1. Gyerekkor – első mozis élmények

Emlékszel az első mozis élményedre?

Nem, nem voltunk egy moziba járó család, kicsi gyermekként egy pici faluban laktunk, Tiszaderzsen. Viszont a helyi kis filmszínházra, ami egy 16 mm-es vetítőhely lehetett, emlékszem. Valamilyen iskolai rendezvény keretében lehettünk ott, a terem, egy lyuk hátul, ahonnan jött a fény, ilyen emlékem van, de az első filmélményemre nem emlékszem.

Hová jártál moziba?

Már nagyobb voltam, amikor elköltöztünk egy közeli városba, Kunhegyesre. Akkor néha már eljutottam moziba, de akkor sem önszántamból, egy barátnőm mindig elrángatott. Nagyon szerette a nagy hollywoodi filmeket.

Milyen meghatározó filmélményeid voltak?

A Cápát biztosan láttam moziban, az Indiana Jones-nak valamelyik részét is, de amire határozottan emlékszem és nagy kedvenc volt, az a Flashdance. A film egész története és zenéje megmaradt, valamint, hogy egy nő volt a főszereplő, és a lakás hangulata. Nagyon emlékezetes volt a helyi mozi kinézete, klasszikus felcsapódós faszékekkel, olajos padlóval, kályhával és ami így utólag végig gondolva még mókásabb, hogy a teremből nyílt a Wc… Gyanítom, hogy a filmek mire eljutottak oda, már számos vetítésen keresztülmentek, mert karcosak voltak a kópiák és filmszakadás is gyakran előfordult. Például a Hair, egy normál hosszúságú film emlékeim szerint, de mi biztos, hogy legalább két és félóráig néztük, mert annyiszor kellett a gépésznek újra ragasztania. Akkor még nem tudtuk, hogy mi történik, csak így utólag az ember összerakja, hogy valószínűleg állandóan elszakadt a film, felkapcsolták a villanyt, a gépész ragasztott, utána pedig folytatódott az előadás.

2. Főiskolai évek – filmes kötődés

Mi alapján alakult ki a filmek iránti érdeklődésed az egri főiskolás évek alatt?

Amikor elkezdtem tudatosan moziban filmeket nézni, az a főiskolai évek voltak, ekkor szerettem bele a mozizásba. Egerben jártam főiskolára és óriási szerencsémre a művelődésszervezés szakon a második évben specializációt kellett választani. Gyermekszabadidő-szervezés mellett volt egy filmtörténeti, filmelméleti, filmesztétikai irány, és mivel amúgy is tanultunk esztétikát, én az utóbbi mellett döntöttem, ezt követően indultam el a filmes pálya irányába.

Mi alapján jött ehhez a választás?

Azt gondolták, hogy önmagában a művelődésszervező egy túl tág fogalom. Eleve a tanárképző főiskolán úgy gondolták, hogy a tanárnak a gyermekszabadidő-szervezés mellett egyéb foglalkozások megtartását is vállalnia kell, a filmtörténet meg azért volt fontos, mert Kakuk Jenő, aki az esztétikát tanította, rajongott a filmekért. Ő egy meghatározó személyiség volt ebben a történetben és rendes oklevelet is kaptunk erről a végén. Nekem egy filmterjesztési manager és filmkultúra terjesztő bizonyítványom van, amit az OPAKFI állított ki. Tehát a történelem államvizsgával együtt ebből is államvizsgát tettünk. A főiskola elvégzése után indult egy másoddiplomás képzés a Filmintézetben, ezért minden második vagy harmadik szombaton jártam Budapestre. Ekkor formálódott a ma már más egyetemeken is létező média szakirány, tehát filmtörténet tanárrá képeztek volna ki, ha befejeztem volna a képzést, aminek minden alkalma élményteli volt. Gyürei Vera a Filmintézet, Filmarchívum akkori igazgatónője volt az osztályfőnökünk, tanított Réz András, Forgács Iván, a Filmkultúra akkori főszerkesztője, meg nagyon sok filmintézetes kolléga, akik tudományos munkatársként ott dolgoztak.

Volt-e olyan tanár, közösség vagy élmény, ami megerősítette a mozihoz való kötődésedet?

A főiskolán kezdődött a nagyarányú filmfogyasztásom. Filmet néztünk az órákon, elemeztünk, filmtörténetet tanultunk, aztán délután elmentünk még moziba. Egerben ott volt az Uránia Mozi a főutcán, mellette az Ifjúsági Házban szintén tartottak vetítéseket és ha még mindig volt ingerenciánk, akkor a főiskolán is volt filmklub a nagyelőadóban, ott is lehetett filmeket nézni. Olyan mennyiségű filmet láttam, mint amit előtte sosem. Nyilván ott inkább művészfilmekkel, magyar- és klasszikus alkotásokkal találkoztam, tehát akkor még az amerikai kommersz vonal teljesen kikerült a képből. És ha még mindig volt kedvünk, akkor VHS-en otthon még valamit meg lehetett nézni, csak hogy bepótoljunk valami régi filmet. Aztán sajnos Kakuk Jenő meghalt, amikor harmadévesek voltunk és Szilágyi Erzsébet nevű tanárnő jött a Esztergomból és vele fejeztük be ezt a képzést. A szakdolgozatom is ezt a témát ölelte fel, tehát nem a történelmet, hanem inkább a filmes szakirányt választottam, ami végülis összekötődött a történelemmel, mert az 50-es évek magyar filmjeiről írtam. Amik történelmileg eléggé meghatározott filmek voltak, és ezen belül a szocialista hős típus ábrázolása volt a téma.

Gondoltad akkor, hogy a filmvilág egyszer hivatásod lesz?

Nem gondolkodtam ezen soha. Tanárképző főiskolára jártam, azt gondoltam, hogy tanár leszek. Harmadik-negyedik évben már nem voltam biztos abban, hogy történelemtanár szeretnék lenni. Látva, hogy a csoporttársaim sokkal nagyobb lelkesedéssel voltak a történelem iránt, meg sokkal nagyobb tudást birtokoltak, elbizonytalanodtam. Ennek ellenére a főiskola után elkezdtem tanári állást keresni, de egyszak történelemmel ez viszonylag nehéz volt.

3. Tanári pálya és váltás

Milyen volt a pedagógusi pálya, mit adott neked ez az időszak?

Végül itt kötöttem ki Miskolcon, két tanévet egy kollégiumban töltöttem el, mint nevelőtanár. Ezt sikerült találni első körben, nyilván az volt a terv, hogy később keressek valami mást. Ami jó emlékként megmaradt ebből az időszakból, hogy tartottam a kollégiumban filmes szakkört, ahol régi filmeket néztünk és ezekről beszélgetünk a gyerekekkel. Úgy emlékszem három vagy négy lelkes résztvevő volt és az egyikőjük év végén mondta, hogy szívesen lenne operatőr. Ennek nagyon örültem, jó visszajelzés volt.

Miért döntöttél a váltás mellett, és hogyan talált rád a mozi világa?

Éreztem már korábban, hogy ez nem az én világom, mindamellett, hogy szép és jó időszak volt. A második év végén eldöntöttem, hogy befejezem a tanári pályát és Budapestre költözöm. Nem volt munkám, sokat gondolkodtam rajta, hogy mi az, amit szívesen csinálnék. Megfordult a fejemben, hogy elmegyek egy moziba dolgozni, ami adott pillanatban jó ötletnek tűnt. Akkor még nem gondoltam erre hosszabb távú megoldásként.

Volt egy baráti társaság, akikkel ebben együtt gondolkodtatok?

A budapesti képzésen ismerkedtem meg egy barátommal, akivel azóta is nagyon közeli kapcsolatban vagyunk. Amikor Budapestre költöztem és munkahelyeket kerestem, akkor egyszer csak felhívott és azt mondta, hogy „- Figyelj, van a Pesti Estben egy hirdetés és valami multiplex moziba keresnek munkatársakat”. Oké. Mi az a multiplex mozi? Senki sem tudta, 1996-ot írunk ekkor. Elolvastam a hirdetést és beadtam az önéletrajzomat. Ez volt a Duna Pláza újonnan nyíló többtermes mozijának hirdetése.

4. Multiplex-időszak (1996–2006)

Hogyan emlékszel vissza a Hollywood Multiplex Duna Pláza indulására?

Az InterCom valamikor szeptemberben hirdette meg az állást, október végére volt tervezve a nyitás, és ez valahogy november elejére valósult meg. Felvettek a Duna Pláza kezdő csapatába, ami kb. 30-40 fő volt. Senki sem tudta, hogy mi itt mit fogunk csinálni, mi az, hogy multiplex mozi, Magyarországon akkor ilyen még nem volt. Akiket felvettek mozivezetőnek az InterCom kiküldte őket Ausztráliába is tanulmányútra az ottani multiplex mozikat megnézni, hiszen az InterCom egy ausztrál céggel közös vállalkozásban indította el a moziépítést. InterCom-Village Roadshow magyar közös cég. Mivel nem volt még kész a mozi - és ezt ennyi év távlatában már tudjuk, hogy soha nem készül el időben - ezért először elvittek minket az Olimpia Moziba Kelenföldre, hogy ott tanítsanak be és válogassanak szét bennünket jegyszedőnek, büfésnek vagy gépésznek. Akinek volt érzéke a műszaki dolgok iránt, őket Németh Attila felvitte a gépházba és ott elkezdték tanulni a mozigépészetet, ami egy igazi szakmunka volt. A többiek meg előadásokat hallgathattak. Amire nagyon emlékszem, hogy Berkes Zoli, aki ezeknek a moziépítéseknek volt a vezetője akkor az InterComnál, ő is tartott ilyen előadást. Elkezdett nekünk arról mesélni, hogy jó ez az analóg vetítési rendszer meg minden, de előbb-utóbb higgyük el, hogy majd műholdon küldik a filmet a moziba, akkor már nem lesznek fizikai hordozók. Akkoriban ezt még elképzelhetetlennek tartottuk, de eltelt 20 év és valósággá vált. Így kezdődött számomra ez az időszak. Elkezdtünk dolgozni, nagyon izgalmas volt, nagyon jó szívvel emlékszem vissza rá. Részt venni valaminek az indulásában, a szervezeti felépítésében, megtanulni a munkafolyamatokat, hogy pl. honnan fogod tudni jegyszedőként, hogy abból a 9 teremből most melyikbe mennek befelé az emberek, és melyikből fognak kifelé jönni, óriási élmény. Ez nem egy egytermes mozi, hogy elkezdődött a film és kétóra múlva vége, hanem itt csúsztatott kezdésekkel, 9 film pereg egyszerre, többszáz ember ül a moziban. Egyébként a nézők is imádták, mert ez egy szemkápráztató, új és izgalmas élmény volt számukra is. Jöttek, kérdeztek, hogy nem lehetne, hogy csak benéznek a terembe, hogy hogy néz ki, a moziban pedig egy nagyon jó társaság jött össze. Nyilván nagy volt a fluktuáció, mert többen pár hónap alatt ezt megunták, azért elég kemény munka tud lenni egy ilyen multiplex mozi. Hosszabb nyitvatartással, reggeltől estig, sokszor két műszakban, nagyon kései végzéssel, éjfélkor még simán kezdtünk vetítéseket hétvégén. Még arra is emlékszem, hogy amikor Farkas Attila lett a mozivezető, valamelyik Star Wars-nál, amit visszahoztak, újrabemutatással, akkor kezdte, hogy csinált belőle éjféli előadást. Elkezdtem végigjárni a szamárlétrát, először jegyszedőként kezdtem, aztán csoportvezető lettem. Nem sokkal később kiderült, hogy nyílik egy új mozi a Lurdy Házban, amiről akkor még nem igazán tudtuk, hogy hol lesz. Oda már kerestek egy menedzsert és rám esett a választás, ez azzal járt, hogy bele kellene tanulni a pénztárba, a büfébe is, mert ezeket át kell látnom a feladatomhoz.

Miben volt különleges a Lurdy-s időszak?

Amikor a Lurdy megnyílt 1998 októberében, akkor már kiképzett menedzsernek mentem át, aki a mozivezető helyettese volt. Voltunk többen is, mert egy egész napos nyitva tartással, az év 365 napjában le kellett fedni minden műszakot. Ott újra felépítettünk egy új csapatot, egy szintén nagyon mutatós és látványos mozival. Akkori szemmel az még nagyon külvárosi multiplexnek számított, mert nem volt olyan jól szervezett tömegközlekedés, mint most. Akkor még az 1-es villamos sem ment ki odáig, inkább az autósoknak kedvezett a hatalmas ingyenes 2000 férőhelyes parkolóhelye miatt. Eleinte nehézkesen indult be a mozi, a családi filmek voltak nagyon népszerűek, végül pedig nagyon szépen felépült a közönség. Rengeteg díszbemutatót hozott oda az InterCom, hogy bevezessék ezt a mozit a köztudatba, hogy nincs ez azért annyira kint a város szélén.

Milyen volt a kollégákkal együtt dolgozni?

Nagyon szerettem, az elején mindenféle emberek vetődtek egy helyre és nagyon érdekes volt látni, hogy ebből egy összetartó csapat alakult. Például a Duna Plázás időszakban sokszor műszak után, ami hajnali 2-t jelentett jellemzően, még elmentünk együtt billiárdozni, mert volt ott a közelben egy éjjel-nappal nyitvatartó hely. Komoly, máig tartó baráti kapcsolatok jöttek létre. Ez a szokás a Lurdyban folytatódott, akik átjöttek a plázából, ők már eleve egy erős összetartó közösség volt, aztán később jöttek hozzánk az új kollégák. Majdnem 10 évet töltöttem el a két moziban, ebből a Duna Pláza volt a rövidebb. Akkoriban jellemzően minden második évben nyílt egy új multiplex valahol a városban, például Óbuda vagy pedig vidéken és ezeknek a moziknak a csapatai, a kezdő kollégák jellemzően nálunk tanultak be, tehát mi egyfajta tanoda is voltunk. Beültek a pénztárba, beálltak a büfébe, felmentek a gépházba gyakorolni, megnézték az egész mozi működését. Amikor beindult az új helyen a mozi, akkor visszamentek pár hét eltöltése után, de az alapcsapatból is vittek el embereket az új mozik beindítására pár hónapra, hogy segítsék az ott dolgozókat. Aztán ez már néha olyan szintre fokozódott, amikor több mozinyitás is volt egyszerre, hogy nálunk lassan már nem volt elegendő dolgozó. Elindult egy változás, amikor bérelt munkaerőt kezdtünk el alkalmazni nagyobb számban a saját dolgozó helyett, diák- és bérmunkások jelentek meg. Ez egy picit megváltoztatta a dinamikákat, mert akkor már nem mindig ugyanazokkal a kollégákkal dolgoztunk együtt, hanem ez a folyamatos változás állandósult. Mindig egy új arccal találkoztam és mindig el kellett mondani nekik, hogy mit kell csinálni. Ez nagyon megváltoztatta a kollégák közötti viszonyokat, nem tudtak olyan szoros barátságok létrejönni, mert valaki pl. csak hetente egyszer járt be. Az elején még farsangokat tartottunk, kibéreltük a ferencvárosi művelődési központot, a műszakzárás után átmentünk és buliztunk, tehát nagyon erős összetartás volt, az új helyzetben pedig ez már nem volt annyira erős.

Más volt a moziba járó közönség, mint most?

Szerintem a közönség ilyen tekintetben nem változott, maximum az elvárások lettek magasabbak. Az már önmagában egy élmény volt számukra, hogy a megszokottól eltérően kényelmesebb volt a szék, mert a régi mozik zömének – nem leszólva őket – nem volt pénze korszerűsítésre vagy nem voltak olyan technikai fejlettségi szinten, a multiplexek meg mivel frissen épültek, újak, tiszták, szépek, kényelmes székek voltak. Ezt nagyra értékelték akkor és emiatt nagyon szívesen jöttek oda a nézők. Ehhez képest ma már ez kevés, mert ma már ez egy minimum elvárás, hogy kényelmes legyen a mozi. Ami az elején nagyon nagy különbség volt a mai állapothoz képest nézők tekintetében, hogy akkor nagyon megoszlott, hogy ki a multiplexbe járó és ki a művészmozi néző. Ez ma már nem különül el ennyire határozottan, most már nagyobb átjárás van a két mozitípus között. Egyrészt mert a multiplex mozik többsége is vetít művészfilmeket, magyar filmeket, vagy csinál régi filmekből is vetítéseket, visszahoz klasszikusokat. Másrészt anno azt mondták a hardcore művészmozisok, hogy ők nem mennek multiplexbe, mert ott kukoricát esznek, ma meg már az art mozik többségében is esznek kukoricát. A Duna Pláza 9 teremmel nyílt meg és akkor még a Póluson és a Corvinon kívül más ilyen nagy mozi nem volt a városban, ezért óriási volt az érdeklődés. Volt is egy szlogen, még pólóra is nyomtatták: 9 terem, 8 hónap, 1 millió néző. Kevesebb, mint egy év alatt, ez óriási számnak számított.

A Lurdyban ebben az időszakban volt a Guinness rekord? Hogy emlékszel erre vissza?

Ez még nem sokkal a nyitás után volt, szintén azért, hogy bevezetésre kerüljön ez a mozi a köztudatba. Kitalálták az InterCom marketingesei, hogy kellene csinálni egy ilyen Guinness rekordot, ami a kategóriájában addig nem is létezett, ez egy új dolog volt, hogy egy huzamban nézzenek emberek filmeket moziban. A Guinness-sel letárgyalták a feltételeket és lefektették a szabályokat, hogy hány filmenként és mennyi időre mehetnek ki a résztvevők a teremből, mikor ehetnek és ihatnak, természetesen az előadáson kívül. Mindenki mellett ült egy ellenőr, aki azt nézte, hogy valóban nyitott szemmel ülnek a résztvevők a vetítés alatt. A nehézséget a háttér biztosítása szempontjából az jelentette, hogy irdatlan mennyiségű 35 mm kópiát oda kellett hordani a moziba, hogy folyamatosan tudjuk biztosítani a vetítést akkor is, ha 24 órán át bírják, akkor is, ha három napig. Azt nem lehetett tudni, hogy meddig tudnak majd ébren maradni a résztvevők. A kópiákat a gépésznek össze kellett ragasztani és elő kellett készíteni a vetítéshez, majd a levetítetteket szét kellett szedni, folyamatosan munkát igényelt. Végül majdnem 40 óra lett az első rekord. Az egész esemény nagyon nagy szervezést és munkaerőt igényelt, hogy minden folyamatosan és kifogástalanul menjen, ne legyen technikai probléma. A gépészekkel és néhány emberrel végig ott voltunk, nagy megpróbáltatás volt számunkra is, de egyben hatalmas siker. Ám nem sokkal később, valahol Ázsiában meg is döntötték ezt a rekordot.

5. Forgalmazói munka (UIP Dunafilm, 2006–tól napjainkig)

Hogyan élted meg az átállást a mozizásról a forgalmazásra?

A mozivezetői munka szép és izgalmas, de igen megterhelő is tudott lenni, amit huszonévesen még bír az ember, sokszor késő éjszakáig vagy hajnali 2-ig, általában hétvégén és karácsonykor is dolgozni kellett. A mozivezetőnek ráadásul a zárás után folytatódnak a feladatai, ott kell lennie a kasszazárásnál, meg kell számolnia a bevételt, elkészíti az elszámolásokat és elküldi a forgalmi jelentéseket. Akkor kell fittnek lenni, amikor az emberek többsége már a másik oldalára fordul. 2006-ban kezdtem gondolkodni, hogy váltani kellene egy kevésbé megterhelő irodai munkára, ami reggel 8-tól délután 5-ig foglal le és a hétvégéim szabadok maradnak. Egyszer csak felhívtak a UIP Dunafilmtől, hogy van egy kolléganő, aki szülési szabadságra megy és a helyére keresnek egy helyettest két évre. Bálint Péter volt a UIP vezérigazgatója, bementem és átbeszéltük, hogy milyen munkával bíznának meg. A feladatom a mozisokkal való kapcsolattartás lett, ami az én esetemben igen kézenfekvő volt, mert ismertem a kollégákat, tudtam, hogy hogyan működik egy mozi. Igaz, hogy átültem az asztal másik oldalára, de tisztában voltam a működési mechanizmusokkal és ugyanúgy filmekkel kellett foglalkozni, elvileg normál munkaidőben. A kolléganő végül két év után nem jött vissza, így végleg ottmaradtam. Ez egy nagyon kényelmes váltás volt számomra, és nagyon jó abból a szempontból, hogy mindazt, amit a mozikról megtanultam korábban itt is tudom használni, és ha felmerül valamilyen kérdés vagy probléma, akkor tudok mozis fejjel is gondolkodni. Azonban a legfontosabb része számomra, hogy továbbra is filmekkel foglalkozhatok.

Mit jelent számodra a filmforgalmazás?

Tudom, hogy ez nagyon közhelyes, de nekem a munkám a hobbim. Én még mindig szeretek moziba járni, filmeket nézni, imádok filmekről beszélgetni és gyakorlatilag nekem ez a dolgom. Persze nyilván alakult még a munkakör és most már fél-ügyvezető is vagyok a cégnél, tehát egy picit változtak a dolgok, de az alapvető feladatom még mindig a filmforgalmazás. Egyrészt rengeteg filmet nézhetek-nézek, mert a saját filmjeinket kell is, de mások filmjeit is megnézem, akár azért, mert szeretném látni vagy azért, mert kíváncsiak vagyunk, hogy mi a kínálat a mozikban, mik a trendek, mi a népszerű.

Van-e kedvenc történeted, ami filmvetítésekhez, bemutatókhoz kapcsolódik?

Két dolog jut eszembe, mind a kettő a Mamma Mia című filmhez kapcsolódik, amit 2008-ban mutattunk be. Igazából nagyon kevesen gondolták, hogy ez ekkora siker lehet. Ez egy musicalfilm, ABBA-slágerekkel, Meryl Streep-pel, első benyomásra jól hangzott. Elmentünk a stúdió által rendezett európai országok regionális konferenciájára, Rigába. Nem vagyok egy musical rajongó, azzal a fenntartással ültem be a moziterembe, hogy ezt végig fogják itt énekelni nekünk. Körülbelül öt perc múlva éreztem azt, hogy minden fenntartásom elmúlt a dologgal kapcsolatban, megvett a film. Akkor még fizikai kópiákkal dolgoztunk, legyártottak x darab kópiát, ez jellemzően 20 és 40 közötti darabszám volt és akkor ennyi mozi tudott premierben indulni a filmmel. Hogyha egy filmet felirattal és szinkronnal is bemutattuk, mint a Mamma Mia-t, akkor volt 2-3 feliratos kópia is belőle, amit a Mom vagy a már létező Aréna felvett, esetleg valamelyik vidéki mozi. Az egyik történet, hogy a premier után két héttel egyszer csak megcsörrent a telefon az irodában és Szabó Marci, a Művész Mozi vezetője felhívott és közölte, hogy óriási hibát követtünk el. Ott ültem és nem értettem, hogy mit vétettünk, nincs is művészfilmünk, egy csomó minden átfutott a fejemen, de nem jöttem rá. Hát, hogy a Mamma Mia-ból ő miért nem kapott kópiát? Mondtam neki, hogy ne haragudjon, de én nem gondoltam volna, hogy a mozijuk ezt a filmet szeretné játszani és akkor mondta, hogy „- Hát a közönség igényli!” Mondtam, hogy jó, van egy feliratos kópia az Arénában, amikor majd úgy gondolják, hogy már nem tudják tovább játszani, akkor azt meg fogja kapni. Felvette a Művész a filmet és félévig műsoron tartotta, mert akkora volt rá az érdeklődés. Ez egy olyan nagy siker volt, nem csak bevételi szempontból, hanem hogy mindenféle moziban érdekelte a közönséget a film, és hogy utaljunk egy mai történetre, ilyen film ma a Hogyan tudnék élni nélküled is. Csak abból a szempontból párhuzam, hogy egyrészt roppant hasonló a filmnek a szerkezete, mert van egy nagy magyar dalszerző, akinek van elég ismert slágere ahhoz, hogy arra felépítsenek egy történetet. Az, hogy egy tavaly decemberben bemutatott filmet a mai napig játszák a mozik, ilyen nagyon ritkán van, elképesztő siker. Mi ezt éltük meg a Mamma Mia-nál annak idején. Nem tudom, hogy hány hétig volt a toplista élén, mert sokáig nem tudott lekerülni onnan, ez egy óriási dolog volt. Egy másik történet a Mamma Miával kapcsolatban egy tévedés, de nagyon jól sült el. Akkor még az előzeteseket is fizikailag kaptuk, tehát kint gyártották őket Londonban, Rómában, vagy valamelyik laborban és ideküldték. Mamma Mia sajtóvetítés, Kossuth Mozi, nagyterem, teltház és közvetlenül előtte érkezett meg a Trópusi vihar őszi bemutatójának az első előzetese. Odaadtuk a gépésznek, hogy vágja rá a filmre és vetítse le előtte. Nem számítottunk semmilyen rendkívülire, majd megszólalt az előzetes ukránul. Szállítás közben összecserélhették. Mi kaptuk meg az ukrán nyelvű trailert, az ukránok pedig a magyart. Mivel nem volt időnk leellenőrizni, mert éppen akkor futott be, az újságírók megnézték az előzetest így és nagyon lelkesek voltak. Utána még többször kérték következő sajtóvetítéseken, hogy nem lehetne azt még egyszer levetíteni? Extra poén volt az egész.

Ha már itt tartunk, van még egy párhuzam a két film között, hiszen ebben a két esetben készült egyedül énekléshez felirat, a Mamma Miának karaoke verziója volt, a Hogyan tudnék élni nélkülednek pedig sing along vetítései.

Ez is egy olyan történet, ami korábban soha nem fordult elő, hogy mi egy filmből, amiből már legyártották a kópiákat és moziban vannak, csináltassunk még egyet. Mert közben jelezte a stúdió, hogy egy ilyen karaoke verzióval még egy ilyen plusz élményt lehetne a közönségnek nyújtani. A MOMban a vetítéseken a nézők felálltak, énekeltek és táncoltak, nagyon nagy élmény volt. Aztán sajnos a második résznél már nem engedte a stúdió, pedig biztosan akkor is lett volna érdeklődés.

6. Személyesebb tanulságok és örömök

Ha visszatekintesz, mi okozott legnagyobb örömöt a mozis életszakaszban?

Valahogy soha nem volt két egyforma nap. Én az a típus vagyok, aki nem lenne alkalmas egy monoton munkára, inkább a változatos feladatokat szeretem, abban tudok kiteljesedni. Ráadásul amikor már mozivezetőként dolgoztam, akkor az egy 2000 m² -es mozi volt és hozzánk tartozott a büfé, az árubeszerzés és az egésznek a felügyelete. Kávézónk is volt, a pénztárban figyelni kellett, hogy legyen elegendő jegy, váltópénz, a műsorprogramot én írtam és a gépházzal is kellett kommunikálni, hogy megvan-e minden. Annyi feladatkör volt, hogy egyszerűen nem lehetett unatkozni, ez a pörgés nagyon sokáig óriási élmény volt nekem, nagyon szerettem.

Van-e olyan film vagy élmény, ami nagyon közel áll hozzád és a saját életutadra is hatással volt?

Nem vagyok egy listázós, nincsenek nagy kedvencek a fejemben. Imádom mások kritikáit elolvasni, de nem tudom megmondani, hogy mi a kedvenc három filmem. Inkább azt mondom, hogy nagyon sok van, de számomra azok a filmek maradnak meg élményként leginkább, amiket moziban láttam és emlékszem arra, hogy melyik moziban, kivel láttam és hol ültem. Rengeteg sorozatot megnézek természetesen a streaming felületeken is, mert minden formában szeretek nézni filmet. Ott is vannak csuda dolgok, nyilván kell tudni szelektálni, mert irdatlan mennyiségben ömlik ránk, de ami élményként megmarad és egy életre el tud kísérni az többnyire az, amit moziban láttam. Például emlékszem a Paddington 2-re, nagyon-nagyon szeretem, és mindenre emlékszem, hogy az unokahúgommal hol ültünk a Corvinban és hogy mekkorákat nevettünk rajta. Ha megnézek valamit otthon, az sosem lesz akkora élmény, mert hiányzik belőle az, hogy elindulsz otthonról, ez egy program, amire rákészülsz, odamész, kikkel mész oda és utána mit beszéltek róla. Még olyan filmek is, amik nem biztos, hogy nagyon meghatározók, de maga az élmény jó volt, jó társasággal, ezek nagyon megmaradnak. Azért bíztatom az embereket mindig arra, hogy amit tudnak, azt moziban nézzék meg, mert az sokkal jobban meg tud maradni. Az tényleg egy olyan program lehet, ami megmarad, főleg, ha egy gyereket először viszel el egy olyanra, ami aztán esetleg megszeretteti vele ezt az élményt, az nagyon fontos. A kisgyerekesekkel jövők a moziban sokszor kérdezték tőlem, amikor ott dolgoztam, hogy erre a filmre már bevihetnek-e egy gyereket vagy hány éves kortól érdemes bevinni moziba, mikortól van az, amikortól már tudja is élvezni. Akkor mindig próbáltam őket óvni attól, hogy túl kicsi gyereket bevigyenek, meg hogy fel kell készíteni a gyereket arra, hogy sötét van, hogy hangos lesz, ezért lehet, hogy érdemes valamilyen kisebb moziban kezdeni, ahol kisebb a terem és nem olyan hangos. Ha megnézed erre már komoly programok vannak a Puskin Kuckó, az Etelének a Kids terme, a Momban is voltak régen baba-mama vetítések, félfénnyel, halkabb vetítéssel, családoknak, sőt 2008 és 2012 között a Kinoban is voltak ilyen vetítések a kismamáknak, pelenkázóval, cumisüveg melegítővel. Általában azt tanácsoltam, hogy érdemes olyat megnézni, amit már ismer a gyermek, mert szeretik, ha ismerik a karaktereket, a történetet, ők még nem bánják a spoilert, sőt végig kérdezik, hogy mi fog történni előtte. Lehet, hogy érdemes megnézni vele egy Mancs őrjáratot, ha látta már nézte a sorozatot pl., mert akkor már ismerősek a karakterek, akkor nem azzal foglalkozik, hogy ijesztő-e az élmény vagy nem.

7. Kapcsolatok, emberi oldal

Mit jelent számodra a mozis-filmes közeg emberileg?

Mondhatom, hogy ebben éltem le az életemet, mert most már azért így összeadva majdnem harminc év, amióta ebben a szakmában dolgozom. Rengeteg élményt és barátot szereztem közben. Ezért is nagyon szeretem Miskolcot, a CineFestes szakmai összejövetelt, mert itt nyugodt körülmények között együtt tudunk lenni, beszélgethetünk a kollégákkal. Sajnos a mai világban az internetes és emailes kapcsolattartás nagyon kevés személyes találkozást tesz lehetővé, úgyhogy kifejezetten szeretem ezeket az alkalmakat. Amikor végre élőszóban lehet így beszélgetni, mindenki jobban ráér és minden szóba kerül. Nagyon fontos a UIP csapata is számomra, igazán jó munkahely, remek kollégákkal.

Mennyiben határozza meg a személyiségedet ez a világ?

Mivel voltam mozis és filmforgalmazó is, ezért mindkét oldalt valamennyire átlátom, nyilván mozis már nagyon régen voltam, azóta már egy csomó minden megváltozott, de az alapok ugyanazok és akkor is nagyon fontosnak tartottam, hogy mi mindent csináljunk jól. Ez az alap hozzáállás, hogy mi próbáljunk meg százszázalékosan teljesíteni és akkor talán kevesebb probléma lehet, mert ez egy technikai üzem, itt mindig lehetnek problémák. Forgalmazóként is ugyanezt az elvet követjük, hogy a UIP legyen az a cég, amely mindig mindent időben, pontosan, a megfelelő verziót, információt eljuttatja mindenkihez, akinek arra szüksége van. Időben válaszol a levelekre, megfelelően kommunikál. Úgy érzem, hogy a mi kis csapatunk ezt teljes lelkesedéssel csinálja, úgyhogy remélem, hogy kívülről is ez látszik.

Nálatok is nagy a fluktuáció vagy inkább hosszútávon terveznek a kollégák?

Azt tudom mondani, hogy a saját cégünknél a legtöbb kolléga nagyon régóta dolgozik, volt, akit pár éve vettünk csak fel, mert egy új pozíció keletkezett, de általában azt látom a nemzetközi UIP csapatokban is, hogy ezek 10-20-25 éve ott dolgozó emberek. Azt leszámítva, hogy néhány új filmforgalmazó feltűnt az elmúlt években a magyar piacon is, de a csapataik is jellemzően a szakmából jöttek, tehát valami másik részlegről kezdtek el bedolgozni a filmforgalmazásba, aztán alapítottak egy másik filmforgalmazó céget. De nagyrészt és a legnagyobb filmforgalmazóknál dolgozó emberek és itt most a három hollywood-i stúdiósról beszélek, az InterCom, a Fórum, meg mi, nagyon állandó csapatok vannak, úgy látom, hogy aki ebbe belekerül és beleszeret, az jellemzően itt is marad.

8. Üzenet a mai fiataloknak / pályakezdőknek

Mit tanácsolnál annak, aki ma útnak indul a mozis vagy a filmes pályán?

Ha valaki filmforgalmazó céghez szeretne kerülni, az egy kicsit nehezebb helyzet, mert állandó csapatok vannak, de próbálkozni érdemes. Ami viszont óriási szabadság, hogy aki ma filmkészítéssel szeretne foglalkozni, olyan technikai eszközök kerültek a kezükbe az okostelefonok által, amivel tényleg bárki, akinek van ötlete, kreativitása, kitartása, tud kis filmet vagy animációs alkotást készíteni. Tavaly volt az Oscaron a lett animációs film, az Áradás, amit gyakorlatilag egy ingyenes szoftverrel készítettek, nyilván a kreatív alkotóelme kell hozzá, de az eszköztár az elképesztő módon könnyen elérhető. Ez biztos, hogy nagy segítség azoknak, akikben van ilyen szándék. A moziknál meg azt gondolom, hogy a legegyszerűbb diákmunkásként elkezdeni valahol az alapoknál. Én azért is örültem, hogy végigjártam a szamárlétrát a mozin belül, mert azt gondolom, hogy ha te vezetőként jól akarsz csinálni dolgokat, akkor tudnod kell az összes részlegnek a feladatait. Az, hogy minden szegmensbe bedolgoztam, mindenhol láttam, hogy mik a buktatók vagy hogy hogyan lehet jól dolgozni, vezetőként az nekem óriási segítség volt. Ilyen szempontból érdemes az elején elkezdeni, bármit csinálni egy moziban és akkor, ha kellően kitartó az illető, meg van akarat is hozzá, akkor majd feljebb juthat. A szakmában számos példát tudnék mondani, akikben megvolt a tűz, akarták, csinálták és meg lehet nézni, hogy most, sok év után hol tartanak!

Mit tartasz a legfontosabbnak ahhoz, hogy valaki hosszú távon is megőrizze a lelkesedését?

A munkám a hobbim, a hobbim a munkám. Mindig motivál, hogy nincs két egyforma nap, mindig van mire várni, egy új film, egy új rendezvény vagy konferencia. Mindig vannak új színészek, akiket fel lehet fedezni, várni az új filmjét, vagy olyan rendezők, akiket szeretek, és nagy öröm, ha egy-egy filmjét forgalmazhatom.

9. Személyes lezárás

Ha visszatekintesz, melyik pillanatot vinnéd magaddal?

Kettőt is mondanék. Egyszer valaki a szakmán belül azt mondta, hogy én vagyok a példaképe és az nagyon jól esett, mert akkor az egy olyan pillanat volt, amikor azt mondtam, hogy jól csinálom, amit csinálok. Az biztos, hogy ez egy meghatározó dolog volt számomra. A másik, hogy minden évben szoktunk tartani egy prezentációt a mozisoknak év vége felé, amikor a következő évi filmekről beszélgetünk és akkor mindenkit meghívunk. Nyilván nem tud mindenki ott lenni, de azért jellemzően elég sokan el szoktak jönni. A prezentáció után, ha tudunk, vetítünk egy filmet is és beszélgetünk a kollégákkal, ez egy nagyon jó hangulatú esemény szokott lenni. Általában mindenki nagyon várja a szakmában és kérdezik, hogy mikor lesz a következő. Ekkor megint azt gondolom, hogy valamit jól csinálunk, hogy ez egy ilyen eseménnyé vált az évek során. Ezt 2015-ben kezdtük el, már egy bejáratott dolog és mindenki nagyon várja és a többség eljön. Annak nagyon örülök, hogy ilyen jól szokott sikerülni.

Ha egyszer majd a saját történetedet filmre vinnék, milyen műfajban készüljön el?

Csakis szatíra. Nagyon szeretem a szatírát, az iróniát, a groteszket. Bár nem hiszem, hogy az én életem filmre kívánkozik, de ha valaki nagyon ragaszkodna hozzá, akkor csakis ez.

Böbe történetéből kirajzolódik, hogy a mozi több mint munka: közösség, élmény és szenvedély. Ahogy mondja: ha az ember szereti, amit csinál, az sosem teher, hanem öröm. A mozi az élete részévé vált – és azoknak is, akik az elmúlt évtizedekben a forgalmazó filmjeit látták a vászonra kerülni.