1. Bevezető, személyesebb kérdések

• Hogyan lett a debreceni bölcsészből, az orosz irodalom tanárából egyszerre csak filmes szakember?

Miskolcon születtem, ott jártam iskolába, majd érettségi után Debrecenben folytattam tanulmányaimat. Az, hogy orosz szakos tanár lettem, annak az volt az oka, hogy apám horthysta katona volt, és az ötvenes években ennek minden hátrányát elszenvedtem. Egyetemre is csak azért vettek fel, mert orosz szakra jelentkeztem – máshová nem juthattam volna be –, de igyekeztem tisztességgel elvégezni, és végül piros diplomát kaptam. Az ötvenes években nőttem fel, így első filmélményeimet a szovjet filmek adták, akkor ezeket tartottam a művészet csúcsának. A film mindig is érdekelt, bár sosem gondoltam, hogy egyszer ezzel fogok foglalkozni. Később, amikor a nyugati filmek is elérhetők lettek, már differenciáltabban láttam a világot, és ekkor kezdtem komolyabban foglalkozni velük. A gyakorlati munka vonzott – a filmklubok, az ismeretterjesztés –, nem az elmélet. Az egyetemi lap számára írtam kezdetleges filmkritikákat, ez volt az első lépcsőfok. Az egyetem elvégzése után egy évig Hajdúnánáson tanítottam, majd visszakerültem Debrecenbe: előbb a Fazekas Gimnáziumba, majd nem sokkal később az egyetemre, az orosz irodalmi tanszékre. Az orosz irodalmat a mai napig nagyon szeretem, főképp a 19. századét – doktori disszertációmat Csehov pályakezdéséből írtam. Közben egyre több filmkritikát publikáltam, és amikor a hatvanas évek elején megszervezték az egyetemi filmesztétikai oktatást, bekapcsolódtam a gyakorlati munkába. Bíró Yvette mellett asszisztensként dolgoztam, és segítettem elindítani az egyetemi filmes oktatást. Amikor ő elkerült Debrecenből, átvettem a helyét. Ekkoriban kezdődött a filmklubok és az art-kino hálózatok országos szervezése is – ez Debrecenből indult 1965-ben. Tapasztalt, egyetemi háttérrel bíró szakemberként kineveztek művészeti vezetőnek. Már publikáltam nemcsak a helyi, hanem országos lapokban is, és 1969-ben megjelent az első könyvem, 200 film címmel, amely ismertetéseket tartalmazott. Nagy példányszámban jelent meg, és váratlanul nagy sikere lett. Ettől kezdve sok rendezvényen, ankétokon vettem részt, előadásokat tartottam, és teljesen a filmnek szenteltem magam. Közben megmaradt az egyetemi állásom is, ahol Iglói Endre tanszékvezető tolerálta, hogy inkább a filmmel foglalkozom, sőt, büszke is volt rám. Erre utólag is hálával gondolok vissza, bár sajnálom, hogy személyesen nem köszöntem meg neki. Egy ideig ez a „kétlaki” élet jól megfért egymás mellett, de engem egyre inkább a film érdekelt. Országosan is ismertté váltam, és kaptam egy budapesti ajánlatot: legyek filmfőigazgató helyettes. Végül a MOKÉP ajánlatát fogadtam el a hetvenes évek elején. Az egykori egyetemi társam, Gombár József volt az igazgató, ő kínálta fel a főosztályvezetői állást. Így kerültem fel Budapestre, ahol hat évet töltöttem filmforgalmazással és filmvásárlással. Sok filmet kellett látnom, előkészítenem a bemutatókat, ami mindig is a kedvenc területem volt. Utaztam filmvásárokra, egyre több nemzetközi kapcsolatba kerültem. Mentorom, Nemeskürty István a tudományos pályámon is segített. Amikor átalakult a Filmintézet, meghívott oda igazgatóhelyettesnek, majd az archívum vezetőjének. 1978-ban kerültem oda, és ez újabb fejezetet nyitott az életemben. A pályámra visszatekintve mindig eszembe jut Mark Twain gondolata: „Minden munka, amit el kell végezni, és minden szórakozás, amit az ember önként vállal.” Meggyőződtem róla, hogy ez rám is igaz: a film számomra sosem volt verejtékes munka, hanem öröm. Úgy érzem, hogy a képességeimhez mérten végeztem a rám bízott feladatokat. Részt vettem az egyetemi filmesztétika elindításában, a filmklubmozgalomban és az art-kinok megszervezésében. Hosszú ideig a Népszabadság filmkritikusa voltam, amikor a lap példányszáma hétszázezer volt. Mindig is fontosabbnak tartottam az igényes ismeretterjesztést, a filmek népszerűsítését és az értékes művészet közvetítését, mint a zártabb, elméleti tanulmányokat. Ha az egyetemen maradtam volna, valószínűleg elértem volna az egyetemi tanári rangot, de jóval kevesebb emberhez jutottam volna el. A Népszabadság-ban megjelenő írásaim viszont akár kétmillió olvasóhoz is eljutottak – én ezt a fajta közönségkapcsolatot mindig többre becsültem.

• Milyen régi a film iránti vonzalma?

Olyan filmeken szocializálódtam, amelyek ma már inkább talmi értékűek. Az ötvenes években láttam például a Zója (1944) című filmet – egy szovjet partizánlányról, aki a valóságban nem is létezett, de legendát építettek köré. Megható volt, megnéztem vagy hétszer, és akkor ezt tartottam a művészet csúcsának. A másik emlékezetes film a Berlin eleste (1950), egy háborús dráma Sztálinról, aki a történet szerint Berlinbe látogat és áldást oszt – pedig valójában sosem járt ott. Fokozatosan „gyógyultam ki” ebből az agymosásból. Ez nemcsak a filmekhez, hanem a gondolkodásmódomhoz és a politikai szemléletemhez is kapcsolódik. Mindig volt határozott társadalmi képem a világról és az emberekről. Sikerült megszabadulnom a korábbi sztálinista hatásoktól. Az ötvenes évek második felében, amikor már a szabadabb szellemiség kezdett érvényesülni, akkor kezdtem igazán „ébredni”. A mai napig a filmnézés áll az életem középpontjában. Most már egyszerű: leülök az asztalhoz, és a számítógépen nézem meg a filmeket, amelyek érdekelnek. Emellett rendszeresen olvasok is, mert a film és az irodalom együtt határozták meg az életemet. Tudatosan bővítettem a tudásomat: rengeteget olvastam, könyveket gyűjtöttem, és az állásaim változásai is hozzájárultak ahhoz, hogy kialakuljon egy határozott szemléletem. A könyvtáram – amit itt is lát – teljes egészében a filmmel kapcsolatos: több ezer kötetes, négy-öt nyelvű gyűjtemény. Orosz szakosként természetesen oroszul is olvasok, de angolul, lengyelül és németül is. A filmekhez vezető utam régebben jóval nehezebb volt, mint ma: nem lehetett egy kattintással elérni Fellinit. Debrecenből gyakran utaztam fel Budapestre, a Filmintézetbe, hogy megnézhessem a külföldi filmeket. Egy-egy napot rászántam: elutaztam, filmet néztem, majd hazajöttem. Nehezebb volt hozzájutni a filmműveltség alapját jelentő alkotásokhoz, de fokozatosan tágítottam a látókörömet. A filmek iránti vonzalmam és motivációm azért alakult így, mert ezek teljesen lekötöttek és gazdagítottak. Elsősorban a gyakorlati munka vonzott, de az elmélettel is tisztában vagyok – tanítottam filmesztétikát, és ismertem Balázs Béla, Eisenstein és mások munkáit. Filmtörténeti kutatásokat is folytattam, és számos publikációm, kritikám jelent meg. Elég sok helyre írtam – talán túl sokra is. Volt, hogy még a Vasutas Magazin számára is készítettem sorozatot Filmek és vonatok címmel. Van, aki ezt nem tartaná kihívásnak, engem viszont lelkesített – sosem tartottam alantasnak az ismeretterjesztés eme formáját. Magyarországon kevés olyan kulturális vagy tudományos lap van, ahol ne publikáltam volna. A különböző ismertetésektől és filmekhez kapcsolódó irodalmi kiegészítésektől a Népszabadság hosszabb kritikáiig sokféle műfajban írtam. Emellett aktívan vállaltam filmklubok szervezését és vezetését is. Magyarországon kevés olyan hely van, ahol a korábbi korszakban ne fordultam volna meg – előadóként, kritikusként vagy szervezőként. Később, amikor Budapestre kerültem, az egri főiskolán is tanítottam filmtörténetet és filmesztétikát. Úgy érzem, ezek a tevékenységek együtt – és külön-külön is – hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar filmkultúra alakításában részt vehessek.

• Számos korábbi interjúalanyom említette az ön nevét, akik filmesztétikát vagy mozigépészetet tanultak, milyen volt népszerűsíteni, tanítani?

Nemeskürty Istvánnak sokat köszönhetek. Amellett, hogy filmtudós volt, nemcsak történészként, hanem irodalmárként is példát mutatott. Az ő elvét igyekeztem követni: nincs olyan téma, amiről ne lehetne érdekesen beszélni. Számomra mindig az volt a cél, hogy kedvet csináljak a filmekhez – hogy az emberek ne csak megnézzék azokat, hanem meg is szeressék. Nemeskürty hatása maradandó volt, akárcsak Bíró Yvette-é, akinek filmesztétikai öröksége máig meghatározó számomra. Nyugodtan mondhatom, hogy mindketten példaképeim voltak. Tudom, hogy ez kissé dicshimnusznak hangzik – pedig távol áll tőlem. Ha mérlegre teszem az életemet és a munkásságomat, úgy érzem, ez csak egy szerény fejezet a film történetében.

• Volt-e meghatározó moziélmény, ami pályára állította?

Ezt a kérdést gyakran felteszik nekem, de nem tudok rá egyértelműen válaszolni. Nem volt egyetlen film vagy élmény, ami pályára állított volna – több kedvencem van: filmek, rendezők, színészek, operatőrök. Sokáig Jules Dassin Akinek meg kell halnia (1957) című filmjét említettem elsőként. Ez egy Krisztus-történet modern köntösben, amely azt mondja el, hogy ha Krisztus ma élne, ma is megfeszítenék. A film mélyen megrendített, és amikor az ötvenes évek végén bemutatták Magyarországon, nagy hatással volt rám. Nagyon szeretem Fellini Országúton című filmjét is, amit számtalanszor láttam. De ha rendezőket kellene említenem, talán Tarkovszkijt mondanám elsőként – nemcsak azért, mert orosz szakon végeztem és beszélem a nyelvet, hanem mert a filmjei mélyen megérintettek. Van egy külön könyvespolcom, rajta húsz-huszonöt Tarkovszkijról szóló kötet, köztük olyan ritkaságokkal, amelyek a magyar könyvtárakban sem találhatók meg. Egyetlen kedvenc filmet nem tudnék mondani. Inkább korszakokat említenék: különösen közel állnak hozzám az 1930-as évek amerikai filmjei, amikor a mozi művészetté vált. Rajongok a westernért. De szeretem a modern filmeket is – természetesen különbséget teszek műfajok között. A sci-fit például nem kedvelem, valahogy távol áll tőlem a szellemisége és technikája. Ezzel szemben kedvelem az animációt, a vígjátékot, és nem tartom magam arisztokratikus ízlésűnek: a jó populáris, szórakoztató filmeket is tudom értékelni. Olyan filmjeim vannak, amelyeket időről időre újra megnézek. Fájdalmam, hogy a VHS-korszak elmúlt. Körülbelül négy-ötezer filmem volt kazettán – elképesztő mennyiség. Egy kazettára négy film is felfért, így nem foglalt sok helyet. Sajnos mindet kidobtam, amikor a technika elavult. Aztán jött a DVD, majd az internet, és ma már szinte mindent el lehet érni. Eljutottunk oda, amiről Szabó István egyszer azt mondta: „az lesz az igazi korszak, amikor az ember felnyúl a könyvespolcra, és leveszi a kedvenc filmjét.” Azt hittem, ezt sosem érjük meg – és mégis így lett. Most valóban azt nézek meg, amit akarok. A beszerezhetőség a 60-as években kihívás volt, egy napig kellett utazni egy-egy filmért, ahányszor külföldön jártam, voltam archívumokban tapasztalatcserén, mindig az volt az első kérésem, hogy ezt vagy azt a filmet, amit otthon nem tudtam megnézni, azt mutassák be. Úgyhogy így próbáltam a foghíjakat eltüntetni.

• Látványosan sok könyve van, nem csak Tarkovszkijról, sok más filmes, sőt mozikról szóló kiadvány, lexikonok, idegen nyelvű könyvek sorakoznak.

Fájdalmam, hogy ez a nagy könyvtár talán nem marad meg. Három gyermekem van, de egyikük sem a filmes pályát választotta. Diplomások, de nem tudom, kire marad ez a gyűjtemény. Próbáltam értékesíteni, de nem tapasztaltam különösebb érdeklődést. Attól tartok, hogy egyszer az „ebek harmincadjára” kerül majd. Pedig olyan ritkaságokat is őrzök, amelyek híres művészek aláírásával, dedikációival, illetve másutt elérhetetlen kiadványokkal gazdagítják az anyagot. Ez a könyvtár – mint gyűjtemény – forintban is komoly értéket képvisel, de számomra az eszmei értéke a fontosabb. A közgyűjtemények sajnos nem mutatnak iránta érdemi figyelmet. A könyv becsülete és rangja az utóbbi időben nagyon megfogyatkozott. Fiatal koromban, ha bementem egy antikváriumba, és felajánlottam egy könyvet, azonnal megvették. Ma viszont már Thomas Mannt is visszautasítják – nem kell senkinek. Ugyanez igaz a filmes irodalomra is.

2. Pálya és szakmai sokszínűség

• Pályája során a filmszakma különböző területein dolgozott. Miket emelne ki ezekből?

A filmszakmának számos területe van – és én szinte mindegyikben kipróbáltam magam. A filmelméletben tudományos fokozatot is szereztem, de az elmélet sosem vonzott igazán. Részt vettem a filmoktatásban is: tanítottam egyetemen, főiskolán, valamint középfokú tanfolyamokon – kezdőknek, haladóknak és tanároknak is. A filmpedagógiában tehát nem voltam kezdő. A forgalmazásban is tevékenykedtem: a MOKÉP-nél eltöltött hat év alatt szinte az összes magyar megyében megfordultam, ankétokat vezettem, bemutatókat szerveztem. Akkoriban a Jancsó-korszak rendezőit, stúdióit és alkotóit személyesen is ismertem – némelyikük a barátom is volt. A film gyakorlati oldalát éppúgy megismertem, mint a filmpublicisztikát. Akik a filmről írtak, azok között sok volt a barátom vagy a példaképem – mint Nemeskürty István –, mások, például Gelencsér Gábor, a tanítványaim közül nőttek ki. Volt idő, amikor pontosan lehetett tudni, kik írják a vezető napilapok filmkritikáit. Mindenkit ismertem, és alaposan beépültem a szakmába – anélkül, hogy törtettem volna. Ez mindig távol állt tőlem. Amire igazán büszke vagyok, hogy nem protekcióval, hanem felkérések alapján kerültem vezető pozíciókba. A MOKÉP-hez vezetőnek, a Filmintézethez aligazgatónak, illetve egyetemi és főiskolai állásaimra is az elért eredményeim miatt hívtak. A Népszabadság-nál sem úgy történt, hogy bekopogtam volna: „Bocsánat, szeretnék itt kritikákat írni.” - szóba sem álltak volna velem. Ők kerestek meg, és felkértek, mert úgy látták, hogy helyt tudok állni. Ez kifejezetten pozitívum, és büszke vagyok rá – nem sokan mondhatják el ezt magukról.

• Melyik munkájára, eredményére a legbüszkébb?

Úgy érzem, az ismeretterjesztés és a filmek népszerűsítése területén tudtam a leghasznosabban tevékenykedni. Publicisztikai munkáimban, a filmről szóló írásaimban talán egy átlagon felüli színvonalat képviseltem – az íráskészségemmel és a stílusérzékemmel mindig elégedett voltam. Nem szeretek büszkélkedni – nem azért, mert álszerény vagyok, hanem mert pontosan tudom, mire voltam képes. A filmek értékeire akartam felhívni a figyelmet, segíteni az értelmezésüket és az elemzésüket, akár magasabb szinten is, nem csupán középiskolás fokon. Ha úgy fogalmazhatok: az értékek közvetítése, a filmek megértésének tanítása volt az, amiben valóban otthon éreztem magam.

• Hol nyílt meg Debrecen első művész mozija?

Az első művészmozi Debrecenben igazi unikum volt: 1966-ban nyílt meg a Piac utcán, a Hajdú-Bihar Megyei Moziüzemi Vállalat támogatásával. Kis, százfős ékszerdoboz volt a város szívében, amelyet az értelmiség különösen nagyra becsült – divat volt odajárni, mindig telt házzal mentek a vetítések. A mozi nem csupán filmeket mutatott be: minden hónapban rendeztünk kiállításokat, plakát- és kiadványtárlatokat, beszélgetéseket. Meghívtunk rendezőket – Jancsótól Szabó Istvánig, Kovács Andrástól Mihail Rommig – és sok külföldi vendéget is. Az induláskor egy saját kiadványt is megjelentettünk, ami műsorfüzetnél igényesebb volt, és ingyenes formában terjedt. A debreceni kezdeményezés országos mintává vált: innen indult el az art mozik és filmklubok hálózata. Debrecen elsőbbségét ebben a mai napig senki sem vitatja. A helyszín egy bérházban volt, a művelődési ház fiókintézményeként működött. Volt vetítőterem, társalgó, próbatermek – a tanács és a város példásan támogatta. Másutt a mozik országos műsor szerint működtek, ez viszont önálló, szellemi sziget volt. Olyan rangot jelentett ott fellépni, hogy rendezők, alkotók, fiatal filmesek maguk jelentkeztek, hogy szerepelhessenek. Minden hónapban akadt olyan rendezvény, amely országos visszhangot keltett – például a Küldetés (1977) című Balczó-film vetítése, amelyet a hatalom vallásos üzenete miatt nem nézett jó szemmel. Harmincévesen kerültem ebbe a munkába, és szinte az egész fiatalságomat meghatározta. Nem a dicsőségért csináltam – bár Debrecen művészeti díját és a SZOT-díjat megkaptam –, hanem szerelemből. Soha nem éreztem munkának, hanem örömnek, amit önként vállaltam. Ma már a mozik világa gyökeresen átalakult, de az egykori helyszínen emléktábla őrzi, hogy itt működött az ország első művészmozija.

• Milyen előkészületek voltak szükségesek a Művészmozi létrehozásához?

Először is volt egy gondolat, hogy külföldön már létezik ilyen típusú mozi, a francia és lengyel modellt vettük alapul. Franciaország a filmklubmozgalom hazája, a lengyelek pedig mindig előttünk jártak mozikultúrában. Egyetemistaként többször is jártam Lengyelországban, ahol olyan filmeket láthattam, amelyeket Magyarországon akkor még nem játszottak – például Hitchcock, Bergman vagy amerikai westernfilmek, amelyek nálunk akkoriban tiltólistán voltak, aztán fokozatosan enyhült a központi ellenérzés. Ezek az élmények nagyon inspiráltak, és megmutatták, mennyire gazdag és sokszínű lehet a filmvilág, ha nincs ideológiai korlátok közé szorítva. A művészmozi elképzeléséhez megvolt az akarat, de ehhez anyagi háttér és konszenzus kellett, hogy erre valóban szükség van. A cél az volt, hogy a film iránt komolyabban érdeklődők számára létrehozzunk egy olyan helyet, ahol a filmművészet valódi értékei otthonra találhatnak. Egy olyan szellemi központot akartunk teremteni, amelyben a filmre úgy tekintenek, hogy mint az irodalomban vagy a zenében, a filmben is helye van a minőségnek. Nem kellett nagyon győzködni senkit: a gondolat már megszületett, annak ellenére, hogy a hatvanas évek nem voltak ideálisak, mert még „sztálinista szelek” fújtak. Mégsem voltak ellendrukkerek: a szakma vágyott egy magasabb színvonalú intézményre, hiszen a film társadalmi rangja akkoriban sokkal magasabb volt, mint ma. A filmhez való kötődés még rangot jelentett, a filmes szakemberek és tanárok valódi társadalmi megbecsülést élveztek – egészen más volt a kulturális élet presztízse, mint ma. Akkoriban az értelmiségi létnek még volt bázisa, és a film értő közönsége nem számított arisztokratikusnak. Nem kellett könyökölni, hogy befogadják az embert: aki az újságban a művészmozit népszerűsíteni akarta, megtehette, és ez segítette a mozi fennmaradását. Anyagilag is támogatták, mert kedvező volt a közhangulat. Amikor bevezették az egyetemen a filmesztétika oktatását, sokan azt mondták: „Na végre, hogy valakinek eszébe jutott!” Ez jól mutatja a kor hangulatát: a hatvanas években, amikor a film bevonult az egyetemekre Debrecenben, az ELTE-n és Szegeden, a legkiválóbb tanárok álltak mellém, a hallgatók pedig tömegesen jelentkeztek. Debrecenben a kétszázötven fős nagyelőadó mindig tele volt – előadásokon és vetítéseken egyaránt. Nem kellett izgulni, hogy egy rendezvény sikeres lesz-e – természetes volt, hogy az lett. Emlékszem, amikor Grigorij Mihajlovics Kozincev, a Hamlet és a Lear király ismert szovjet rendezője Magyarországra látogatott. Az Új Babilon (1929) című némafilmjét vetítettük, és őt is meghívtuk a bemutatóra. Azt hitte, alig néhányan lesznek kíváncsiak egy némafilmre, de amikor meglátta, hogy a terem zsúfolásig megtelt, sőt, sokan állva nézték végig a filmet, teljesen meghatódott. Ez is jól mutatta, milyen erős volt akkoriban a közönség érdeklődése és nyitottsága a különleges filmélmények iránt. A film utáni viták, ankétok a mozi melletti külön teremben zajlottak. Ezek olyan szigetek voltak, ahol szabadon lehetett beszélni – akár a rendszert is bírálni –, és senki nem jelentette fel a résztvevőket. Olyan szabadszellem uralkodott, mintha egy szabad Magyarországon lennénk. A filmklubok legnagyobb érdeme az volt, hogy demokratikus szellemiséget képviseltek, ahol nemcsak a művészetről, hanem az életről és a valóságról is lehetett beszélni. Ezt ma már ritkán említik, pedig ez volt az egyik legnagyobb értékük.

• Mit jelentett Önnek ennek létrehozása?

Az életemet jelentette. Az egyetemen orosz irodalmat tanítottam orosz nyelven, s ez minden előadásom előtt komoly felkészülést igényelt. Azonban belevetettem magam a film világába, és azonnal éreztem, hogy ez az, ami igazán feltölt. Minden új ismeret, minden vetítés inspirált, és nem tagadom, rendkívüli népszerűséget is hozott. Debrecenben szinte mindenki ismert, az utcán is megsüvegeltek. Később Debrecenben létrejött egy filmmúzeum is, amely szorosan együttműködött a Hungária Mozival – ott őrizték és vetítették a múlt filmjeit. Mindkettő közel állt a szívemhez. Ez az időszak számomra a szakmai és emberi kiteljesedést jelentette. Valószínűleg nem is hagytam volna el Debrecent, ha másként nem alakulnak a körülmények. A sorsom mindig is a „széljárást” követte – nem előre eltervezett módon jutottam el a filmhez, mégis ez lett az életem fő iránya. Nem bántam meg semmit. Ha újrakezdhetném, legfeljebb apróságokon változtatnék.

3. Mozis élmények, közönség, társadalmi szerep

• Van-e, volt-e kedvenc mozija? Mik azok a fő szempontok, amely alapján szívesen ül be egy bizonyos moziba?

Debrecenben öt-hat mozi működött, mindegyikben megfordultam klubelőadásokon vagy ankéton, de a debreceni művészmozi mindenek felett a kedvencem volt. Budapesten is akadt kedvenc: az Örökmozgó, a Filmintézet mozija, korábban ez a Mátra Mesemozi volt, ahol szintén zajlottak előadások, bemutatók és ismeretterjesztő programok. Debrecenben élve természetesen a kelet-magyarországi városokat jártam: Nyíregyháza, Cegléd, Szolnok, Békéscsaba – mind ismerős volt számomra. Később, amikor Pestre költöztem, szinte minden fővárosi moziban megfordultam, és tudatosan a Dunántúlt kezdtem felfedezni: Kaposvárt, Székesfehérvárt, Pécset – és ott is sok barátra leltem. Kedvenc mozim igazából nem volt, nem tettem különbséget közöttük, de a debreceni művészmozi kiemelkedik: nemcsak a fiatalságom és a szakmai sikereim miatt, hanem mert különleges értéket teremtett. Légköre, közönsége és küldetése teljesen egyedi volt.

• Említette Hajdúnánást, ahol decemberben nyílik újra a mozi.

Bevallom, már alig emlékszem arra az időszakra, talán fél-egy évet töltöttem ott. Ötvenhatban végeztem az egyetemen, és rögtön Hajdúnánásra neveztek ki, mert másutt nem volt állás. Emlékszem, egyszer egy kollégámmal moziba mentünk. Tele volt a nézőtér, csak az első sorban volt két szabad hely, így odaültünk. Néhányan megszóltak: „Egy fiatal tanár az első sorba ül? Nem szégyelli magát?” Azt feleltem: „Nem, mert innen is ugyanazt a filmet látom – és már csak itt volt hely.” Akkor tudatosult bennem, hogy a mozi első sora a „szegények sora” volt – oda ültek a szakadt ruhájú emberek, cigányok, akiknek csak a legolcsóbb jegy jutott. Ez a jelenet mélyen megmaradt bennem. Később már sosem gondoltam rá, hiszen mindig kiváltságos helyem volt – külön székem a művészmoziban, és másutt is. De ez az élmény szimbolikus maradt számomra: jól mutatta, milyen társadalmi rétegek jártak akkor moziba, és hogyan tükröződött mindez még az ülésrendben is.

• Számított-e régen, hogy milyen az adott mozi atmoszférája, hangulata?

Régen is akadtak renitens nézők: zörgött a zacskó, ropogott a cukor, sutyorogtak, sőt néha hangosan kommentálták, ami a vásznon történt. Általában türelmes ember vagyok, de olykor felfortyantam, és volt, hogy konfliktus is adódott emiatt. Úgy látom, ez azóta sem sokat változott. Magyarországon a mozikultúra mindig is szerényebb szinten állt, mint külföldön. Sok országban jártam – egy évig dolgoztam Kijevben, fél évig voltam ösztöndíjjal Lengyelországban, később Nyugat-Európában és Amerikában is –, és azt tapasztaltam, hogy a külföldi nézők fegyelmezettebbek és figyelmesebbek. A kulturáltság különbsége sok apróságban is tetten érhető: külföldön természetes a visszaköszönés, a segítségnyújtás, az udvariasság. Itthon is akad példa rá, de jóval ritkább. Zavart, ha a moziban nem volt rend – a köpködésről és szemetelésről nem is beszélve. A debreceni művészmozi ezzel szemben üdítő kivétel volt: kicsi, bensőséges hely, ahol kulturált közönség gyűlt össze, és ott bárki elszégyellte volna magát, ha rendetlenül viselkedik.

• Létezik olyan, hogy törzsközönség?

De még mennyire! A művészmozi közönségének több mint felét név szerint ismertem. Szinte az összes tanár, sok értelmiségi és művészetkedvelő rendszeresen járt oda. Ha bemutattunk egy új filmet, biztos voltam benne, hogy mindig lesz egy réteg, amelyik örömmel jön el, függetlenül attól, mit vetítünk. Igen, létezik törzsközönség – ahogyan a színházban, az operában vagy más kulturális intézményekben is. Ez a közönség a kultúra egyik legfontosabb éltetője: lehet rá számítani, és nélküle nem lenne igazi közösségi élet a moziban sem.

• A kereskedelmi és művészmozi hálózat mára már határozottan elkülönül Budapesten és a nagyvárosokban. De vidéken is, ahol egytermes mozikban játszanak artfilmeket, akár egy meghatározott idősávban. Véleménye szerint a közönség is megoszlik vagy ma már elmosódtak ezek a határok, hiszen a multiplexek is vetítenek art filmeket?

Elválik a közönség, szerintem. Van, aki tudatosan választ filmet, és van, aki inkább a sztárok miatt megy el egy-egy vetítésre. Régen a film népszerűsége leginkább a szereplőktől függött – ha ismert színész játszott benne, megnézték, függetlenül a művészi értékétől. Úgy érzem, ez mára enyhült, és egy film sikere sokkal inkább attól függ, hogyan reagál rá a sajtó vagy a közvélemény. Ha például egy aktuális társadalmi témát dolgoz fel – mondjuk a zsidókérdést vagy valamilyen politikai konfliktust –, akkor sokan megnézik pusztán emiatt, még ha a film nem is különösebben értékes.

A sztárkultusz ma is létezik, főleg az amerikai filmekben, de a hatása csökken. Nagyjából tíz éve nem járok rendszeresen moziba – amikor a feleségem a Corvinban dolgozott, gyakrabban megfordultam ott, és akkor még láttam, hogyan oszlik meg a közönség. Ma már kevés személyes tapasztalatom van, de azt érzékelem, hogy az értelmiségi réteg elfordult a mozitól. A legtöbben otthon néznek filmet: pendrive-ról, számítógépen, tévén, streamingről. A film társadalmi becsülete is csökkent. Régen a filmműveltség az általános műveltség része volt, ma viszont senki nem lepődik meg, ha valaki nem látott egyetlen Fellini- vagy Tarkovszkij-filmet sem – sőt, még büszkén is mondja. Pedig szerintem például a Rubljov nélkül nem lehet teljes képet kapni a filmművészetről. A film jelentősége tehát megcsappant – nemcsak a mozik számának csökkenése miatt, hanem mert kevesebb az igény, a rohanó élet pedig elsodorta a nézőket. Sokan, köztük én is, meg tudunk lenni mozi nélkül: ha valamit meg akarok nézni, beírom a keresőbe, és ott van. De hiába nem járok már moziba, a fontos filmeket – legyen szó Spielbergről vagy a magyar rendezőkről – mindig figyelemmel kísérem.

Volt időszak, amikor a 70-es évekig minden magyar filmet megnéztem, elvből. A rosszakat is, mert azt gondoltam, hogy a teljes képhez az is hozzátartozik. Ma már sokat kihagyok, és látom, hogy sok a melléktermék. Magyarországon ma is évente 25–30 film készül, de ezeknek legalább a felét be sem mutatják országosan. Ezeket már nem keresem, nem megyek utánuk, nyilvános vetítésekre, ankétokra sem járok.

• Meg tudná-e becsülni, hány moziban járt filmet nézni eddigi élete során itthon és külföldön?

Budapesten szinte mindenütt. A fővárosi filmkultúráról rengeteg irodalmam van, a csúcsponton száznegyven mozi működött, megvannak Lajta Andor filmes évkönyvei, ezek is érdekes filmművészeti dokumentumok. Vidékről nem tudok számot mondani, de a jelentősebb helyeken mindenütt ott voltam — szerepelni, előadni vagy egyszerűen csak moziba menni. Különös élményem vidéki mozikból nem nagyon van, de szeretettel emlékszem vissza Pécsre, ahol katonaként, főiskolásként és egyetemi hallgatóként is gyakran jártam. Volt ott egy kamaramozijuk, azt különösen szerettem. Többször voltam a ceglédi moziban is, Ceglédbercelen lakik egy barátom, aki filmklubot vezet, oda mostanában is eljárok. Szolnokon a Tisza Moziban tartottam egy időszakban filmművészeti kurzusokat, oda rendszeresen visszatértem. Hajdú-Bihar megyében szinte minden nagyobb településen megfordultam, Szoboszlón, Hajdúböszörményben és kisebb helyeken is. Dunántúlt kevésbé jártam be, bár Kaposváron sok barátom volt, például Torma Károly, aki mozimúzeumot létesített egy egykori zsinagógában – oda én is adtam anyagokat. Jelenleg egy kultikus művészmozi működik benne. Van körülbelül öt-hat könyvem, amelyek az adott települések mozikultúráját mutatják be – Pécsről, Miskolcról, Szegedről, Egerről is. A feleségem szegedi, ezért sokat jártunk oda, amíg a nagyszülők nem költöztek Pestre.

A mozitérképet tekintve elég jártas vagyok a hazai mozihelyzetben, és mindig elszomorodom, amikor bezár egy mozi. A körúton például a Bástya mozi épülete számomra mind máig a filmszínház fogalmát jelenti, ahogy a Nap mozié is, ami a Népszínház utcában működött. Ennek volt egy bohém vezetője, Székelyi Péter, személyes jó barátom, mániákus gyűjtő – még a fecniket is összeszedte –, és a művészi értékeket nagyon nagyra becsülte. Egyszer, amikor valamilyen könnyed, bulváros filmet játszottak, kiállt a nézőtérre, és azt mondta: „Most erre eljöttek? Nem szégyellik magukat? Jövő héten Tarkovszkij lesz, akkor bezzeg nem jönnek!” A saját mozija közönsége előtt csinált ellenpropagandát – legendás figura volt.

Egy másik történetem is van: mentünk egyszer a körúton, és amikor meglátott egy nagy plakátot Jancsó Miklósról, megemelte a kalapját. Megkérdeztem: „Na, mit csinálsz?” – „Ez ott egy Jancsó-plakát!” – felelte. Később, amikor visszafelé mentünk, nem tette meg. „Miért nem emeled meg most?” – kérdeztem. „Egy geget csak egyszer szabad elsütni” – mondta. Ez bennem maradt. Hasonlóan szórakoztató volt egy Mándy Iván-anekdota: elment egy zsidó barátja temetésére, kalapban volt, és időnként levette, majd visszatette. Egy barátja szólt: „Mit váltogatod a kalapot?” – mire ő: „Mert én csak félzsidó vagyok.” Ez az őrá jellemző finom humor volt. Vele is jóban voltam, bár nem csak a mozi révén.

A tanítványaim között is sokan vannak, akik Debrecenben jártak a klubba, vagy azon túl kötődtem hozzájuk – például Gyáni Gábor akadémikus, Kövér történész, Nógrádi Gábor író, aki a debreceni klub tagja volt. Elég széles kör maradt meg, időnként kapok tőlük meghívókat, leveleket, névnapi köszöntéseket. Jól esik, hogy nem maradt utánam semmi olyan, amiért bárki megsértődhetett volna, vagy ami érdektelenné vált volna. Ilyenkor érzem, hogy jó döntés volt odaadni magamat teljesen a filmnek – és ez örömmel tölt el.

• Előfordult, hogy egy mozi vált emlékezetessé egy film által?

Volt egy időszak, amikor intenzívebben jártam moziba, és mindig pontosan tudtam, hogy melyik filmet hol láttam, mihez kötődik bennem az élmény. Például a Szállnak a darvakat (1957) a debreceni Víg Moziban néztem meg, és ma is előttem van, ahogy a vetítés végén kigyúlt a fény, mindenki némán bámult egymásra, el voltunk kábulva. A Filmmúzeumhoz is erősen kötődtem, különösen abban az időszakban, amikor még zártkörű vetítések voltak. Ott olyan filmeket is játszottak, amelyeket Magyarországon máshol sosem vetítettek. Gyakran előfordult, hogy az eredeti kópiáról másolatot készítettek, ezeket nyilvános reklám nélkül vetítették. Így olyan filmeket lehetett látni, mint az Alkony sugárút (1950) vagy egyes westernfilmek. Volt idő, amikor szinte betegesen imádtam a régi magyar filmeket, aztán rájöttem, hogy ezek nem is képviselnek mindig különösebb értéket – például a Szűts Mara házassága (1941) ilyen volt. A Filmmúzeum egy ideig kultikus hely maradt számomra azért is, mert ott vetítettek politikailag vitatható, „rázós” műveket, amelyeket máshol nem lehetett látni. Ilyen volt például Wajda Hamu és gyémántja (1958), amit először ott mutattak be. Tanárként különösen emlékezetes volt, amikor az osztályomat felvittem Budapestre, és elvittem őket erre a filmre – akkor mutatták be Magyarországon. A diákok teljesen el voltak ragadtatva: „Micsoda film ez!” – mondták, és valóban, óriási hatást tett mindenkire. Hasonlóan nagy élmény volt Pasolini Dekameronja (1971), amelyet szintén csak itt lehetett látni. Az Elfújta a szél (1939) más szempontból volt emlékezetes: ellentmondásos film, nem tartom magasrendű filmművészeti alkotásnak, de mégis hozzátartozik a filmkultúrához. Amikor már a Filmintézetben dolgoztam, ez a film afféle „fejős tehénként” működött: elképesztő módon, talán negyven héten át telt házzal ment. Egy tiltott gyümölcs volt, ami hirtelen hozzáférhetővé vált, mindenki meg akarta nézni. A Filmmúzeum működésében nem volt állami dotáció, a bevételek felett mi rendelkeztünk – és ez a film biztosította, hogy a nézőtér mindig tele legyen, a mozi pedig működni tudjon. Később persze kifogyott a levegő ebből is, a hely átalakult, és ma már Belvárosi Színház néven működik a Károly körúton.

• Volt-e olyan vetítés vagy közönségtalálkozó, ami különösen emlékezetes maradt?

Igen, volt ilyen több is. Az egyik legemlékezetesebb Kovács András debreceni látogatása volt a hetvenes években, amikor már felerősödtek a kritikai hangok. Nyugodt voltam, mert Kovács a rendszer embere volt, közismerten baloldali, akit a hatalom is kedvelt – úgy gondoltam, ha bármi történik, ő majd elsimítja. Ehhez képest ő volt az, aki az úgynevezett „ellenzéki húrokat” kezdte pengetni. Soha nem felejtem el, mikor azt mondta: „Nem szeretem ezt a frazeológiát. Összevissza hazudnak. Azt mondják, hogy a nagy barátunk a Szovjetunió. Hát milyen barát az, aki kisemmiz bennünket? Éljen a megbonthatatlan magyar–szovjet barátság. Mi az, hogy éljen? Mi az, hogy megbonthatatlan? Megbontották ötvenhatban, amikor bevonultak ide, levertek bennünket.” Olyan dolgokat mondott, amik a hatalom csőrét igencsak megpiszkálták. Vártam, hogy ennek lesz következménye, mert Debrecenben az volt a szokás, ha valami „nem stimmelt”, rögtön jöttek a pártbizottságtól, hogy jelentést kérjenek. Kíváncsi voltam, hogy Kovács András ellen tesznek-e valamit – de semmi sem történt. A hatalom nyelt egyet és eltűrte. Ebből levontam a következtetést: aki a hatalom mellé állt, sokkal többet megengedhetett magának.

Hasonlóan emlékezetes volt, amikor Balczó Andrással és Kósa Ferenccel több helyen – Szolnokon, Nyíregyházán, Debrecenben – tartottunk vitát a Küldetés (1977) című portréfilm után. Ott is kemény dolgok hangzottak el, mert Balczó vallásos, de kritikus szemléletű ember volt, aki nem a hivatalos szöveget ismételgette, hanem nyíltan bírálta a rendszert. Emiatt akkoriban nekem is jelentést kellett írnom az eseményről. A jelentésemnek azt a címet adtam: „Vizsgálat - egy minden gyanú fölött álló film ügyében.” Ez utalás volt a „Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében” című, 1970-es olasz filmre. Aki elolvasta, azt mondta: „Ha másért nem is, a címéért már megérte.”

Persze nem minden ankét volt ilyen izgalmas. Akadt olyan is, ami kifejezetten kínosra sikerült. Amikor Ranódy László Debrecenbe jött – ez már az Árvácska időszakában volt –, alig ketten-hárman jelentek meg a beszélgetésen. El akartam süllyedni szégyenemben, mert Ranódy jó barátom volt, és kellemetlenül érintett, hogy nem tudtam mozgósítani a közönséget. Emlékszem, egyszer csak felcsillant a szemem, amikor az egyik vendég feltette a kezét. Gondoltam, végre valaki kérdez. Erre azt mondja: „Tessék mondani, merre van itt a WC?” Ez mélyen belém égett. Persze az is előfordul, hogy valaki esetlenül szól hozzá vagy sületlenséget mond – nem mindenki okos, ez természetes.

• Milyennek látta a vidéki közönség reakcióját, amikor új magyar filmeket vitt hozzájuk?

Ez mindig a film jellegétől függött. Voltak olyan alkotások, amelyek a vidéki közönségben is erős visszhangot keltettek. Szabó István filmjei például kifejezetten közel álltak az emberekhez, ő maga pedig rendkívül lelkes előadó volt, mindig szenvedéllyel tudta magyarázni, mit is akart kifejezni. Hasonlóan nagy hatást gyakorolt Jancsó Miklós Szegénylegények (1966) című filmje. Az különösen emlékezetes bemutató volt: akkor ismertem meg Jancsót személyesen is, aki Debrecenbe látogatott a vetítésre. Ugyanekkor tért haza Angliából Georg Hoellering, a Hortobágy (1936) rendezője, aki saját londoni mozijában Jancsó filmjeit is vetítette. Ők ketten együtt jöttek el a debreceni vetítésre, velük volt Bíró Yvette is – ez az ankét az egyik legjobb és legélénkebb emlékem közé tartozik. Természetesen akadt ellenpélda is. Huszárik Zoltán Szindbádját (1971) meglepően hűvösen fogadta a debreceni közönség. Ez bántott, mert Huszárik jó barátom volt, és a filmet mindmáig a magyar filmművészet egyik csúcsának tartom. Nem értem, miért nem tudott a Szindbád külföldön is igazán befogadottá válni. A nemzetközi irodalomban ritkán említik, pedig szerintem három olyan magyar film van, amely örök érvényűnek tekinthető – és a Szindbád biztosan köztük van. Összességében azt mondanám, hogy a vidéki közönség reakciói vegyesek voltak. Sokan lelkesedtek, másokat kevésbé érintettek meg a magyar filmek. De a rangjuk megvolt, különösen az értő, műveltebb nézők körében. A közönség persze mindig szerette a látványos, amerikai „mozdonyfilmeket” – így neveztük azokat, amelyek nagy tömegeket vonzottak, és amelyek „vitték magukkal” a nézőt. Ezek a filmek azonban ritkán estek egybe az igazán értékes alkotásokkal.

• Miben más egy filmélmény ma, mint a 60-80-as években?

Nem hiszem, hogy lényeges különbség lenne. Ha egy film igazán jó, akkor ma is hatni tud, akárcsak régen. A befogadás alapja ugyanaz: megértem a cselekményt, de a hatást az érzelmi intenzitás és a színészi játék mélysége adja. Akkor lesz egy film valóban nagy élmény, ha ezek együtt érvényesülnek — ha nem is tudom különválasztani, miért szerettem, mert az egész egyben hat rám. Az Országúton (1954) például ezért mestermű: egyszerre szól a brutális férfiról, az ártatlan nő kiszolgáltatottságáról, a hátteret adó világ melankóliájáról és a színészi játék erejéről. Mindez együtt érinti meg a nézőt. A világ persze változik, és vele együtt a mozinéző is, de az igazi befogadás lényege nem. Ahogyan olvasni is ma ugyanúgy kell, mint korábban: akkor jó egy mű, ha elolvasom, és utána meg kell állnom, mert annyira megérintett, hogy tovább olvasni sem tudok — csak gondolkodom rajta, a saját életemmel szembesítve. Ez a hatás a hatvanas években sem volt más. Azt viszont érzékelem, hogy a mai világ rohanóbb, gyakorlatiasabb, és az embereknek kevesebb idejük marad arra, hogy megálljanak, elmélyüljenek, meditáljanak egy-egy élményen. Ma már elég egy pillantás, és megyünk is tovább, mert az élmények tömege vár ránk — de nem tudjuk, mit érdemes igazán befogadni. Emiatt a mai filmélmény sokkal felszínesebbé válhat. Lehet, hogy ezt már a korom mondatja velem, de úgy érzem, a világ érzékenysége, a finomabb művészi rezdülések iránti fogékonyság nem fejlődött, inkább csökkent.

4. Könyvek, kritika, tanítás

• Vezetett-e valaha filmes naplót?

Vezettem, igen — a középiskolai éveim végén és az egyetemi éveim elején. Néhány füzetem még meg is maradt, de azokat ma már gyermeteg dolognak tartom. Korábban említettem, hogy a szovjet filmeken nőttem fel, a Zója volt a kedvencem. Ha ma újranézném, egy sematikus, propagandisztikus szörnyszülöttet látnék. A Berlin eleste és a többi hasonló film sem képvisel valódi művészi értéket – legfeljebb annyit, hogy ott voltam a moziban, és láttam őket. Később, amikor már hivatásszerűen foglalkoztam filmekkel, olyan tömény mennyiségben néztem őket, hogy lemondtam a naplóírásról. Az olvasmányaimmal más a helyzet: 2012 óta, amióta nyugdíjban vagyok, rendszeresen vezetem az olvasmánynaplómat. A filmekről azonban nem készítek részletes feljegyzéseket, mert ami igazán élményt adott, az úgyis megmaradt bennem, a kevésbé sikerültek meg elfelejtődnek. Sok értelmét tehát nem látom a filmes naplónak. Ha valamit mégis fel akarok idézni, elég csak levennem egy könyvet a polcról – a könyvtáram tele van filmismertetésekkel és elemzésekkel.

• Melyik könyveire a legbüszkébb?

Olyan nagyon büszke nem vagyok. Nem fűződik a nevemhez különösebben nagy szellemi teljesítmény, ami kiemelne az átlagos filmszerzők sorából. Azért büszke voltam a 200 film megjelenésére 1969-ben — főként azért, mert akkor még nem hivatásosként, hanem egyetemi emberként, afféle „kocakritikusként” követtem el. Ennek ellenére a Magvető Kiadó befogadta, nagy példányszámban megjelent és el is kelt. Jó honoráriumot kaptam érte — ebből vettem az első autómat. Ezt már inkább személyes sikernek tartottam, mintsem szellemi diadalnak: vidéki emberként elérni, hogy egy filmkönyvét kiadják, akkoriban nem volt kis dolog. Kevés filmkönyv jelent meg akkor, ma meg szinte naponta jelenik meg valami új. Ami az én tollamat illeti, tíz-tizenkét könyvet írtam. A Magyar Filmlexikon, amelynek szerzője voltam, inkább helyzetjelentés arról, hogyan látom a filmet. Nem hinném, hogy tartalmazna olyan eredeti gondolatokat, amelyek máshol ne jelentek volna meg, de nem is mások véleményét ismételgettem: volt egy saját, kialakított képem a magyar filmről, ami többnyire egybevágott a hivatalos kánon szemléletével.

• A tanítás, a filmkritika és a könyvszerkesztés is a közönséghez szólt, akárcsak a mozik világa. Hogyan élte meg a különbséget ezekben a megszólalási formákban?

A legkedvesebb számomra mindig a filmekről szóló ismeretterjesztés volt – a közönség elé állni és egy film értékeit bemutatni. Ezt szerettem a legjobban. Egyszer a debreceni egyetem auditóriumában kétszáz hallgató elé léptem, és kissé meginogtam, amikor megpillantottam a nézők között Barta János egyetemi tanárt, a világhírű tudóst. Egy pillanatra elnémultam: „hogy jövök én ahhoz, hogy ennek az embernek előadást tartsak?” – gondoltam magamban. Meglepett ez az érzés, bár máskor is előfordult már, csak ritkán. A filmírás is közel állt hozzám. A Népszabadságban minden héten volt rovatom, és jó érzéssel töltött el, hogy amit írok, azt sokan el fogják olvasni. A tanítás is kedvemre való volt, különösen akkor, ha értő diákjaim akadtak – és mindig akadtak. Egerben például olyan csillogó szemmel figyeltek, hogy abból láttam, mennyire érdekli őket, amit mondok. Annál nincs unalmasabb, mint amikor a hallgatóság ásít vagy a kezét a szája elé teszi – ez lelombozó. Éppen ezért mindig igyekeztem érdekesen, színesen, élvezetesen beszélni. Amit Nemeskürty-től tanultam, azt próbáltam én is alkalmazni: soha ne hagyjam lankadni a figyelmet. Nem viccekkel, hanem az előadás módjával tartottam fenn az érdeklődést. A tanítás számomra kellemes és inspiráló tevékenység volt. Érdekes módon, ha más tárgyat tanítottam – például orosz irodalmat –, az nem kötött le ennyire. A film viszont hálás terület: jó filmekről öröm beszélni, a rossz filmekről pedig inkább írásban lehet szellemesen humorizálni. Egy gyenge filmet szidni nem nagy művészet, de szellemesen kivesézni – ahhoz már kell egy kis fifika.

5. Személyes filmélmények ma

• Hány filmet néz heti, havi átlagban?

Nagyon sokat. Korábban volt egy alapelvem – akár filmről, akár olvasmányról volt szó –, hogy akármilyen rossz is volt, mindig végigszenvedtem. Egy idő után azonban ezt elengedtem, mert feleslegesnek éreztem érdektelen dolgokra időt pazarolni. Ma már, ha valami nem fog meg, egyszerűen leteszem vagy abbahagyom. Sőt, a filmeknél előfordul, hogy gyorsítva átpörgetem az unalmas részeket – ami ugyan a művészet elleni vétek, de bizonyos filmek megérdemlik. Moziból sosem jöttem ki idő előtt, de színházban már többször előfordult. Filmeknél mindig előre tájékozódom, és van, amit már előre tudok, hogy gyenge lesz – de ha szakmai okból fontos, akkor is megnézem. A Sátántangó (1994) hét és fél óráját viszont egy percig sem tartottam unalmasnak. A filmet nem is Magyarországon, hanem Berlinben láttam, és máig emlékszem, hogy a nézőtéren ott volt Molnár Gál Péter színikritikus is. Valaki négy-öt óra elteltével felállt, mire Molnár Gál odaszólt neki: „Hová mégy? Nem tudtam, hogy te ilyen felugrálós vagy!”

• Hogyan választja ki, mit néz meg? Szokott-e filmeket újranézni?

Azért vagyok kritikus, hogy tudjam, mit várhatok egy filmtől. Általában előzetes írások, kritikák, vélemények alapján választok, így nagy meglepetés soha nem ért – nem fordult elő, hogy valami csodát vártam, aztán unalmasnak bizonyult volna. Természetesen nézek újra korábban látott filmeket – főleg azokat, amiket nagyon szeretek. Ilyen például a Ragyogj, ragyogj csillagom! (1970): évente is meg tudnám nézni, imádom azt a filmet. Pedig nem tartják csúcsteljesítménynek, de számomra csodálatos a zenéje és a hangulata. Ugyanígy az Országúton (1954) is különösen kedves nekem; ezekhez magyar filmet nem is tudok mérni. Ahogy az ember idősödik, egyre inkább megrohanják az emlékek – például, milyen jó lenne újra látni a régi VHS kazetta gyűjteményemet, amit sajnos már kihajítottam.

• Vannak-e olyan régi filmek, amiket nem látott, de filmtörténetileg fontos alkotások?

A westerneket pótlom inkább, mivel Magyarországon évtizedeken keresztül dermesztő érdektelenség övezte ezt a műfajt, szinte minden kimaradt. John Ford összes ilyen filmje kiváló, de ezeket nem láttam mind. Sajnos az 1950–60-as években kikiáltották, hogy a western kártékony és értéktelen, mert népszerűsíti az erőszakot – mindenféle sületlenséget kitaláltak róla. Aztán egyszer csak elindult egy kezdeményezés, hogy próbáljunk „megkegyelmezni” ennek a jelentős műfajnak, hiszen a filmtörténelemben is számontartják. Bán Róbert filmkritikus – aki maga is rendezett – és én is többször írtunk a döntéshozóknak, hogy változtassanak ezen a hozzáálláson. Lengyelországban például sok jó westernt láttam, míg nálunk szinte semmit. Az oroszoknál is játszottak néhányat, nálunk viszont tabunak számított. Pedig a westernt nem akárkik csinálták – Henry Fonda, James Stewart, Henry Hathaway, John Ford, hogy csak néhány nevet említsek. A legismertebbeket természetesen láttam, de még most is akadna néhány, amit szívesen bepótolnék.

6. Kitekintés, lezárás

• A filmtörténet korszakaiból melyikhez áll legközelebb?

A ’30-as évek amerikai filmjeit szeretem legjobban. Ez persze meglehetősen szubjektív választás, hiszen ennél vannak jelentősebb korszakok is: a ’20-as évek a filmművészetté válás időszaka, az ’50–60-as évek pedig az új hullámok kora. Mégis, az 1930-as évek filmjei okozzák számomra a legnagyobb élményt. Ekkor a hangosfilm már győzedelmeskedett, de az első kísérletek még meglehetősen kezdetlegesek voltak. A váltás hosszú folyamat eredménye volt – nem csettintésre történt meg, hogy eddig néma volt a film, és innentől hangos lett. Sok alkotó eleinte idegenkedett is tőle, hiszen a vetítőberendezéseket át kellett alakítani, új technikát kellett vásárolni – mindezt a gazdasági válság kellős közepén. A technikai nehézségek is érdekesek voltak: az első időkben a filmszalagot hanglemezzel kötötték össze, ha kivágtak néhány kockát, elcsúszott a hang. A közönség viszont lelkesen fogadta az új irányt, és ez hamar meggyőzte a stúdiókat is, hogy fejleszteniük kell, különben lemaradnak. A szovjeteknél egyébként a némafilmgyártás még a ’30-as évek közepén is élénk volt, főként a vidéki mozik technikai lemaradása miatt. Mihail Romm első filmje, A gömbőc (1934) is még némafilm volt, amikor máshol már a hangosfilm uralta a vásznat. A ’30-as években az amerikai filmek mellett a franciák is nagy jelentőséggel bírtak – például René Clair vagy Marcel Carné, utóbbitól a Mire megvirrad (1939) különösen emlékezetes. Német részről Fritz Lang M – Egy város keresi a gyilkost (1931) című filmje számít kiemelkedő klasszikusnak, ő később Amerikába emigrált. Összességében ez a korszak talán elmarad jelentőségében a ’20-as évek formanyelvi újításaitól vagy az új hullámok forradalmiságától, nekem mégis ez a legkedvesebb filmtörténeti időszak.

• Hogyan látja a film és a mozi jövőjét?

A film és a mozi jövőjét némi kétkedéssel látom. A mozi, mint társas szórakozóhely, ahol emberek összejönnek, a film után beszélgetnek, kávét isznak, szerintem megmarad. De, mint olyan hely, ahol filmeket lehet nézni jó technikai és közösségi körülmények között, ennek nem jósolok nagy jövőt. Amikor a film százéves volt, több körkérdés is felvetette, hogy lesz-e még újabb száz éve. A legtöbb válasz akkor is arra futott ki, hogy nem nagyon bíznak benne – és valóban, ma már egy gyufásdoboznyi eszközön is filmet lehet nézni. A vetítőgépekre, a mozik technikájára fölösleges nagy összegeket költeni, mert az emberek ma egy gombnyomással elérik, amit látni akarnak. Én nem bízom a film hagyományos formájának jövőjében, de örülök, hogy még egy olyan korban élhettem, amikor a film és a mozi valóban virágkorát élte. Hogy a hanyatlás mikor zárul le, senki sem tudja, de látjuk, hogy a sorvadás fokozatos: még vannak jövedelmező mozik, fesztiválok, és egy ideig mesterségesen életben is tarthatók. De hosszú távon – úgy érzem – a mozi, mint közösségi élmény, lassan a múlt részévé válik.

• Szakmai életét tekintve elégedett, boldog embernek érzi magát?

Úgy érzem, elégedett lehetek. Nem voltak irreális vágyaim, nem akartam világhírű lenni. Amennyire tőlem telt, igyekeztem a legtöbbet nyújtani, amit lehetett. Az ember persze sosem teljesen elégedett, mindig szeretne többet, mélyebbet, maradandóbbat alkotni, de nem ostorozom magam emiatt. Azt hiszem, sikerült jól éreznem magam abban, amit csináltam, és nem önző módon tettem mindezt. A magam eszközeivel, lehetőségeivel igyekeztem hozzájárulni ahhoz, amit filmkultúrának nevezünk. Talán nem volt ez nagy tett, de nem is jelentéktelen – valami haszna csak volt annak, hogy itt lehettem, és élhettem a film világában.

• Ha most kellene egyetlen filmet ajánlania a nagyon fiatal nézőknek, melyik lenne az?

Sosem gondolkodtam ezen, és nehezen is tudnék egyetlen filmet kiválasztani — ahogy rendezőt sem tudnék megnevezni kedvencként. Ha mégis ajánlanom kellene valamit, inkább rendezőket mondanék: Tarkovszkijt mindenképp érdemes megismerni, a magyarok közül pedig Jancsó Miklóst. Ha egy filmet mégis ki kell emelnem, akkor Gothár Péter Megáll az idő (1982) című alkotását ajánlanám. Tartalmas, gondolatgazdag film, amely a maga korának hiteles lenyomata, és ma is érvényes az a filozófiája, hogy „most akkor itt fogunk élni”. A figurái élők, a helyzetek valóságosak — számomra ez a film az egyik legfontosabb a magyar filmtörténetben. Említhetném még a Szegénylegényeket (1966), amely történelmi kontextusban maradandó, vagy a Szindbádot (1971), amely szürreális, művészi és gyönyörű film. Rendezők közül Godard is ide kívánkozik, akit egy pimasz, renitens figurának tartok, de a művészi teljesítményét el kell választani a személyiségétől. A nagyok között nagyon kevés olyat tudnék mondani, akinek az életműve és az élete egyaránt példamutató lett volna. A felszín alá nézve sokszor kiderül, hogy a legnagyobbak is esendők voltak.

A beszélgetés végén Veress József csendes derűvel és öniróniával tekint vissza életére. Nem hősi mítoszként látja, hanem egy következetes pályaként, amelyet a film szeretete tartott mozgásban.
„Nem voltam világhírű, de tettem, amit tudtam” – mondja. Ez az egyszerű mondat sűríti mindazt, amit pályája és szemlélete képvisel: a szenvedélyt, a szakmai alázatot és a film iránti hűséget.
Az interjú így nemcsak egy ember életútja, hanem tisztelgés is egy korszak előtt – a film virágkora és a mozi közösségi varázsa előtt, amelynek fényéből mindannyian részesültünk.

Korabeli képek forrása: Veress József családi archívuma, a család engedélyével.

Emléktábla fotó: Fejér Tamás