streaming korszakban, hogyan áll össze a műsor egy kilenc termes házban, és miért lett a közösségépítés a mozi túlélési faktora.

Egy mozi akkor válik igazán közösségi térré, amikor nem csupán vetítések helyszíne, hanem találkozópont: emlékeké, visszatérő arcoké, ünnep- és hétköznapoké. Dunaújvárosban ez a ház sokaknak ilyen – és ebben Kutasi Sándornak meghatározó szerepe van. Több mint három évtizede dolgozik itt, végigélte a korszakváltásokat, a nehezebb időszakokat és az újrakezdéseket, miközben a lényeget ugyanúgy őrizte: hogy a mozi otthonos legyen, emberléptékű, és a néző érezze, hogy számít. Ez a beszélgetés egy életpálya lenyomata, de közben egyfajta hitvallás is arról, mit jelent „mozisnak” lenni. A vetítőgép mögötti munka, a ház rendben tartása, a műsor, a technika, a mindennapi apróságok – mind ugyanarra az iránytűre mutatnak: szolgálat ez, a közönség felé. Kutasi Sándor története ezért nem csak egy mozi története, hanem annak a szemléleté, amelyben a mozi nem egyszerűen szolgáltatás, hanem közösség, felelősség és otthon.

A magyar művészmozik történetében kevés olyan személy akad, akinek a pályája ennyire szorosan összefonódott volna egy város kulturális életével, mint Szabó Éva Andreáé. Kazincbarcikáról indult, a filmek iránti kíváncsiság pedig egészen Szegedig kísérte, ahol nemcsak nézője, hanem formálója is lett a helyi és országos mozikultúrának. Az 1993-ban alapított Kép-Szín-Ház Művészmozi Alapítvány, a Grand Café létrehozása, majd a Belvárosi Mozi vezetése mind olyan mérföldkövek, amelyek nemcsak intézményeket, hanem korszakokat is kijelölnek. Éva ma az Art-Mozi Egyesület elnökeként a teljes hazai artmozis szakma egyik legmeghatározóbb hangja. Interjúnkban élettörténet, moziszakmai kulisszák, rendszerváltás utáni kulturális változások és személyes visszatekintések fonódnak össze. Egy olyan ember beszél, aki számára a mozi nem csupán munkahely: közeg, hivatás, közösség és otthon.

A magyar film- és mozitörténet elmúlt évtizedei nemcsak intézmények, filmek és alkotók történetei, hanem azoké az embereké is, akik hivatásként és szenvedélyként élték meg a film világát. Veress József ezek közé tartozik: tanított, írt, szerkesztett, és a hazai filmkultúra egyik meghatározó alakjaként hosszú évtizedeken át dolgozott azon, hogy a film ne pusztán szórakoztatás, hanem gondolkodásra késztető művészet legyen. Az alábbi beszélgetésben életútja és pályája mozaikjai rajzolódnak ki – a debreceni művészmozitól a filmkritika műhelyein át a magyar filmszakma változó korszakaiig. Szavai mögött ott a személyes hitvallás: a mozi közösségi élmény, amely egyszerre tükrözi a múltat és a jelent.