A) Kezdetek

1. Gyerekkorodban mennyire volt meghatározó a moziélmény?

Nagyon meghatározó volt. Volt néhány rendező, akibe szó szerint beleszerettem, és ez végigkísért. Vajdát például mindig is favoritnak éreztem: a filmjeit mind láttam, és a mai napig furcsa, ha szinkronizálva találkozom velük, mert nekem a lengyel szöveg van a fülemben. Ugyanígy közel áll hozzám Fellini és Bergman is.

A magyarok közül Jancsót, Makk Károlyt, Fábrit nagyon szerettem, és az akkor „fiatalokat” is figyeltem: Kézdy-Kovács Zsoltot, Bacsót, Bódy Gábort – ő már korosztályban is igazán közel volt hozzánk. Szóval a mozi nekem tényleg fontos volt.

És ez nem változott. Ma is eljárok: mostanában láttam az Itt érzem magam otthon-t, és megnéztem a Tavaszi szél filmet is – már csak azért is, mert annyi ellentmondó véleményt hallottam róla.

2. Mikor érezted először, hogy a mozikat dokumentálni kell és miért?

Tulajdonképpen nagyon korán indult. Az első „ősi” sorozatot, amivel mozikat fotóztam, 1978–79-ben készítettem. Akkor a Fiatal Fotóművészek Stúdiójának voltam tagja, és ott volt arra lehetőség, hogy ha az ember kitalált magának egy témát, kapott hozzá annyi támogatást, hogy tudjon venni pár tekercs filmet, vegyszert és fotópapírt.

Rengeteget jártam moziba – az volt az a nagy filmes időszak, amikor egymás után jöttek a Fellinik, a Pasolinik, a Vajdák, és persze a magyar filmesek is: a Jancsóék, és a kortársaik. Olyan korszak volt, amikor még a jegyüzérektől is lehetett jegyet venni: felvásárolták a jegyeket, és felárral adták tovább. Akkor még szó sem volt arról, hogy a mozivilág bármilyen bajban lenne.

Én meg mentem mindenhová egy filmért: ha Cinkotán játszották, akkor Cinkotára mentem. Így sokféle moziba beleláttam. És közben az is feltűnt, hogy bizonyos szempontból mennyire különböznek, más szempontból meg mennyire „egyformák”: akár elegáns egy mozi, akár kevésbé, van benne valami nagyon azonos világ.

Az első kép, amire tisztán emlékszem, a Puskinhoz kötődik. Bementem, ahogy kinyitották az ajtót, pont ott, ahol az átjáró van a jobb és bal oldal között. Még csak az alapfények égtek, és valahogy olyan hideg tér-érzet fogadott – pedig gyönyörű mozi volt. Akkor éreztem először igazán, hogy ezt érdemes dokumentálni.

Utólag ennek sokkal nagyobb értéke lett, mint amekkorát akkor láttam benne. Abban a pillanatban nem gondoltam, hogy egyszer mindez nosztalgiává válik.

3. Mi volt az első mozi, amit kifejezetten “eltűnés-érzettel” fotóztál?

Őszintén: eleinte ilyen „eltűnés-érzet” egyáltalán nem volt. Még húsz évig semmi jelét nem láttam annak, hogy bárminek leáldozóban lenne – akkoriban még a videotékák sem igazán voltak. Persze voltak kivételek: például az Újlaki már teljesen lepusztult állapotban volt, és a környékén is sok bontás zajlott, azt végül le is bontották. De ez nem volt általános tapasztalat.

A fordulat inkább a kilencvenes években jött. Akkor már Évával mentünk együtt: amikor ő a Tabánban vezető szerepbe került, fotóanyagot keresett a moziról, kíváncsi volt, milyen volt korábban – ráadásul beleszólása is volt abba, hogyan alakítsák át. Felhívta a Fotóművész Szövetséget, hogy ajánljanak valakit, aki mozikat fényképezett, és így talált rám.

Onnantól kezdve elkezdtünk együtt dolgozni: először a régi képeimből csináltunk egy kiállítást a Tabánban. Én akkor még nagyon aktívan tanítottam egy alternatív gimnáziumban, és időnként a tanítványaimnak is szerveztünk ott fotókiállításokat.

És amikor később komolyabban elindultak a bezárások, akkor vált igazán tudatossá bennünk, hogy ezt meg kell őrizni. Ha Éva megtudta, hogy egy mozit be fognak zárni, odamentünk: lefényképeztük, és elhoztunk olyan anyagokat, amik számunkra fontosak voltak – és amikre senki nem tartott igényt.

Nagy dolgokra nem volt lehetőségünk: nem volt autónk, hátterünk, és nem is tudtuk volna raktározni a nagyobb tárgyakat. Inkább apróságokat mentettünk: iratanyagot, kisebb eszközöket, nyomtatványokat, táblákat. Amikor már biztos volt, hogy minden konténerbe kerül, akkor hoztunk el például olyan üvegtáblákat is, amiken a pénztárnál szokott lenni a „következő műsor”, a korhatár-információk – az efféle hétköznapi mozi-nyomokat.

4. Fotósként mi érdekel jobban: az épület, a gépház, a nézőtér, vagy a nyomok (feliratok, plakátrétegek)?

Amikor már szisztematikusan kezdtük fotózni a mozikat, addigra megvolt a módszerem. Ezt még a Műemléki Hivatalnál tanultam, amikor épületeket fényképeztem a hivatal számára: az volt az alapelv, hogy minden teret, ahová belép az ember, a négy sarkából kell lefotózni, hogy később pontosan lehessen tudni, mi hol volt.

Ezt követve fotóztam végig mindent: az előcsarnokot, a nézőteret, a gépházat, a portált kívülről – lényegében a mozi teljes „testét”. Így nemcsak hangulatot akartam elkapni, hanem azt is, hogy rekonstruálható legyen a tér.

Főleg a hagyományos, „normál” mozik érdekeltek. Multiplexekről is van anyag, de nem sok: például a Mamutról és a Duna Plázáról is készült néhány kép, még a kezdetek környékén, de ezeket nem is nagyon tartjuk nyilván.

B) A fotózás módszere

5. Hogyan jutottál be a mozikba? Hivatalos engedélyt kellett kérned, vagy csak beengedtek?

1978–79-ben még Évát nem ismertem, és őszintén: elég szürreális történet volt, hogy hogyan jutottam be a mozikba. Beadtam az ötletet, hogy szeretnék mozikat fényképezni – és gyakorlatilag mindenhonnan elhajtottak. A logika az volt, hogy „aki a moziban van, azt nem lehet csak úgy beengedni”, mert ez a FŐMO-hoz tartozott, és mindenki óvatos volt.

Végül az lett a megoldás, hogy a Fotóművész Szövetségen keresztül találtunk „kulcsot”. Nem is tudom már pontosan, hogy a főtitkár volt-e vagy helyettes – de Katonai István segített, aki természetfotós volt, és a Kádár-korszakban a panasziroda vezetőjeként is ismerték. A stúdió művészeti vezetői – Féner Tamás vagy Nagy-György Sándor – kapcsolatban álltak vele, és elmondták neki, hogy járom a kanosszát, mert sehova nem engednek be.

Ő pedig odaszólt „valahova”, és onnantól kezdve már nem volt probléma. Fontos, hogy én nem vetítési idő alatt akartam fényképezni, hanem akkor, amikor takarítottak, amikor üres volt a mozi – tehát amikor senkit nem zavartam, és a tér is igazán látszott.

6. Hogyan készültél egy ilyen bejárásra? Kértél-e előre infót, alaprajzot, régi képeket?

Semmi különösebb előkészület nem volt. Fogtam az állványt, a fényképezőgépet, és odamentem – aztán fotóztam.

Ráadásul eleinte nem is nagyon volt olyan hely, ahová előre beengedtek volna, hogy „tervezni” lehessen: a bejutás is sokszor az utolsó pillanatban dőlt el. Így a felkészülés inkább abban állt, hogy készen álljak rá, és ha megnyílt az ajtó, dolgozni tudjak.

7. Mitől lesz egy sorozat történet, nem csak “szép képek”?

Szerintem attól lesz egy sorozat történet, hogy az ember az egész mozit mutatja meg – egyben. Persze minden sorozatból ki lehet emelni egy emblematikus képet, amire azt mondjuk: „na, ez milyen jó”. De önmagában egyetlen kép nekem nem mutatja meg a mozit.

Engem az érdekel, mi történik, amikor belép az ember: például a Puskin előcsarnoka gyakorlatilag változatlan – kisebb-nagyobb buktatókkal, persze. De közben ott van az is, hogy mi van hátul, mondjuk a raktárban, mi van a „nem látható” terekben. Amikor mindezt együtt látod, akkor jön át igazán a mozi légköre.

8. Mi az a 3 részlet, amit mindig keresel egy mozitérben?

Az előcsarnok, a nézőtér és a gépház – ez a három biztosan kell. Ezek nélkül nem „teljes” a mozi.

De, ami engem még nagyon vonz, azok a zegzugos folyosók, átjárók, hátsó terek. Szeretem ezeket is lefotózni, mert sokszor ott derül ki igazán, milyen a hely belülről.

9. Volt olyan hely, ahová nem engedtek be – és emiatt fájt?

Nem, igazából mindenhova beengedtek, ahová akartam. Néha vágták a pofákat, hogy „mit csinál ez itt”, de nem volt olyan, hogy ténylegesen kitettek volna.

Az is benne van, hogy én nem vagyok az a szöszölős típus. Nem órákig pepecselek: megyek, lefotózom, kész. Az 1978–79-es időszakban általában egy óránál többet csak a Corvinban és az ilyen hatalmas mozikban töltöttem – ott egyszerűen több volt a tér, több volt a részlet.

C) A legerősebb moziélmények

10. Mondanál 2–3 olyan esetet, amikor érezted: „most dokumentálok valamit, ami holnap már nincs”?

Talán a Corvin volt az első ilyen – még akkor, amikor egyterű moziként működött. Az átalakulás előtt mentem fotózni, és volt bennem egy nagyon erős érzés, hogy „most látom utoljára így”.

A másik nagy élmény a Palota mozi volt. Az már régóta zárva volt, és egyszer csak kiderült, hogy a házban lakik egy régi tulajdonos – egy idős néni; van is róla egy fotóm, ahogy könyököl az ablakban. Valahogy visszakerült hozzá a mozi (talán kárpótlás révén), de már nem kezdett vele semmit – úgy éreztem, akkoriban inkább a kilencvenhez volt közelebb, mint a nyolcvanhoz.

Az egész hely fantasztikus látvány volt. A mozinak kertje is volt, és a borostyán egyszerűen benőtte: bejött az ajtó alatt, az ablakréseknél, mindenhol. A fénytől elzárt indák egészen sápadtak voltak – olyan volt az egész, mintha a mozi lassan visszament volna a természetbe. Ott különösen erős volt az érzés, hogy most valamit úgy dokumentálok, ami holnapra már eltűnhet.

11. Mi volt a legmegrázóbb tárgyi részlet, amit láttál (pl. széksor, vetítő, kézzel írt műsor, pénztár)?

A legmegrázóbb talán a Jókai Mozihoz kötődik. Amikor odamentünk, a mozi már zárva volt, és közben betörtek és részben szét is szedték a teret. A széksorok már meg voltak bontva, és a falakon szélsőséges jelképek, feliratok jelentek meg. Nekem ez különösen döbbenetes volt: mindig érthetetlen marad, hogyan lehet egy ilyen korszakhoz visszanyúlni, vagy azt visszahozni a térbe.

A gépházakat akkoriban még általában nem bántották, viszont a több éve zárva lévő gépházakban néha ott maradt valami egészen személyes: egy kávéscsésze, apró tárgyak, nyomok a pénztárban. Ezek a kis dolgok meséltek a legerősebben – mert egyszerre voltak hétköznapiak és hirtelen „árván” hagyottak.

12. Volt olyan mozi, ahol a csend “hangos” volt? Mitől?

Igen – például a Zuglói mozi ilyen volt. Az lepett meg benne, hogy a bezárás után nagyjából tizenöt évvel is szinte érintetlenül megmaradt, tökéletes állapotban. Később derült ki, hogy valószínűleg azért, mert filmforgatások helyszíneként használták: látványos tér volt, szecessziós díszítésekkel, oszlopokkal, karakteres belsővel, ami bizonyos filmekhez ideális.

És pont ez adta a „hangos csendet”: az ember belép egy rég bezárt helyre, ahol mindennek már „hiányoznia” kellene, mégis minden a helyén van. A tökéletesség miatt a csend szinte nyomást gyakorol az emberre.

Fura élmény volt az Ipoly is – ott sokáig megmaradtak a szeparék, az egésznek volt egy különös légköre még azelőtt, hogy erotikus moziként működött volna. Akkor még nem gondoltam, hogy ezt dokumentálni kellene; csak később, amikor már bezárt, Évával együtt jártunk ott.

Aztán az Ipolyból parkettaüzlet lett. Évekkel ezelőtt bementem megnézni, mi maradt a moziból – és meglepő módon tulajdonképpen semmi nem változott, csak a székeket vették ki, és helyettük ott vannak a hosszú padlóanyagok. A tulajdonosokkal beszélgettünk is: mondtam, hogy engem a mozi múltja érdekel, és kiderült, hogy nem én voltam az egyetlen, aki ezért tért vissza – pár évvel később valaki más is így ment be, és még emlékeztek rá, hogy „itt járt egy hölgy, aki a mozira volt kíváncsi”.

D) Kapcsolat a közönséggel / várossal

13. Ki a közönsége ezeknek a fotóknak: mozis szakma, várostörténet, vagy a “régi néző”?

Gyakorlatilag mindenki szereti ezeket a képeket – csak másért.

A korombeliek nosztalgiáznak: „ebbe a moziba jártunk”, „itt láttuk ezt meg azt”. Van, aki konkrétan megkeres, és kér egy képet – például a rákospalotai moziról vagy más környékbeli helyről –, mert a családjukkal oda jártak, amíg működött.

A fiatalok meg azért lelkesek, mert nekik ez egy ismeretlen világ. Olyan, mintha egy eltűnt városrétegbe néznének be.

A fotós szakmának ezek a sorozatok talán nem annyira fontosak, viszont a várostörténészeknek abszolút azok. El is kérték tőlem: a képekből van anyag a Műemléki Hivatal archívumában, és a Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményében is – ott a teljes sorozat megvan.

A mozis szakma kevésbé érdeklődött utána, legalábbis nem olyan intenzíven, mint reméltem. Persze néha keresnek: például tavaly a Budapest Filmről készült kiadványhoz is kértek fotókat, és egy rövid írást az alapítványról.

De a kiállítások sokszor úgy jönnek létre, hogy mi ajánlkozunk: összerakunk egy kerület anyagából egy válogatást, megkeressük a helyi helytörténeti gyűjteményt, és javasoljuk, hogy csináljunk belőle kiállítást. Így voltunk már Óbudán, Ferencvárosban, Rákospalotán, Angyalföldön, a VII. kerületben – és a Hernád utcai kiállítás is ebbe a vonalba illeszkedik.

14. Mit szoktál kapni vissza reakcióként: nosztalgia, döbbenet, düh, lelkesedés?

A leggyakoribb visszajelzés a rácsodálkozás: „Jé, ennyi mozi volt?” Ez főleg a fiataloktól jön, akik el sem tudják képzelni, miért kellett ennyi mozi egy városban.

Pedig a számok beszédesek: nekem nagyjából 68 moziból van saját fotóm, az alapítvány gyűjteménye pedig 102 mozira vonatkozó anyagot őriz. És ebből rögtön következik a következő felismerés: akkoriban mennyire „rá volt éhezve” a közönség arra, hogy moziba menjen.

Én például arra emlékszem, amikor Pasolini Máté evangéliuma ment a Filmmúzeumban: a mozitól egészen az Astoria aluljáróig álltak sorban az emberek, négyes sorokban, csak hogy jegyet tudjanak venni. Én egy olyan előadáson láttam, ami vasárnap reggel fél nyolckor volt – és még ott is a lépcsőn ültem.

Ma már nehéz elképzelni, hogy egy filmért ilyen „hisztéria” legyen. Persze az is igaz, hogy ma sokkal több helyen, sokkal több felületen elérhetők a filmek – a plázákban, több moziban, később streamingen. De összességében mégis azt érzem: ma gyakran megvárjuk, amíg felkerül, letöltjük, és nem feltétlenül megyünk el miatta a moziba.

15. Miért tűnnek el a mozik – és mi marad utánuk?

A nagy bezárási hullám idején elég egyértelmű volt, hogy üzleti okok állnak a háttérben. Egyszerűen nem lehetett fenntartani ezt a mozi-hálózatot: csökkent az érdeklődés, közben jött a videó és a videókölcsönzők világa, sokan hazavitték a filmet, otthon nézték meg a tévén. Ha mentek volna az emberek moziba, nem zárták volna be. Ez nem „gonoszság” volt, nem úgy tűnt el a mozirendszer, hogy valaki el akarta tüntetni – sok hely egyszerűen magától eltűnt.

Nem sok maradt utánuk. Amiért a szívem vérzik, az a Bástya, mert az egy nagyon szép mozi volt. A Bartókkal pedig az történt, amit egyszerűen bűnnek érzek: műemlék volt, mégis kibelezték – úgy, hogy utána már ne is lehessen visszaállítani. Ma a helye fel van szeletelve: kis kávézó, kis bolt, ilyen-olyan funkciók. A nézőtérből – ha jól emlékszem – valami teljesen más lett, de ezt nem tudom pontosan.

A harmadik, amit nagyon sajnálok, az az Olympia mozi. Ott valószínűleg nem történt „nagy baj”, mert úgy tudom, ma egyházi funkcióban van: legfeljebb a széksorokat cserélték le, mert istentisztelethez nem kell átépíteni a teret.

A Horizont mozi középen lévő pénztárát is nagyon sajnálom, hogy kibontották – és ha jól tudom, az is műemlék volt. De ahhoz képest, ahogy a Puskinnal elbántak, ez semmi. A Puskin is műemlék volt, aztán egyszer csak kitalálták, hogy „csak az előcsarnok” az – hát ilyen biztosan nem volt. Amit azzal a mozival meg lehetett tenni, azt megtették: erkélyeket, páholyokat bontottak le. Ha ez a mozi Franciaországban lenne, az ősi állapotában csodájára járnának, és telt házzal menne benne a filmtörténet. Így is örülni kell, hogy „csak” ennyire bántak el vele – és még így is benne van egy top 50-es listában az Uránia mellett.

A Metróról nem tudom, mi van most. Utoljára sok évvel ezelőtt jártam ott, akkor valami szórakozóhely volt, kértek is tőlünk fotókat, és volt egy kiállítás az egykori pénztártérben és a lépcső fölötti előtérben – de hogy most mi működik ott, azt nem tudom.

E) Alapítvány és archívum

16. Hogyan vált a fotózásból archívum? Ki mit csinál vagy csinált az alapítványon belül?

Évával jóval az alapítvány előtt elkezdtünk mozitörténeti kutatással és kiállításokkal foglalkozni. Ebben a munkában Kreban Judit is rengeteget dolgozott: ő egy táblázatban összegyűjtötte a mozik adatait – mikor nyitottak, milyen névváltozások voltak, mi volt az utolsó vetített film, ki volt a mozi vezetője, a gépésze. Egy olyan alap-adatbázis lett belőle, amihez mindig vissza lehet nyúlni.

A munkánk először kiállításként jelent meg: volt egy tárlat a Tabán előterében, ami a mozizás kezdetétől a háború végéig mutatta be a történetet. Aztán jött a folytatás is. Közben pedig elindult a bezárások korszaka, és ezzel párhuzamosan a gyűjtés is: fotózás, tárgymentés, iratanyagok, apró nyomok.

És van egy nagyon emberi pontja is annak, hogyan lett ebből „archívum”, majd szervezet. A Tabán takarítója, Erzsike sok mindent látott abból, hogy mit csinálunk: amikor szögeltük fel a kiállítást, rendeztük a tereket, dolgoztunk – látta, hogy rengeteget teszünk bele. Nem vagyok benne száz százalékig biztos, de úgy emlékszem, egyszer azt mondta: eladták a lakást, beköltöztek egy otthonba, és maradt egy összege, amire neki már nincs szüksége. És akkor odaadott nekünk százezer forintot, azzal, hogy évek óta nézi, mennyit „szenvedünk” ezzel, és csináljunk a pénzzel, amit jónak látunk.

Ebből a százezer forintból tudtuk elindítani a hivatalos alapítást: ügyvédhez menni, elintézni a formaságokat. Ajánlottak egy ügyvédet, átadtuk neki, amire szükség volt, és ő intézte a folyamatot. Nekünk leginkább az adminisztratív körök maradtak: közjegyző, aláírások, címpéldány, papírmunka.

Az biztos, hogy ez a munka a kilencvenes évek közepére már nagyon élő volt – akkorra Éva már üzemvezetőként is dolgozott –, és innen nőtt tovább az egész.

17. Mi a legnagyobb kihívás: hely, pénz, rendszerezés, digitalizálás, jogok?

A jogokkal igazából nem nagyon volt dolgunk. Egyetlen komolyabb kivételre emlékszem: amikor az Ernst Múzeumban volt az a nagy mozitörténeti kiállítás, amit az Építészeti Múzeummal és a Filmarchívummal együtt csináltunk. Akkor nyomtatványokról és különféle anyagokról kópiákat kellett kérnünk a Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményéből, és ott elvileg felmerülhettek volna jogdíjak – de nagyon rendesek voltak, és gyakorlatilag azt mondták: ne foglalkozzunk vele.

A forrásokat többnyire pályázatokból szereztük: vagy mi pályáztunk, vagy az pályázott, aki tőlünk akart valamit. Például a Budapest Banknak volt egy pályázata, amit háromszor is megnyertünk archiválásra, és még műtárgyvásárlásra is tudtunk belőle fordítani. Nem voltak óriási összegek – 100–150 ezer forint körül –, de akkoriban ez mégis sokat számított.

Az analóg fotók digitalizálása sem ütközött különösebb akadályba: viszonylag hamar vettem egy szkennert, és elkezdtem digitalizálni a gyűjteményt. Az elején, amikor a mozitörténeti kiállítások futottak, készült egy leporelló és néhány képeslap is; akkor valahogy be is digitalizáltak nekünk 40–50 képet – ennek volt némi költsége –, de a többit már én csináltam.

18. A budapesti mozik emlékei hol ‘laknak’ ma? Volt stabil helyetek, vagy a gyűjtemény sorsa is olyan, mint a moziké: folyton változik?

A helyszínkérdés nálunk mindig mozgásban volt – nem volt egyetlen, stabil, állandó otthonunk. Sokáig Évánál voltak a dolgok, illetve a házhoz tartozó melléképületekben „dugdostuk el”, amit lehetett. Később a tárgyak egy része a Hernád utcai helyszínre került, de ez inkább raktárként működik: nem igazán látogatható, mert be van zsúfolva.

A nagy álmunk egy állandó hely lenne: egy olyan tér, ahol állandó kiállítás működhetne, és nem dobozokban várnánk arra, hogy épp hova lehet költözni. Most úgy látjuk, hogy a VII. kerületben lehet erre esély a közeljövőben, a Klauzál tér környékén – várjuk, hogy legyen egy következő, vállalható helyszín.

Jelenleg a tárgyi anyag nagy része a Hernádnál van, de nálam is van a pincében néhány moziszék, és persze sok minden továbbra is Évánál.

A Tabánban is volt egy időszak, amikor anyagokat tartottunk, de amikor Éva végleg eljött onnan, mindent elhoztunk. Ami viszont érdekes, hogy a Tabánban máig megvan a fotó-leporelló története: készült egy változat még a régi előtér idején, amikor a két WC között volt egy hatalmas tükör, és a képeket darabonként, kétoldalú ragasztóval raktuk fel, lépcsőzetesen. Amikor ez elkoszolódott, csináltunk egy újabb verziót – akkor már nem ragasztottuk, hanem egy karnisra fűztük fel a nagyított képeket. A mostani változat pedig már laminált, hogy ne használódjon el olyan gyorsan.

19. Mi a gyűjtemény “szíve”: mi az, amit, ha látsz, rögtön érzed, hogy ez mozitörténet?

Nekem a moziszékek és a gépházhoz kötődő tárgyak mindig ilyenek – azonnal érzem tőlük, hogy „ez mozitörténet”. De igazából nem is önmagukban fontosak, hanem azért, mert segítségükkel újra lehet teremteni a mozi terét és hangulatát.

Amikor például kiállítást kérnek tőlünk, sokszor sikerül úgy kialakítani a teret, hogy egy kicsit mozinak hasson. Ilyenkor jönnek elő igazán a „hangulati elemek”: a mozipénztár, az előcsarnokból ismerős üvegtáblák („minden jegy elkelt”), a mozi alaprajza az üveg mögött, a falon a színészfotók – azok a részletek, amik régen ott voltak, és amikből összeáll a hely atmoszférája.

Szóval számomra a gyűjtemény szíve az, hogy képesek vagyunk megteremteni azt az élményt, amit egy mozi jelentett – egy térben, tárgyakból, nyomokból. Nem véletlen, hogy filmforgatásokhoz is adtunk már tárgyakat, hangulatot: akik berendezik a tereket, azoknak sokszor segítettünk abban, hogy „mozis” legyen az egész.

F) Tabán és Éva – személyes

20. A Tabán neked mit jelentett: hely, közösség, korszak?

A Tabán nekem nagyon személyes hely. Ez volt az a mozi, ahol először voltam életemben – nem is tudom pontosan hány éves lehettem, talán négy. Az Óz, a nagy varázsló-t láttam, és a térre máig emlékszem: a falon végig kis ernyős lámpák voltak, az előtér is egészen másképp nézett ki. Ahogy beléptünk, jobbra volt a pénztár – egy pici ablak a falon –, előtte egy korlát, és lépcsőn kellett felmenni a nézőtérre. Ez a gyerekkori élmény nagyon megmaradt bennem.

Később is sokat jártam oda, mert a Döbrentei utcában lakom – a Tabán volt a legközelebbi mozi. Aztán jött az a fordulópont, amikor Éva megkeresett: régi fotókat keresett a Tabánról, kíváncsi volt, milyen volt korábban, és innentől az ő ötletei, elképzelései nagyon meghatározták, milyen irányba indulunk el közösen. Akkor még nem a gyűjteményről volt szó, inkább arról, hogy mit lehet csinálni a hely szellemével, a múltjával.

A Tabán más miatt is fontos lett: sokáig tanítottam, és volt egy olyan program – a Budapest Film kezdeményezése –, hogy diákok menjenek moziba. Pályázni lehetett egy évben öt délelőtti vetítésre, tematikus csomagokból: például volt olyan év, amikor a fiatalok konfliktusai volt a téma, és egy listából kellett kiválasztani, melyik öt filmet nézzük meg. Ilyenkor ott volt a naptárban: „szeptember 28-án Tabán, délelőtti vetítés” – és vittük a gimnazistákat moziba. Ez még nem mozikutatás volt, de nagyon erősen a Tabánhoz kötött.

Talán innen érthető igazán, hogy a mozi miért nem csak ‘hely’ volt számomra, hanem valami, amihez személyesen is kötődöm.

21. Évával hogyan egészítettétek ki egymást: ő mit hozott, te mit hoztál?

Évával nagyon szépen kiegészítettük egymást. Ő hozta a saját tapasztalatát és rálátását: pontosan tudta, mit kell megmutatni egy moziból, mi az, ami a működéshez kapcsolódik – az „igazi mozis szemlélet”. Nekem erről sokáig fogalmam sem volt.

Én ehhez tettem hozzá a képanyagot: fotókat, sorozatokat, dokumentációt. Éva közben utánanézett a mozik történetének, és segített értelmezni a szakszavakat is. Az első kiállításnál – ami 1945-ig vitte végig a mozitörténetet – volt például egy tabló a moziüzemeltetés kifejezéseivel: olyan szavakkal, amikről nekem tényleg halvány fogalmam sem volt.

Sőt, ő értette azt is, hogyan működött a mozi a gyakorlatban: az engedélyezések, az üzemeltetés, a kópiák útja, a vetítések logikája – amikor egy kópiát több moziban játszottak, csúszások voltak, és időnként szó szerint rohanni kellett, hogy a következő helyen be tudják fűzni időben. Ehhez én egyáltalán nem értettem – és pont ezért volt jó, hogy össze tudtunk dolgozni: ő hozta a „mozis” tudást, én a képeket.

Ráadásul mivel sokáig múzeumi közegben dolgoztam, voltak olyan kapcsolataim, amik segítettek a kutatásban: tudtam, hol van olyan archívum, ahol érdemes keresni. A Kiscelli Múzeum fotóarchívuma, a Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteménye, a műemléki hivatal – ezekhez könnyen hozzáfértem. Ha csak telefonáltam, és azt mondtam, hogy például a Zrínyi mozira keresek anyagot, sokszor előkeresték, és megnézhettem, sőt volt, hogy lefotózni is hagyták.

Ma már ez jóval nehezebb: ami akkor természetes volt, az ma sokszor csak úgy működik, ha az ember fizet érte, és a hozzáférés sokkal kötöttebb.

22. Van olyan mondat/elve Évának, ami a mai napig a fejedben van a munkáról?

Konkrét mondatot nem tudok idézni, de van egy „ős-mozis” hozzáállás, ami nagyon megmaradt bennem. Az a világ, amiben ő otthon volt, egyszer csak eltűnt – és ez nem érintette jól. Akkora változás volt, hogy az ember csak kapkodta a fejét.

Emlékszem, amikor a Puskint elkezdték „szétverni”, és a mozi akkori vezetője inkább lemondott, és azt mondta: ő ezt nem bírja végignézni, többé be sem teszi a lábát oda. Valahogy ebben a fájdalomban volt ott Éva érzése is: hogy ami számára mozi, az egyszerre kicsúszik a kézből.

És ugyanez a hozzáállás nagyon konkrét dolgokban is megjelent. A Tabánban például kifejezetten harcolt azért, hogy megmaradjanak azok a moziszékek, amik ma is ott vannak – és ne váltsák le őket a plázákból ismert nagy, piros fotelekre, amiken már pohártartó is van. Volt olyan időszak, amikor egy bezárt plázamoziból át akarták hozni ezeket a székeket, de ő kézzel-lábbal tiltakozott.

És utólag teljesen érthető: a Tabán kisterme egyszerűen nem ilyen „fotel-mozira” van kitalálva. A nagy székek elvennék a teret – és valamit elvennének abból a hangulatból is, amitől Tabán a Tabán.

G) Zárás

23. Mi őrizné meg legjobban a Tabán (és a budapesti mozik) identitását 20 év múlva?

Azt gondolom, hogy egy városnak el kellene tudnia tartani ennyi hagyományos mozit. Nem sok maradt belőlük – és épp ezért nem lenne szabad pusztítani a tereiket.

A legfontosabb talán az, hogy legyen jó ízlés és megbecsülés. Olyan emberek kellenek, akik értékelik, hogy valami régi, és nem jut eszükbe pusztán üzleti szempontból belerakni olyan dolgokat, amik szétverik a hangulatot. Most például a Puskinban is felmerült, hogy a vitrinekbe valami világító reklámot építsenek be, sőt az oszlopokra tennék – és én egyszerűen nem hiszem el, hogy ettől akár egyetlen mozijeggyel többet eladnának.

Viszont azt nagyon is el tudom képzelni, hogy tönkreteszi a hely atmoszféráját. A vitrineknek szerintem pont az lenne a szerepük, hogy a mozi történetéről legyen bennük valami állandó, igényes bemutatás – mert ettől marad élő az identitás, ettől érzi az ember, hogy ez nem csak egy vetítőhely, hanem egy kulturális tér, múltal.

24. Mit üzensz annak, aki ma még legyint: „na és, ez egy bezárt mozi”?

Ma már egyre kevésbé lehet legyinteni, mert sok helynek már nyoma sincs. Ha valami bezár, és az ember csak vállat von, abból nagyon könnyen az lesz, hogy egyszer csak eltűnik – és utána már nincs miről beszélni.

Most például nemrég olvastam valamit a Bástyáról: állítólag színházat akartak csinálni belőle, még egy tervezett nyitási dátum is felmerült – talán tavaly szeptember környékén –, aztán végül semmi nem lett belőle. Úgy tudom, a bank már nem működik ott, de a helyiség mögött a moziterem megvan.

Egyszer, amikor még turkáló volt a Dohány utca felől, beengedtek hátra, és láttam, hogy a terem létezik, csak épp nem használják. És az az érzésem, hogy ugyanúgy, ahogy az Átrium működni tudott színházként, ez a tér is alkalmas lenne rá – csak akarat és gondolkodás kellene hozzá.

A Tabán azért Tabán, mert nem csak működött, hanem önmaga maradt: a székek, a hangulat, a tér. És talán ez a legjobb iránytű a többi mozi felé is. Nem az a kérdés, hogy minden úgy maradhat-e, mint régen – hanem hogy van-e bennünk annyi tisztelet és ízlés, hogy a változás ne törölje ki a lényeget. Mert a mozik eltűnhetnek maguktól is, ha elfogy a közönség – de az identitásukat akkor veszítik el végleg, amikor már senki nem vigyáz rájuk.