I. Kezdetek és pályára kerülés

1. Kazincbarcikáról származol – hogyan jutottál el Szegedig, és mi vonzott a városba?

Igen, 18 éves koromig Kazincbarcikán éltem. Szegeddel egy osztálykirándulás alkalmával ismerkedtem meg, és teljesen magával ragadott, ezért ide adtam be a jelentkezésemet a főiskolára. Akkoriban a lakóhelyhez legközelebbi helyre lehetett jelentkezni, ha volt a választott szak. Egerbe nem akartam kerülni, mert nem szerettem a várost, ezért külön kérvényt írtam, hogy Szegedre jelentkezhessek. Fel is vettek magyar - népművelés szakra.

A filmek iránti érdeklődésem már a szülővárosomban elkezdődött 15-16 éves koromban, az ottani kis moziba viszonylag sokat jártam és nagy élményeket szereztem. Általános iskolásként még nem, de gimnazistaként már csoportosan jártunk moziba, az iskola szervezésében, de én külön, egyéni szorgalomból is látogattam. Nincsenek viszont emlékeim az első moziélményemről, és arra sem emlékszem, hogy a szüleimmel jártam-e a kisvárosi mozinkba.

2. Mik voltak a legemlékezetesebb első filmek?

Barcikáról két nagyon maradandó filmélményem van. Az egyik a Schiffer Pál rendezte dokumentumfilm, a Cséplő Gyuri (1978), a másik Bergmantól a Jelenetek egy házasságból (1973).  Már akkoriban nagyon érdekeltek a filmek és számon tartottam, hogy miket vetítenek a moziban. Főleg megérzés alapján választottam. Ebben a kisvárosban a kultúrát a könyvtár és a mozi testesítette meg, én mindkettőbe jártam. Érdekes, hogy egy ilyen ipari város mozijába is elvittek művészi értékű filmeket. Általában amiket én néztem, azokon kevesen voltunk, de a közönség állandó volt, többnyire ugyanazokkal az arcokkal lehetett találkozni. Utánjátszó, vagy ahogy mi szoktuk hívni, kispiszkos mozi volt, nem a premier filmeket játszotta, illetve azt is, csak nem a premierrel egy időben, hanem hetekkel később. Az újakat csak azután kapta meg, hogy a megye legforgalmasabb mozijai kijátszották őket.

3. Mivel foglalkoztál a mozi előtt, és hogyan kapcsolódtál később a mozi világához?

Miután a főiskolát elvégeztem, egy kis ideig magyart tanítottam Mezőtúron egy általános iskolában, egy másik városban pedig belekóstoltam a népművelésbe, majd a könyvtárosi létbe. Amikor visszajöttem Szegedre a 80-as évek végén, a Kiss Lászlóné vezette Csongrád Megyei Moziüzemi Vállalat filmosztály vezetője, Petróczy Sándor hirdetett állást művészeti előadói munkörbe. Beadtam a jelentkezésemet, majd a személyes beszélgetés után felvettek – ez eldöntötte a sorosom. Először a Belvárosi Moziban (akkor még Szabadság) dolgoztam egy pár hónapot, Petrovszky Zoltán akkori a mozivezető beosztottjaként. Utána átkerültem a vállalat központjába, Hódmezővásárhelyre, ahol szintén ebben a munkakörben foglalkoztattak és az volt a dolgom, hogy a megyében működő filmklubokat szervezzem, a műsorukat szerkesszem, és időnként bevezetőket is tartottam a filmek előtt.

Mielőtt jelentkeztem művészeti előadónak, megnéztem egy filmet a későbbi munkahelyemen, a Belvárosi Moziban. Arra már nem emlékszem, hogy mit, de egy magyar filmet láttam és az biztos, hogy nem voltunk sokan. Megfigyeltem, hogy miket vetítenek. Érdekelt, hiszen abban az egyetemi baráti körben, amiben én is mozogtam, evidens volt, hogy járunk moziba és ha valami új film jött, ami érdekelt - és főleg a hazaiak -, akkor eljöttünk és megnéztük. Ez folytatódott az egyetem után is. Akkoriban éjszakai filmklubok is voltak, például a Vörös Csillag Moziban, ami a Széchenyi tér sarkán volt (most Korzó Zeneház). Éjjel 10-kor kezdődtek a filmek és tele volt a mozi, pedig annak is négy-ötszáz férőhelyes volt a nézőtere és a filmklubban Tarkovszkij, Kurosawa, Fellini filmek mentek.

A filmművészet meghatározó alkotásait láthattuk, volt rá nyitottság a közönség részéről. Amikor a mozi történetét kutattuk és kiállítást rendeztünk, elcsodálkoztam, hogy a múltban milyen nagyszerű filmklubokat szerveztünk. Nem azt akarom mondani, hogy most nem ilyen nagyszerű némelyik, de ma más érdekli a fiatalokat, ez a fajta érdeklődés már nincs meg mélyen bennük. Mára annyira széles spektrumú lett a kultúrának, szórakozásnak, művelődésnek az elérhetősége, teljesen kinyílt a világ, sokkal több minden elérhető és sokkal gyorsabban - így a mozi vagy a film, és pláne a moziban a film már csak az egyik kisebb tartománya a lehetőségeknek.

II. A Kép-Szín-Ház Művészmozi Alapítvány és a Grand Café indulása

4. Hogyan jött létre 1993-ban a Kép-Szín-Ház Művészmozi Alapítvány? Kik voltak a társaid?

A művészeti előadói korszak után megszületett a lányom, és kb. másfél éves volt, amikor két társam - Erdélyi Ágnes és Nagy Mária – megkeresett, hogy alapítsunk egy művész mozit. Elindult egy hároméves folyamat, helyet kerestünk a városban. Próbáltuk felhívni magunkra a figyelmet, voltak utcai akcióink, bementünk a város kulturális bizottságához előadni a terveinket. Kezdettől fogva támogattak minket, de a helykeresés nagyon nehéz volt, mert a helyiségek, amiket megkaphattunk volna, általában elég romos állapotúak voltak és a lakók is tiltakoztak, mert nem akarták, hogy egy közösségi tér legyen alattuk a pincében.

Amikor Szeged egyik moziját, a Fáklya Mozit lebontották, a vételárból kaptunk egymillió forintot, ami megalapozta a jövőnket. Tulajdonképpen ez a vevő presztízsét is növelte, mert oké, ők megszüntetnek egy mozit, de hozzásegítenek minket ahhoz, hogy létrehozzunk egy másikat. Petróczy Sanyi – akinek sokat köszönhet az alapítvány és személy szerint én is - ismert minket, Erdélyi Ági évek óta egyetemi filmklubot vezetett, én pedig a munkatársa voltam - felajánlotta nekünk a Belvárosi Mozi épületének azt a szárnyát, ahol régen közjegyzői iroda és használaton kívüli kiszolgálóhelyiségek voltak. Az átalakítás után nem sokkal 1996 őszén nyitottuk meg a Grand Cafét, amit az alapítványunk működtetett. Ma már Kép-Színház Alapítvány a neve, mert filmekkel kevésbé foglalkozik.

5. Milyen lett volna a pincehelyiség, amit az önkormányzat ajánlott fel nektek?

Elmentünk megnézni, de amint a lakóközösség megtudta, hogy ott klubmozit szeretnénk nyitni, éles tiltakozásba kezdtek. Volt egy kiszemelt helyiség a Takaréktár utcában, amit majdnem megkaptunk, ez a helyszín volt a legkomolyabb felajánlás, de nem lettek volna kedvezőek a feltételek, mert egy száz-százhúsz négyzetméteres pincében nem lehetett volna kialakítani egy kényelmes mozitermet. Legfeljebb 30-40 ülőhely fért volna be, ráadásul nagyon sok pénzre lett volna szükség ahhoz, hogy kifogástalan állapotban meg lehessen építeni. A Belvárosi Mozi épülete sokkal jobb ajánlat volt.

6. A Grand Café 1996-os megnyitásakor milyen célokat tűztetek ki magatok elé?

Megbeszéltük a Belvárosi Mozi vezetőségével, hogy ők a fősodort, a premierfilmeket vetítik, valamint új művészfilmeket a két kisebb teremben, mi pedig - mintegy ennek kiegészítéseként - tematikus- és életmű sorozatokat állítunk össze és vetítünk. Ez volt az eredeti koncepció. Hasonló volt ahhoz, amit Budapesten valósítottak meg a Cirkó-Gejzír Mozival. Tulajdonképpen akkor mi voltunk a két alapítvány által fenntartott mozi az országban.

7. Milyen volt a Grand Café szellemisége az induláskor – milyen közönségnek szólt?

Főleg az értelmiségi és egyetemi, főiskolai közönségnek. A dolgozók is főleg önkéntesek voltak és az egyetemisták közül kerültek ki. Szerintem ez a mai napig is nagyrészt így van, mindig van valaki, aki tovább viszi a szellemiségét. Nagyon jó programjaik vannak most is, de ők a digitalizációt nem tudták meglépni, ezért inkább az egyéb programok felé fordultak. Kiváló kapcsolatot ápolnak az egyetemmel, részben Erdélyi Ági révén, hiszen ő az egyetem berkeiben dolgozott nagyon sokáig.

8. Mitől vált a Grand Café többé, mint „csak” mozi?

Már kezdettől voltak kiállítások, amiket folyamatosan szerveztünk, irodalmi estek, könyv- és filmbemutatók, koncertek, pódium beszélgetések mindenféle témákról, nem kimondottan csak filmvetítések. Egy klubszerű tevékenység folyt és ez ma sincs másként. Nem volt könnyű a fennmaradás, de kedvezményes bérleti díjat fizettünk, ezen felül pedig a programjainkra, működési költségeinkre pályáztunk. Több évig dolgoztam ott és számos esetben áldozatokat kellett hozni azért, hogy az alapítvány fenn maradjon. A működtetés főleg esti munkát jelentett, emellett kicsi gyereket neveltem, a munkatársak közül egyedüliként. Nem egyszer előfordult, hogy a kávézó bevásárlásokat is a saját autómmal intéztük, majd hurcoltuk fel a csomagokat a harmadik emeletre. Egy idő után be kellett látnom, hogy nem tudom tovább vállalni. Számomra ez egy nagyon szép korszak volt, nosztalgikus emlékeim vannak erről az időszakról, és szeretettel gondolok vissza rá.

III. A Belvárosi Mozi és a városi mozik világa

9. Mikor és hogyan lettél a Belvárosi Mozi vezetője?

Amikor a Grand Caféból eljöttem, egy darabig munkanélküli voltam, de nem sokkal később Petróczy Sanyi szólt nekem, hogy Vörösné Séllei Emma, az akkori mozivezető mellé kellene egy művészeti vezető.  Tíz évig dolgoztam ebben a munkakörben és nagyon jól együtt tudtunk működni. Úgy osztottuk meg a feladatokat, hogy Emma inkább az üzemeltetési teendőkkel foglalkozott, én pedig a programokkal. 2012-től én lettem a mozivezető, ettől fogva már mindent én csináltam. Amikor Emma nyugdíjba ment, szerettem volna, hogy maradjon valamilyen kötődése a mozihoz. Kértem, hogy vállalja el a nyugdíjas filmklub vezetését, aminek nagyon örült, és azóta is kitartóan és kiválóan végzi ezt a feladatot.

10. Miben más egy önkormányzati mozi irányítása a Grand Caféhoz képest?

A Grand Cafét egy önálló alapítvány működteti, tehát egy független civil szervezet. Ezt hárman alapítottuk és a mai napig is ebben a formában működik. A férjem jogász volt és ő segített a szervezeti formát kitalálni, létrehozni. A Belvárosi Mozi egy önkormányzati nonprofit kft. egyik intézménye – kevesebb önállósággal, viszont nagyobb létbiztonsággal. Jobban meg lehet osztani a feladatokat, ez egy nagyobb intézmény. A Grand Caféban mindenki csinált mindent, mindig kötélen táncoltunk, de szabadon, saját ízlésünk és normáink szerint működtünk.

A kilencvenes évek elejéig három mozi volt Szeged belvárosában, ezek közül ma már csak a Belvárosi működik, de ehhez ragaszkodik a város, a százéves évfordulóra részben EU-s pályázatból, részben a város támogatásával kívül-belül megújult.  

11. Hogyan tudott együtt élni Szegeden ez a két művészmozi – egymást erősítve vagy külön utakon?

Nem voltunk egymás konkurenciái. A 35 mm-es korszakban általában a Belvárosi Mozi kapta először a kópiát, de előfordult fordítva is. Nem volt jellemző, hogy Szegeden két kópiát adjanak ugyanabból a filmből: a Belvárosinak és a Grandnak is. Pendlizés előfordult néha-néha, de inkább a nagyobb mozi játszotta először és a Grand utána a filmeket. De mint említettem, a Grand Caféban sok egyéb programot is szerveztek.

12. Milyen kihívásokkal kellett szembenézni a 2000-es években, a multiplexek és a digitális átállás idején?

A multiplexek megjelenése mindenhol nagyon visszavetette a hagyományos mozik forgalmát. Szegeden még úgy is, hogy itt felkészültek az érkezésére, máshol viszont meglepetésként hatott annak megjelenése. A Belvárosi Mozi közönsége Petróczy Sanyinak köszönhetően már a kornak megfelelő, kényelmes mozit kapott két évvel a multiplex mozi megjelenése előtt, szinte az egész országból a csodájára jártak. Gyönyörűen felújíttatta a nézőteret, nagyon kényelmes fotelüléseket szereltetett be, a hangrendszert korszerűsíttette: egy minden szempontból modern mozi lett és addigra már mindhárom terem működött. Egy időben a Belvárosi Miniplex elnevezést is használtuk. Ennek ellenére mégis visszavetette a forgalmat a multiplex mozi megjelenése: az újdonság varázsával és a kilenc teremmel sem tudtunk versenyezni. Az is probléma a mai napig, hogy a belvárosban kevés a parkolóhely. Viszont nemrég, amikor vizsgálaton jártam, és az orvos megtudta, hogy mozis vagyok, hálásan megköszönte, hogy nálunk nem csak blockbustereket lehet nézni, hanem igényesebb filmeket is, és biztosított, hogy ő mindig a mi mozinkat választja. Az ilyen jelzések miatt gondolom azt, hogy nekünk a jelenlegi sokrétű műsorpolitikát erősíteni és folytatni kell.

A digitális átállást az elsők között léptük meg, önkormányzati támogatással. 2009 januárjában nyitottunk meg az új technikával és a 3D-s U2 koncertfilmmel, akkoriban ez egy fantasztikusan új dolog volt. Hatalmas sikert értünk el a digitalizálással és óriásit ugrott a mozi forgalma. Akkor jött be az első 3D animációs film, a kiskutyás Volt, amire egy egész iskola eljött és amikor elkezdődött a film, azt hallottam, hogy a gyerekek sikoltoztak és nevettek, amikor „kiugrott” a vászonból a kiskutya. Szintén az elsők között kezdtük el élőben közvetíteni a New York-i Metropolitan Opera előadásait, amit sokáig óriási érdeklődés övezett, de sajnos a világjárvány után a közönség nem tért vissza. Hiába jött el Csehországból, a közép-európai jogtulajdonos, akitől mi, a kecskeméti Malom Mozi és a budapesti Uránia is beszereztük a közvetítési jogokat, és próbált minket összeboronálni, hogy költséget csökkentsünk a közösen fizetett fordítási díjjal, de annyira csekély részben faragta volna le a költségeinket, hogy már nem tudtuk vállalni. A közvetítés horribilis összegekbe került, ezt pedig nem termelte ki a korábbi nézőközönség töredéke. Most megint próbálkozunk hasonlóval, angol nyelven, felvételről közvetítjük a Londoni Royal Balett és Opera előadásait, jóval kedvezőbb feltételekkel és jegyárral.

A másik 2 terem digitalizálását Bakos Editnek, az akkori Art-Mozi Egyesület elnökének köszönhetjük. Ő érte el, hogy több éven át százmillió forintos kerettel támogassa a kormány az art mozik digitális vetítőgépekhez jutását. A művészmozik pályázhattak rá és évente kb. tíz moziterem újulhatott meg. Az elsőnek beszerzett vetítőgépek mára csereérettek lettek, ezért újra nagy szükség lenne egy ilyen pályázatra.

IV. Országos szerep és szakmai összefogás

13. Hogyan kerültél kapcsolatba az Art-Mozi Egyesülettel, és miként lettél annak elnöke?

Petróczy Sándor, aki a Megyei Moziüzemi Vállalat igazgatója volt, kért fel, hogy képviseljem a Belvárosi Mozit az egyesületben, és amikor 2003-ban visszajöttem a moziba dolgozni, bekapcsolódtam a munkába. 2021 óta vagyok elnök, jelenleg a második ciklusomat töltöm. Bakos Edit, a korábbi elnök jó emberismerő, különös érzéke volt megtalálni azt, aki másokért is hajlandó dolgozni. Bíztatott, hogy vállaljam el az elnöki pozíciót, miután ő leköszön. Nehezen álltam kötélnek, mert sok munka jár ezzel, de végül elvállaltam. 2027-ben jár le az elnöki megbízásom, de már a legutóbbi választáson jeleztem a közgyűlésnek, hogy készüljön a következő jelölt – nem tartom egészségesnek, ha valaki belemerevedik egy pozícióba.

14. Milyen feladataid, céljaid vannak ebben a szerepben?

Egyesületként működünk, ennek megvannak a szabályai. Azután persze pályázunk, pályázati elszámolásokat készítünk, odafigyelünk, hogy mire lehet éppen pénzforrást igényelni, milyen programokat lehet szervezni. Szakmai utakat szervezünk bel- és külföldön, több napos szakmai találkozókat, konferenciákat. Vannak állandó témák is, amik fel-feljönnek a tagság részéről és ezeket meg kell beszélnünk. A közelmúltban például a statisztikai rendszerről tanácskoztunk, aminek kapcsán volt egy széleskörű online értekezlet, és kértem a tagságot, hogy vegyünk rajta részt minél többen. Számos kérdésünk van ezzel kapcsolatban, meg félelmek is, mert költséges lesz, és nem minden mozi áll egyformán. Ez egy elég összetett és sokrétű feladat. Ami szintén egy hatalmas kihívás számunkra, az a Klassz Napok program. A lényege, hogy a Nemzeti Filmintézet támogatásával, a Filmarchívummal együttműködve a diákok csoportosan, szervezett módon és kedvezményes áron nézhetik meg a magyar filmklasszikusokat és a kortárs magyar filmeket az art mozikban szerte az országban. Ennek a lebonyolítása sok szervezést, munkát igényel.

15. Hogyan látod ma a hazai artmozik helyzetét – mi az, ami erősíti, és mi az, ami gyengíti őket?

Magyarországon van kb. harminc artmozi ötven egynéhány működő teremmel. Ez örvendetes tény, vannak e téren rosszabb helyzetben lévő országok. Vannak nagyon jól működő mozik, ezek kreatívak, sok és újszerű eseményt szerveznek, sok fesztivált, kiemelt programot valósítanak meg. De minden film mellé természetesen senki nem tud programot szervezni.

Nem látom túl jónak a helyzetet: bármelyik kollégával beszélek az országban, általában az a vélemény, hogy rosszabb ez az év, mint a tavalyi. Most hétvégén került a szemem elé egy cikk, ami azt taglalja, hogy Hollywood bajban van, és a mozik is gondban vannak. A világméretű járvány hatalmas ütést mért a mozikra és lassan tért magához a kulturális szféra. A tavalyi év már egész jól alakult és még az idei év eleje is, de őszre legyengült a forgalom, pedig ez az időszak erős szokott lenni. Ebben az is nagyon közrejátszik, hogy a streaming és a mozi közötti időablak nagyon lerövidült. Már nem lesik a nézők, hogyha bejön egy népszerű film, kivárnak, mert úgyis jön a streamingre. A Hogyan tudnék élni nélkülednek azért lett sokkal több a nézőszáma a moziban, mint a Futni mentem c. filmnek, mert nem került fel a Netflixre. Többen is felhívtuk a forgalmazót, amikor láttuk, hogy 3 hónap után már a streamingen elérhetővé tették és azt mondták, hogy hibáztak, de ki gondolta volna, hogy hat hét után is így fog menni a film? A 2-3 hónap nagyon kevés, régen félév is volt, mire az HBO-n vagy videón megjelent a film.

16. Hogyan lehet megszólítani a fiatalabb nézőket, bevonni őket ebbe a világba?

Egyrészt a mozik közönsége is – ahogyan a kiállítótermeké, könyvtáraké, koncerttermeké vagy a színházaké – láthatóan öregszik. Ugyanakkor örömmel tölt el, hogy vannak fiatalok, akik nagyon lelkesek és kreatívak, újszerű dolgokat találnak ki. Eseményeket szerveznek, ahogy mi is, de ők leleményesebben teszik. Nemrég fejeződött be a Budapesti Filmfesztivál, és láttam, hogy rengeteg fiatal volt, aminek nagyon örülök. A szervezők tudják, hogy ha van egy filmbemutató, utána bulit kell szervezni. A fesztivált minden irányban próbálták kiterjeszteni, kísérőprogramokkal – és működött. Megszervezik a filmbemutatót és a kiegészítő programokkal, bulikkal ott tartják a nézőiket, ezzel megfogják a fiatalokat.

A Klassz Napok program is egyfajta mozihoz szoktatási céllal jött létre, nagyon sok gyerek ennek a programnak a keretében jön el először moziba és tapasztalja meg azt, hogy milyen az, amikor sok százan ülnek egy hatalmas vászon előtt. Az nem ugyanaz, mint amikor a telefonján, a laptopján vagy TV-n megnéz egy filmet. A legfiatalabbak általában az általános iskola alsó tagozatos diákjai és rengetegen vannak, akik még nem voltak soha moziban. Meg szokták kérdezni például, hogy van-e itt mosdó, mert nem tudják, hogy ez egy létező, működő intézmény. A fiatalok érdeklődése, figyelme rengeteg irányba kiterjed, rengeteg képet és mozgóképet néznek, és számtalan információt megszerezhetnek úgy is, hogy csak otthon ülnek. Kérdés, tudják-e megfelelően értelmezni ezeket az információkat. E téren sok dolga lenne az iskolai oktatásnak.

17. Hozzátok inkább az értelmiségi réteg jár moziba?

Igen, bár nálunk mennek kommerszfilmek is. A múltkoriban beültem egy amerikai filmre, és amikor körbe néztem, láttam a nézőtéren egy volt egyetemi rektort a feleségével, egy tanszékvezetőt, egy írót a barátaival. Leginkább a városi polgárság jár hozzánk, a filmet becsülő közönség. Persze az ár is szűrő sajnos, mert ma egy családnak már tízezer forint körüli összegbe kerül egy mozizás. Ez is egyik fő oka a streaming platformok előre törésének. A nagyteremben a széles közönségnek szánt premierfilmeket játsszuk, tehát természetesen igyekszünk minden réteget kiszolgálni, ám ha úgy gondoljuk egy alkotásról, hogy az már végképpen nem a mi közönségünknek szól, akkor nem vesszük föl a műsorba. Például kevesebb horrort vetítünk, mert a nézőink kevésbé igénylik. Több egyéb rendezvényünk is van, hiszen egy több mint ötszáz fős terem már nagyon ritkán telik meg filmnézőkkel, de most például az Árva vagy az Ákos-film közönségtalálkozóján tele volt a nagyterem. A Szenvedélyes nőket is a nagyteremben játsszuk. A filmbemutatókat általában a száz fős teremben tartjuk, ami beszélgetésre alkalmasabb, mert egy intimebb közeg, jobban megnyílnak a nézők és jó beszélgetések szoktak kialakulni. Egyébként ez a mozi a három filmszínház közül a polgárság mozija volt nyitásakor is – legalábbis így ír róla a korabeli sajtó. Bálokat és mindenféle egyéb kulturális eseményt rendeztek már a 20. század első felében is, Bartók Béla adott hangversenyt, Juhász Gyula születésnapi köszöntése itt zajlott, Móra Ferenc, Zsigmond Vilmos nézte a mozgóképeket e falak között. Már akkor is egy kultúrcentrum volt és jó érzés, hogy mi ezt visszük tovább.

V. Személyes reflexiók és zárás

18. Mit tartasz a legfontosabb eredményednek az egész pályád során?

A Zsigmond Vilmos Fesztivált nagy eredménynek tartom, főleg ellenszélből meg úgy általában a nulláról. Mi azt abban az évben találtuk ki, amikor meghalt Zsigmond Vilmos, és 2017-ben indítottuk. Az én fejemből pattant ki, amikor felavattunk egy emléktáblát Zsigmond Vilmos alsóvárosi szülőházán és Szabó Gábor jött el az ünnepségre. Utána elmentünk halászlét enni és bátortalanul elmondtam az ötletemet. Rögtön rávágta, hogy jó, csináljuk. Fontos volt, hogy Szabó Gábor mellett az akkori igazgatóm, Jávorszky Iván, Bakos Edit art-mozi elnök és a Filmművész Szövetség titkára, Hermann Kriszta is mellénk állt.

Addig Magyarországon operatőri fesztivál csak az Aranyszöm Fesztivál volt. Amikor az megszűnt, mi szándékunk szerint az utódai szerettünk volna lenni. A korábbi szervezők nem akarták elfogadni, támogatni semmiképpen sem. Később ők indították el a Zsigmond Vilmos és Kovács László díjátadót, ami nem fesztivál, hanem tulajdonképpen egy gála. Ha nincs a város és nem áll mellénk, akkor nem jöhetett volna létre a fesztivál, a városi az alaptámogatásunk. Amikor kezdtünk, még a Nemzeti Kulturális Alaptól is lehetett fesztiválokra pályázni, most már csak az Nemzeti Filmalaptól lehet. Hozzájuk háromszor pályáztunk, de egyszer sem kaptunk támogatást.

Az is nagy dolog volt, hogy a semmiből megnyitottuk a Grand Cafét.

De a legkedvesebb emlékem, hogy az mozi irodájába pár éve bejött egy idős hölgy, elmesélte, hogy az ö édesapja a mozi zenekarában játszott a némafilmek kísérőjeként, és megköszönte, hogy ilyen jó mozit csinálunk. Ez volt a legnagyobb elismerés, ami az összes munkatársamat is megilleti.

Jó érzés, hogy a kollégáim bíznak bennem, és az egyesületünk 25 tagja közül 24-en rám szavaztak az elnöki jelölésen – így muszáj volt kötélnek állni.

19. Van olyan pillanat vagy projekt, amire különösen büszke vagy?

Az előzőek kiegészítéseként a Metropolitan Opera élő közvetítések voltak ilyenek. Azt mondták, az egyik legnagyobb attrakció volt a városban, hogy az operákat élőben közvetítjük. Úgy öltöztek fel az emberek, mintha színházba, operába mentek volna, tényleg úgy érezték, valami felemelőnek lehetnek a részesei. Még Romániából is voltak állandó vendégeink.

20. Hogyan éled meg a mindennapokat a Belvárosi Moziban?

Mozivezetőként már nem dolgozom, 2024 augusztusában nyugdíjba mentem, de a moziban művészeti tanácsadóként maradtam. Művészeti vezetőként a Zsigmond Vilmos Fesztivál vezetője is vagyok. Egyébként remekül megvagyok, mert van két unokám és elég sok időt töltök velük.

21. Mi adott mindig erőt a mozis munkához?

Az, hogy mindig imádtam, nagyon szerettem, amit csinálok. Ma már nem divat sokáig dolgozni egy helyen, ám a moziban nem érzel fásultságot, egyhangúságot, mert annyira változatos és mindig új emberekkel ismerkedsz meg, mindig új projektek, filmek vannak. Nem egyszer előfordult, hogy szabadidőmben dolgoztam, dolgoztunk a kollégákkal, mert annyira magunkénak éreztük a helyet. Igazából sosem éreztük klasszikus értelemben munkának.

22. Mit üzennél azoknak, akik ma szeretnének hasonló közösségi művészmozit indítani vagy fenntartani?

A következő generáció nem a legjobb időszakban kezdi, de én azt gondolom, hogy már annyiszor temették a mozit, a televízió, a VHS kazetta, a DVD/Blu-ray, most a streaming miatt. Persze mindig egy kicsi ütést kapunk, de valahogy mindig felállunk belőle, eltűnni soha nem fog. Nagyon kell szeretni a filmeket és lelkesedni tudni, ezen felül kreatívnak kell lenni, mindig ki kell találni új dolgokat.

Szabó Éva Andrea életútja ritka példája annak, hogyan válhat egy ember lelkesedése és állhatatossága városnyi, majd országnyi közösségek élményévé. Amit a Grand Caféban elindított, a Belvárosi Moziban továbbépített, az ma már túlmutat személyes pályán: sokak számára jelenti a művészmozi fogalmát, lényegét és szellemiségét.

Miközben új generációk érkeznek, a közönség szokásai átalakulnak, és a mozi világát új kihívások érik, Éva hozzáállása változatlan: hinni kell abban, hogy a közösségi filmnézés ereje nem múlik el. A története nem csupán szakmai visszatekintés – emlékeztető is arra, hogy a mozikat emberek tartják életben.

És amíg lesz valaki, aki úgy beszél róluk, mint ő, addig valóban nem lehet temetni a mozit.

Egyes fotók: Paraszkay György, Bálint Péter