Mire a film elkezdődhet, a potenciális nézők jelentős része már elindult hazafelé.

Mit szabályoz valójában az X?

A magyar korhatári jelzések többsége nem belépési tilalom, hanem a nézőket, illetve a szülőket segítő ajánlás. A mozik ezért pusztán a feltüntetett korhatár alapján nem kezelhetik automatikusan igazoltatandó vagy kizárandó személyként a fiatalabb nézőket.

Az X-es, hivatalosan VI. kategóriájú film esetében azonban maga a film terjesztése kap különleges korlátozást. Az ilyen alkotás hagyományos moziban és más nyilvános vetítőhelyen csak este tíz és reggel öt óra között mutatható be. Ettől csak a kizárólag felnőttek számára hozzáférhető speciális terjesztési formák térhetnek el.

Ez sajátos ellentmondást teremt. A jogszabály pontosan meghatározza, hogy a mozi mikor vetítheti a filmet, miközben a korhatári jelzés önmagában nem jelent ugyanilyen egyértelmű, kikényszeríthető belépési tilalmat a néző számára.

A szabályozás tehát nem elsősorban a beléptetésen, hanem a film hozzáférhetőségének időbeli korlátozásán keresztül próbálja távol tartani a kiskorúakat. Hogy ez milyen következményekkel jár a mozikra és a felnőtt közönségre nézve, azt leginkább a vetítési gyakorlat mutatja meg.

Egy film, amely akkor kezdődik, amikor a többi már véget ér

A Gonosz halott: Égj! a legszigorúbb magyar korhatári kategóriába került. A köznyelvben és a mozis műsorokban ezt rendszerint X-es besorolásként jelölik, a jogszabály hivatalosan a VI. kategóriába sorolja az ilyen alkotásokat. Minősítésük: kizárólag felnőttek számára megtekinthető.

Az X azonban ebben az esetben nem csupán arra figyelmeztet, hogy az alkotás kizárólag felnőttek számára ajánlott. A besorolás a film terjesztését is korlátozza: normál moziban és más nyilvános vetítőhelyen kizárólag 22 és 5 óra között lehet bemutatni.

Ezzel a film lényegében kiesik a hagyományos esti főműsoridőből. Nem kezdődhet 18 órakor, amikor a munka után érkező nézők keresnek programot. Nem kerülhet 20 órára vagy 20:30-ra sem, amikor a legtöbben még szívesen beülnének egy közel kétórás filmre. A moziknak meg kell várniuk este tíz órát, és csak akkor indíthatják el az előadást.

A film játékideje 110 perc, így reklámokkal és előzetesekkel együtt egy 22 órakor kezdődő vetítés csak éjfél körül ér véget. A 22:20-as vagy 22:40-es előadás nézői pedig akár hajnali fél egy után léphetnek ki a moziból. A jelenlegi műsorokban valóban ilyen késői kezdések jelennek meg.

Ez pénteken vagy szombaton még vonzó része lehet egy esti programnak. Hétköznap azonban jóval kevesebben vállalják, hogy egy horrorfilm után, éjfél után induljanak haza, majd másnap reggel munkába menjenek.

A filmet még az előzetesével sem lehet rendesen felépíteni

Egy mozifilm közönségének megszerzésében ma is fontos szerepe van a moziban vetített előzeteseknek. A néző beül egy hasonló műfajú alkotásra, és közvetlenül a nagyvásznon találkozik a következő premierrel. A hang, a kép mérete és a közös nézőtéri élmény olyan figyelmet ad egy előzetesnek, amelyet egy közösségi oldalon automatikusan elinduló videó ritkán képes megteremteni.

A Gonosz halott: Égj! filmhez természetesen készült és rendelkezésre áll mozis előzetes. Csakhogy a moziban használható előzetesre is olyan korlátozás vonatkozik, amely miatt a mozik nem illeszthetik be a szokásos, 22 óra előtti előzetesblokkjaikba.

Nem játszhatják le például egy 18-as korhatárú horrorfilm 19 vagy 20 órakor kezdődő vetítése előtt, hiába éppen annak felnőtt közönsége érdeklődne a legnagyobb eséllyel az új film iránt. Így csak este tíz után kezdődő előadások előtt használható, amikor a mozik többségének már alig van vetítése.

A film tehát rendelkezik előzetessel, csak éppen a mozik legfontosabb saját reklámfelületén alig tudják használni.

A helyzet önmagába zárul. A mozik nem tudják megfelelően megmutatni az előzetest annak a közönségnek, amelyet a film érdekelhetne. Ezután magát az alkotást is csak olyan időpontban vetíthetik, amikor a potenciális nézők jelentős része már nem akar vagy nem tud moziba menni.

Kevesebb előzetes-vetítés, kisebb ismertség, késői előadás, alacsonyabb nézőszám. A gyengébb eredmények miatt pedig a film hamarabb elveszítheti a termét, vagy akár teljesen lekerülhet a műsorról.

Éjfél után nemcsak a film ér véget

A késői kezdés nem kizárólag a nézőnek jelent kényelmetlenséget. A mozinak az egész működését hozzá kell igazítania.

Nyitva kell tartani az épületet, működtetni kell a vetítést, biztosítani kell a személyzetet, majd az előadás után ki kell üríteni és ki kell takarítani a termet. A pénztár és a büfé működését is meg kell szervezni, miközben este tíz után már aligha érkezik olyan vendég, aki más filmre váltana jegyet.

Vagyis egy olyan film vetítéséről beszélünk, amelynek legkorábbi engedélyezett kezdési időpontja egybeeshet az épület hivatalos zárásával.

Egy soktermes multiplex könnyebben viseli ezt a helyzetet. Több terem vetítései fejeződhetnek be hasonló időben, a személyzet jelenléte és az épület nyitva tartása több előadás között oszlik meg. Akár ugyanannak a filmnek a szinkronizált, feliratos vagy valamilyen prémium változatát is elindíthatják egymáshoz közeli időpontokban.

Egy egy- vagy kéttermes moziban egészen más a számítás. Előfordulhat, hogy a dolgozóknak néhány néző kedvéért kell több órával tovább bent maradniuk. Ha a késői előadás iránt nincs elegendő érdeklődés, a vetítés üzemeltetési költsége aránytalanná válhat a bevételéhez képest.

Ami Budapesten működhet, vidéken már nem biztos

A jogszabályi korlátozás minden mozira egyformán vonatkozik, a gyakorlati következménye azonban nagyon különböző.

Budapesten vagy egy nagyvárosban egy 22:30-as kezdésnek lehet közönsége. Több az éjszakai programot kereső fiatal felnőtt, szélesebb a potenciális nézői kör, és általában az éjszakai közlekedés is könnyebben megoldható.

Egy kisebb városban viszont a mozi közönségének egy része környező településekről érkezik. Az utolsó busz vagy vonat akár már a film kezdete előtt elindulhat. Aki nem autóval érkezik, annak nem egyszerűen kényelmetlen a késői előadás: sokszor fizikailag sem lehetséges utána hazajutnia.

Az idősebb horrorrajongók, a másnap dolgozók, a vidékről bejárók és mindazok kieshetnek, akik egyébként jegyet váltanának a filmre, de éjfél után már nem tudnak vagy nem szeretnének útnak indulni.

A besorolás ezért nemcsak az életkor alapján szűri a közönséget. Közvetetten lakóhely, közlekedési lehetőség, munkarend és életmód alapján is válogat a nézők között.

A nagy multiplex számára mindez komoly nehézség. Egy kisebb vidéki mozinak azonban már azt a kérdést is fel kell tennie: van-e egyáltalán értelme műsorra tűzni a filmet?

Filmínségben különösen fájó a korlátozás

A probléma most azért is feltűnő, mert a mozik nem dúskálnak a biztos közönségsikerekben. Vannak hetek, amikor kevés az igazán erős újdonság, miközben a korábban bemutatott filmek érdeklődése már csökken. A termeket és a napi műsorrendet azonban ilyenkor is meg kell tölteni.

Ebben a helyzetben érkezik egy ismert horrorsorozat új darabja, amelynek van saját rajongótábora, könnyen azonosítható célközönsége, és legalább egy meghatározott nézői réteget meg tudna mozgatni.

A mozi mégsem használhatja arra, hogy megerősítse vele az esti műsorsávot. Nem teheti be nyolc órára egy gyengébben teljesítő film helyére, nem szervezhet köré hagyományos esti előadásokat, és még az előzetesét sem tudja levetíteni a hasonló filmek közönségének.

Megérkezett tehát egy nézhető és eladható film, de a mozi csak akkor kezdheti el vetíteni, amikor a legtöbb más előadás már véget ért, egyes bevásárlóközpontok bezártak, a kisebb településeken pedig az utolsó busz vagy vonat is elindult.

Ismert X-es besorolású mozifilmek Magyarországon

Az X-es kategória ritka a hazai moziforgalmazásban. Nem minden különösen erőszakos horror kerül ide: számos kemény film megmaradt a 18-as kategóriában. Az X-es jelölést csak néhány, kiemelkedően szélsőségesnek ítélt alkotás kapta meg.

A legismertebb példák közé tartoznak:

• Fűrész IV. – a korabeli beszámolók szerint ez volt az első olyan X-es besorolású film, amely szélesebb magyar moziforgalmazásba is bekerült. Akkor még nem kizárólag 22 óra után vetíthették, viszont a besorolás jelentős kulturális járulékkal és emiatt helyenként emelt jegyárral járt.
• Fűrész VI. – szintén X-es besorolást kapott, de a magyar nézők végül nem láthatták moziban. A 2009 októberére tervezett bemutatót a forgalmazó a minősítés után visszavonta. Ez jól mutatja, hogy az X már a korábbi szabályozásban sem pusztán figyelmeztető jelzés volt: gazdasági következménye akár egy teljes mozibemutató törléséhez is vezethetett.
• Bőrpofa – a 2017-es magyar bemutatáskor X-es korhatár-besorolást kapott.
• Sikoly VI. – 2023-ban került X kategóriába Magyarországon.
• Fűrész X. – szintén 2023-ban kapott X-es besorolást, ezért a mozik csak 22 óra után vetíthették.
• Bohócrém karácsony (Terrifier 3) – a 2024-es magyar mozibemutató alkalmával X-es besorolást kapott.
• Gonosz halott: Égj! – 2026-ban kapott X-es besorolást; ez adja a cikk aktuális apropóját.

A felsorolásból az is látszik, hogy az X nem egyszerűen a horrorfilmek szokásos kategóriája. Sok, hasonlóan véres vagy sokkoló alkotás 18-as jelöléssel került a mozikba. A VI. kategóriába jellemzően azok az alkotások kerülnek, amelyeknél az erőszak, a szexualitás vagy más, a kiskorúak fejlődésére különösen ártalmasnak ítélt tartalom intenzitása, részletezettsége és összhatása már túlmutat a 18-as kategória keretein.

Nem volt mindig így

Az X-es besorolás korábban nem jelentette automatikusan azt, hogy a filmet csak este tíz után lehet vetíteni. A Fűrész IV. 2008-ban X-es jelöléssel szerepelt a műsorban, mégis tartottak belőle délután fél háromkor, valamint 18:45-kor és 20:45-kor kezdődő előadásokat is.

A besorolásnak ugyanakkor már akkor is súlyos gazdasági következménye volt. Az X kategóriás filmeket 25 százalékos kulturális járulék terhelte, amelynek költsége a mozik és végső soron a nézők számára is megjelenhetett. A korabeli műsorban a Fűrész IV. mellett külön, 1250 forintos helyárat tüntettek fel.

A korábbi rendszer tehát nem az időponttal, hanem elsősorban pénzügyi eszközzel nehezítette az X-es filmek forgalmazását. A filmet délután és főműsoridőben is le lehetett játszani, de a magasabb járulék miatt drágábbá vált a bemutatása – és adott esetben a néző számára maga a jegy is drágábbá válhatott.

Védelem vagy forgalmazási akadály?

A kérdés nem az, hogy szükség van-e a kiskorúak védelmére. Természetesen szükség van rá. Inkább azt érdemes megvizsgálni, hogy ennek valóban az-e az arányos módja, ha egy kizárólag felnőtteknek ajánlott filmet csak este tíz után lehet vetíteni.

A jelenlegi rendszer nem közvetlenül a néző belépését korlátozza, hanem magát a filmet száműzi egy rendkívül szűk, késő esti idősávba. Ezzel nemcsak a kiskorúak találkozási esélyét csökkenti, hanem a teljes mozis forgalmazást is megnehezíti: szűkíti a választható időpontokat, korlátozza az előzetes használatát, csökkenti az elérhető közönséget, és különösen nehéz helyzetbe hozza a kisebb mozikat.

Az X-es besorolás így jóval több lesz egy korhatári jelzésnél. Meghatározza a film reklámozhatóságát, vetítési rendjét, közönségét és végső soron azt is, hogy hány moziban és meddig maradhat műsoron.

A film megérkezett. Csak éppen akkor vetíthető, amikor a közönség jelentős része már hazament.

A grazi Annenhof Cineplexx moziban járva nemcsak a vetítés ragadta meg a figyelmemet. Hazafelé azon kezdtem gondolkodni, hogyan működhetnek gazdaságosan az osztrák multiplexek. Ahogy utánanéztem a hálózatnak, egyre több meglepő adattal találkoztam.

Parndorf alig több mint ötezer lakosú település, mégis egy öttermes multiplex működik benne. Weiz körülbelül tizenháromezer, Leoben pedig huszonkétezer lakossal rendelkezik, mégis hasonló méretű mozikat találunk ezekben a városokban is.

Magyar szemmel ez elsőre nehezen érthető. Nálunk egy húszezres városban is komoly kihívást jelenthet egy korszerű egytermes mozi fenntartása. Hogyan lehetséges akkor, hogy Ausztriában egy ennél jóval kisebb település többtermes multiplexet is elbír?

Első gondolatra könnyű lenne annyival elintézni a kérdést, hogy Ausztriában magasabbak a fizetések. Ahogy azonban egyre mélyebbre ástam magam a témában – megnéztem a mozik szolgáltatásait, hűségprogramjait és működési modelljeit –, világossá vált, hogy a válasz ennél jóval összetettebb. Nemcsak a vásárlóerő más, hanem maga a mozizási kultúra is.

Nem a település tartja el a mozit

A magyar mozis gondolkodásban gyakran a település lakosságszámából indulunk ki. Egy húszezer fős város esetében általában már komoly eredménynek számít egy korszerű egytermes mozi fenntartása. Ausztriában azonban a multiplexek sok esetben nem egy települést, hanem egy egész régiót szolgálnak ki. A jó autópálya-kapcsolatok, a magas autóhasználat és a rövidebb utazási idők miatt természetes, hogy a nézők húsz-harminc kilométert is autóznak egy esti program kedvéért. Így egy ötezer fős település mozija valójában akár százezres vonzáskörzetből is fogadhat látogatókat.

A mozi szerepe más a mindennapokban

A legnagyobb különbség talán mégsem a földrajzi adottságokban, hanem a fogyasztói szokásokban keresendő. Magyarországon a mozizás sok család számára ma is esemény. Megbeszéljük előre, kiválasztjuk a filmet, megszervezzük az utazást, és gyakran egy egész estét építünk köré.

Ausztriában sokkal inkább hétköznapi szabadidős programként működik. Nem feltétlenül az a kérdés, hogy „elmegyünk-e moziba”, hanem hogy „mit csináljunk ma este”. Ez a különbség elsőre apróságnak tűnhet, de alapvetően meghatározza a piac működését.

A prémium élmény nem csak osztrák sajátosság

Érdekes módon a prémium moziélmény iránti igény nem kizárólag az osztrák nézőkre jellemző. Tapasztalataim szerint több hazai mozinál is előfordul, hogy a prémium ülések hamarabb elfogynak, mint a hagyományos helyek. A nézők jelentős része nem feltétlenül olcsóbb mozizást keres, hanem jobb élményt. Ebben a tekintetben a streaming korszak teljesen átírta a játékszabályokat. Ma már sok háztartásban nagy képátlójú televízió, streaming-előfizetés és jó minőségű hangrendszer áll rendelkezésre.

A mozinak többet kell nyújtania annál, mint amit otthon is megkapunk.

Hűségprogramok: két eltérő világ

Az osztrák láncok hűségprogramjai is érdekes képet mutatnak:

• A Cineplexx az xXtra rendszerrel inkább a státuszépítésre és a gamifikációra helyezi a hangsúlyt. A rendszeres mozizók különleges kedvezményekhez, exkluzív eseményekhez és magasabb tagsági szintekhez juthatnak.
• A Star Movie ezzel szemben egyszerűbb utat választott: közvetlen kedvezményeket ad a törzsvendégeknek, bonyolult pontgyűjtés nélkül.
• A Dieselkino pedig inkább magában a szolgáltatásban keresi a versenyelőnyt. Több helyszínükön prémium boxok, dönthető fotelek és extra kényelmi szolgáltatások várják a látogatókat.

A közös pont mindhárom esetben ugyanaz: nem pusztán jegyet akarnak eladni, hanem visszatérő vendégeket építenek.

Sokan erre csak annyit mondanának: "Persze, Ausztriában több a pénz." Ez azonban csak a történet egyik része.

Érdekes módon a magyar mozik is ugyanarra a problémára keresik a választ: hogyan lehet rávenni a nézőket arra, hogy ne évente egyszer, hanem rendszeresen térjenek vissza. Csak éppen más eszközökkel próbálkoznak.

Például a TISZApART Mozi Art Mozi Klubkártyája 15% kedvezményt ad a teljes árú mozijegyekre, 15% kedvezményt a koncertjegyekre és 5% kedvezményt az Art Caféban, emellett külön akciók és hírlevelek is kapcsolódnak hozzá.

A Sugár Mozi rendszere már jóval összetettebb. Nem egyszerű mozikártyáról van szó, hanem egy teljes bevásárlóközponti hűségprogramról, pontgyűjtéssel, több szinttel (például ezüst, arany, fekete kategóriák), és a mozin túl a bowling, fitness és más szolgáltatások is kapcsolódnak hozzá. Jól látszik, hogy bár a megoldások eltérőek, a cél minden esetben ugyanaz: elérni, hogy a néző ne egyszeri vendégként, hanem visszatérő mozilátogatóként gondoljon az adott mozira.

Egy érdekes irányt képvisel az ETELE Cinema is, ahol a hűségprogram már nem kizárólag a mozira épül. Az ETELE Plaza alkalmazásán keresztül a látogatók nemcsak a mozijegyekhez, hanem a bevásárlóközpont más szolgáltatásaihoz is kapcsolódó kedvezményeket és pontgyűjtési lehetőségeket kapnak. Ez jól mutatja, hogy a mozi egyre inkább egy komplex szabadidős élmény részeként jelenik meg.

A másik végletet azok a mozik képviselik, ahol a törzskártya egyszerűen egy kedvezményes jegyvásárlási lehetőség. Ezt a modellt használja számos független mozi és részben a Kultik-hálózat helyszínei is: nincs pontgyűjtés, nincs státuszrendszer, csak egy egyszerű üzenet:

"Ha rendszeresen jársz hozzánk, olcsóbban mozizhatsz."

Ez jól illeszkedik a magyar mozizási szokásokhoz.

Kedvezmény vagy közösség?

Az osztrák és a magyar hűségprogramok közötti különbség valójában nem technológiai kérdés. Nem az a lényeg, hogy pontokat gyűjtünk-e vagy százalékos kedvezményt kapunk.

Sokkal inkább azt tükrözik, hogyan gondolkodnak a nézők a mozizásról.

Ausztriában a mozi sok helyen a heti szabadidő természetes része, ezért a láncok inkább hosszú távú kapcsolatot, közösséget és státuszt építenek. Magyarországon a mozizás még mindig inkább különleges program, ezért a közvetlen kedvezményeknek nagyobb a jelentőségük.

Talán éppen ez a legérdekesebb tanulság. A hűségkártyák nem csupán marketingeszközök, hanem lenyomatai annak is, hogyan él együtt egy ország a mozikultúrájával.

Az osztrák láncok között is látunk eltérést:

• A Cineplexx az élményre és a státuszra épít.
• A Star Movie inkább közvetlen árkedvezményt kínál.
• A Dieselkino a prémium szolgáltatásban látja a versenyelőnyt.

Magyarországon azonban a legtöbb hűségprogram még mindig elsősorban árkedvezményként működik. A nézők jelentős része ugyanis árérzékenyebb, mint nyugati szomszédaink. A kérdés ezért talán nem is az, hogy melyik rendszer jobb, hanem az, hogy mire reagál a közönség.

Ausztriában a mozi sokszor egy hétköznapi esti program, ahol a státuszprogramok és a prémium szolgáltatások jól működnek.

Magyarországon viszont a mozizás gyakran esemény, ezért a közvetlen árkedvezmény ma is komoly vonzerőt jelent.

Mit tanulhat ebből a magyar moziüzemeltetés?

Nem hiszem, hogy a kisebb magyar városok jövője az öttermes multiplexek építésében rejlik. Sokkal inkább abban, hogy a mozik felismerjék: a nézők elvárásai megváltoztak. Ma már nem elég egy jó film. Az emberek élményt, kényelmet és közösségi programot keresnek. Ebben a versenyben azok a mozik lehetnek sikeresek, amelyek többet tudnak nyújtani egy egyszerű filmvetítésnél.

Ausztriában a mozi sok helyen egyszerűen egy program a sok közül. Magyarországon viszont még mindig esemény. És éppen ezért minden egyes mozilátogatásnak nagyobb jelentősége van.

Amikor Grazból hazafelé elindult bennem ez a gondolat, még csak azt próbáltam megfejteni, hogyan működhet egy öttermes multiplex egy ötezer fős településen. Mire a cikk végére értem, rájöttem, hogy a válasz nem elsősorban a település méretében keresendő. Sokkal inkább abban, hogy Ausztriában és Magyarországon egészen más szerepet tölt be a mozi az emberek mindennapjaiban.

Megjegyzés

Ez a cikk nem a jegyárak vagy a hűségprogramok teljes körű összehasonlítása, hanem annak bemutatása, hogy a különböző mozik milyen eltérő eszközökkel próbálják hosszú távon megtartani nézőiket. A kínálat és a kedvezmények idővel változhatnak.

A Cinema City az elmúlt évtizedekben Magyarország legnagyobb mozihálózatává vált, de egy ekkora márka könnyen távolinak, intézményesnek, személytelennek tűnhet. Andrea munkájában éppen az volt különleges, hogy ebbe a nagy rendszerbe mindig tudott valami emberit vinni. Egy hangot, egy arcot, egy kapcsolódási pontot. Azt az érzést, hogy a sajtóközlemények, premiermeghívók, események és kampányok mögött nem csupán egy vállalati működés áll, hanem emberek, akik szeretik a mozit, értik a közönséget, és tudják, hogy a filmélmény sokszor már jóval a vetítés előtt elkezdődik.

Andrea tizenkilenc éve alatt a Cinema City Magyarországon több korszakon ment keresztül. Ott volt a 2008-ban megnyíló Aréna, az IMAX és a VIP-élmény hazai megerősödésének időszakában, ott volt a 2009-es Allee-megnyitásnál, végigkísérte a Palace-mozik 2011-es átvételével járó nagy piaci átrendeződést, a teljes digitalizálást, a 4DX európai premierjét a WestEndben, majd a győri és debreceni bővülést, a ScreenX megjelenését az Arénában, és a VIP-élmény további fejlődését is. Ezek külön-külön is fontos mérföldkövek voltak, együtt azonban egy olyan korszakot rajzolnak ki, amelyben a Cinema City nemcsak Magyarország legnagyobb mozihálózataként volt jelen, hanem folyamatosan új élményformákat próbált meghonosítani.

Mindez ráadásul nem kizárólag magyarországi feladat volt. Andrea regionális szerepkörben is dolgozott: Magyarország mellett Csehország, Szlovákia, Románia és Bulgária is hozzá tartozott. Ettől a személyes figyelem még különlegesebbnek tűnik: miközben több ország kommunikációs feladatai futottak át rajta, itthon mégis meg tudott maradni közvetlennek, elérhetőnek és figyelmesnek.

Ezek a mérföldkövek kívülről a hálózat fejlődéstörténetének állomásai. Számomra azonban Andrea miatt személyesebb emlékekké is váltak. Mert miközben a Cinema City új mozikat nyitott, technológiai újdonságokat vezetett be, eseményeket szervezett és egyre nagyobb szereplővé vált a hazai piacon, a kommunikáció mögött mindig ott volt valaki, akihez kérdéssel, kéréssel, ötlettel vagy egyszerűen egy mozis történettel is lehetett fordulni.

A Mozivilág részéről is sok élmény köt hozzá. Számos alkalommal dolgoztunk együtt, és ezekből nemcsak szakmai kapcsolódások, hanem emlékezetes pillanatok is születtek. Andrea mindig nyitottan, segítőkészen és figyelemmel fordult a megkeresések felé. Nemcsak információt adott, hanem kapcsolatot teremtett. Ez pedig egy olyan területen, ahol a mozi egyszerre üzlet, kultúra, közösségi tér és személyes élmény, különösen sokat jelent.

A Mozivilág történetének több fontos pillanatánál is ott volt valamilyen formában. Amikor a honlap megszületése után meghívást kaptunk a Cinema City Allee megnyitójára, az számunkra nemcsak egy esemény volt, hanem annak a jele is, hogy egy frissen induló mozis oldalra is lehet figyelni. Később vele készült el a harmadik interjúm, ami különösen fontos állomás volt abban, hogy a Mozivilág ne csak híreket közöljön, hanem arcokat, történeteket, szakmai életutakat is bemutasson. Az évek során számos IMAX-gálavetítésre, különleges eseményre kaptunk meghívást, és Andrea az elmúlt tíz évben szinte mindig velem tartott, amikor a Cinema City mozijait fotóztam. Ezek az alkalmak sokkal többet jelentettek egyszerű sajtóeseményeknél: beszélgetések, gesztusok, apró figyelmességek és közös mozis pillanatok is kapcsolódtak hozzájuk. Volt, hogy karácsonykor személyes köszönetcsomag érkezett, voltak különleges vetítések, amelyekre meghívást kaptam, és olyan egészen spontán pillanat is akadt, amikor moziba menet egyszerűen összefutottunk a liftben, majd Andrea minden előzetes egyeztetés nélkül meghívott az adott vetítésre. Ezek az apró történetek talán kívülről jelentéktelennek tűnhetnek, de éppen ezekből áll össze az, amitől egy szakmai kapcsolat emberivé válik. Andrea jelenléte számomra mindig ezt jelentette: figyelmet, közvetlenséget és azt az érzést, hogy a mozi világában a személyes kapcsolódásoknak is helyük van.

Volt egy történet, amelyet azóta is mosolyogva emlegetünk. Egy ősz hajú barátunkkal mentünk moziba az ajándék VIP-jeggyel, amikor a vetítés után kiderült: a bőrülés a megizzadt haját hátul pirosra színezte. Andrea segített, kaptunk egy újabb VIP-meghívást, majd a következő alkalommal a jelenség megismétlődött. Harmadszorra már komplett üléscsere következett — talán nem miattunk, de mi szeretjük így hinni —, és az új ülés végre nem hagyott nyomot a barátunk haján. Mi pedig azóta is nevetve mondogatjuk, hogy a barátunk hajszínügye talán a nemzetközi központig is eljutott — ha máshonnan nem, hátulnézetből biztosan emlékezetessé vált. Ez a kis abszurd epizód számomra nagyon jól mutatja, hogy Andrea nemcsak meghívókat küldött és eseményeket szervezett, hanem valóban odafigyelt az emberekre.

Most, 19 év után, átszervezés következtében lezárul számára ez a Cinema Cityhez kötődő fejezet. Egy ilyen hír óhatatlanul megállítja az embert egy pillanatra, különösen akkor, ha valaki ennyire hosszú időn át volt jelen egy meghatározó mozis szereplő életében. Nem tisztem a döntést értékelni, de azt fontosnak érzem kimondani: Andrea munkája nyomot hagyott a hazai mozis kommunikációban.

Az ő jelenléte is hozzájárult ahhoz, hogy a Cinema City ne csak egy nagy mozihálózatként, hanem sokszor elérhető, megszólítható, emberarcú szereplőként legyen jelen a magyar mozis közegben. Ez pedig nem magától értetődő, és nem is pusztán munkaköri leírás kérdése. Ehhez személyiség, figyelem és következetes jelenlét kell.

Amikor most róla írok, eszembe jut az Életrevalók is — franciául, ahogy igazán szereti. Egy film, amely számára egyszerre jelentett felszabadító nevetést és mély meghatottságot. Ez a kettősség valahogy jól illik ahhoz az emberi minőséghez is, amelyet Andrea képviselt: derű, érzékenység, figyelem és természetes humor.

„Vous avez de l’humour.”
Van humorérzéke.

Andrea esetében azonban ez nemcsak humor volt, hanem elegancia és emberség is. Az a fajta jelenlét, amelytől egy nagy márka mögött valóban meglátjuk az embert.

Köszönöm a közös munkákat, a meghívásokat, a beszélgetéseket, a váratlan gesztusokat és mindazt, amit az elmúlt években a Mozivilág felé képviselt.

Sok sikert kívánok Andreának a következő fejezethez — és remélem, hogy a mozi világa nem búcsúzik tőle, csak egy új történet kezdődik.

A fotókat Schumy Csaba készítette.

A kutatómunka tavaly év elején indult, és áprilisban ért véget. Az írás akkor a Mozivilág honlapján jelent meg, a pápai könyvtár részéről pedig már akkor jelezték, hogy szívesen megjelentetnék könyv formájában is. Innen indult el az a folyamat, amely végül a mostani kiadványhoz vezetett.

A könyvvé válás azonban nem egyik napról a másikra történt. Az elmúlt egy év a pontosításról, ellenőrzésről, szerkesztésről, tördelésről, nyomdai előkészítésről és az alkalmas bemutatóidőpont kereséséről szólt. A cél végül az lett, hogy a kötet a Magyar Film Napjához kapcsolódva kerülhessen az olvasók elé.

A könyvbemutatón jó volt megtapasztalni, hogy ezek a történetek nemcsak kéziratként vagy könyvlapokon működnek, hanem beszélgetésként is. A kérdések, a visszajelzések és a felidézett emlékek azt mutatták, hogy a pápai mozik története sokak számára nem pusztán helytörténet, hanem személyes emlékek sora is.

Számomra ez a munka azért fontos, mert a pápai mozitörténet nem pusztán épületek, dátumok és mozielnevezések sora. Sokkal inkább annak lenyomata, hogyan volt jelen a mozi egy város közösségi és kulturális életében.

Ez a bemutató így nemcsak egy kiadványról szólt, hanem egy hosszabb út fontos állomásáról is: a kutatástól a honlapon megjelent íráson át a könyvformáig. És talán egy újabb kezdet is, hiszen ezek a történetek akkor élnek igazán tovább, ha olvassák őket, beszélgetések indulnak róluk, és mások saját emlékei is kapcsolódnak hozzájuk.

Az utóbbi években egyre többször látszik, milyen könnyen ráég a politika a mozik falára. Ha egy vitatott filmet műsorra tűznek, jön a gyanúsítás, hogy beálltak valahová. Ha nem tűzik műsorra, abból lehet botrány. Ha a gyenge nézőszám miatt hamar kikerül a programból, azt egyesek már nem üzemi döntésként, hanem szándékos ignorálásként olvassák. És ma már sokszor nemcsak az számít, vetítik-e a filmet, hanem az is, hányszor, mikor, mekkora teremben és meddig. A műsorszerkesztés gyakorlati logikájából így lesz politikai gyanúgyártás.

Holott egy mozi napi működését nem jelszavak, hanem nagyon is prózai szempontok alakítják: várható nézőszám, teremkihasználtság, a többi film helyigénye, a helyi közönség szokásai, a fenntarthatóság. Ezek nem látványos, pláne nem ideológiai döntések, hanem a működés alapfeltételei. Kívülről persze könnyű mindenbe szándékot látni. Kis terembe került? Biztos el akarják dugni. Nagyba került? Akkor nyomják. Késő estére rakták? Alibiből adják. Korán levették? Szabotálták. Így azonban a mozi bármit tesz, támadhatóvá válik.

Újabb torzító tényező, amikor a jegyvásárlás vagy a foglalási kép sem a valós érdeklődést tükrözi. Ha egy vetítésnél sok jegy elkel, de a nézők jelentős része végül nem jelenik meg, abból könnyen készülhet félrevezető történet a film sikeréről vagy bukásáról. Egy mozi akkor is kampányeszközzé válhat, ha nem a műsora, hanem a róla készülő képek és a foglalási adatok köré épített narratívák miatt használják fel.

Van egy kevésbé látványos, de nagyon is jellemző reakció is: a kivárás. Sok mozi nem azért nem dönt rögtön egy politikailag túlírt vagy megosztó film mellett, mert titkos utasításra vár, hanem mert előbb meg akarja nézni, hogyan teljesít máshol. Van-e rá néző, mennyi ideig tart ki az érdeklődés, botrány lesz-e körülötte vagy valódi közönség. Ez elsőre talán óvatosságnak, sőt megalkuvásnak tűnhet, valójában azonban gyakran egyszerű üzemeltetői önvédelem.

Pedig volt már ennek keményebb, sötétebb oldala is. Nem egyszer fordult elő, hogy egy mozit vagy mozist azért értek támadások, mert nem vett fel egy politikailag túlfűtött filmet a műsorára. A vita ilyenkor már nem áll meg a szakmai nézetkülönbségnél. Könnyen átcsúszik személyeskedésbe, megbélyegzésbe, múltban való vájkálásba, sőt megfélemlítő légkörbe. Amikor egy műsorpolitikai döntésből családi háttér, politikai származtatás vagy félelem tárgya lesz, akkor már régen nem kulturális vitáról beszélünk. És a mozi autonómiáját nemcsak a pártpolitikai indulatok kezdhetik ki: az is sokat elárul a szemléletről, amikor egy piaci alapon üzemelő, bár önkormányzati épületben helyet kapó mozit azért ér kritika, mert egy városi kulturális program napján is nyitva tart. Mintha a filmszínház nem önállóan működő szereplő volna, hanem a helyi reprezentáció része, amelynek igazodnia kell a környezet szimbolikus elvárásaihoz.

Kifejezetten beszédes az a helyzet, amikor egy erősen megtolt, politikailag is túlírt film egyszerűen nem találja meg a közönségét. Ilyenkor a kudarcot ritkán akarják a film, a téma vagy a valós érdeklődés felől értelmezni. Sokkal kényelmesebb a mozikra nézni, és azt sugallni, hogy túl korán vették le, rossz időpontba tették, nem adtak neki elég termet, vagy eleve nem akarták, hogy működjön. Mintha egy közönség által visszautasított filmet nem a nézői érdektelenség, hanem a mozik szándékos sorvasztása buktatna meg.

Különösen érdekes érv, amikor egy mozi arra hivatkozik, hogy kampányidőszakban nem vetít kampányfilmet. Első hallásra ez a semlegesség védelmének tűnhet, de a kérdés itt sem olyan egyszerű. Mert egy moziteremben, rendes jegyértékesítés mellett zajló vetítés nem automatikusan azonos a kampánytevékenységgel. Ha pedig mégis erre hivatkoznak, akkor felmerül a kérdés, hogy valódi elvről van-e szó, vagy inkább a konfliktus elkerülésének nyelvéről.

Külön kérdés, amikor egy mozi vagy a befogadó kereskedelmi tér szabályrendszerére hivatkozva próbál határt húzni politikai tartalom és vetítés között. Önmagában érthető törekvés, hogy egy bevásárlóközpont vagy egy filmszínház ne váljon kampánytérséggé. Csakhogy az ilyen érvelés hitelessége azon múlik, következetesen alkalmazzák-e. Ha egy politikailag erősen értelmezhető tartalom egyik esetben még gond nélkül helyet kap, máskor pedig már a semlegességre vagy a szabályzatra való hivatkozás kerül elő, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy valóban elvről van-e szó, vagy inkább utólagos igazolásról. A moziteremben zajló vetítés ugyanis önmagában nem feltétlenül kampánytevékenység, és ha ezt a határt következetlenül húzzák meg, az nem a semlegességet védi, hanem a bizonytalanságot növeli.

Az autonómia talán ott sérül a legcsendesebben, amikor nem is kell kimondott tiltás ahhoz, hogy egy film lekerüljön a lehetséges műsorról. Elég a függés, a fenntartói viszony, a politikai légkör vagy a várható következményektől való félelem. Ilyenkor a döntés papíron szabadnak látszik, valójában azonban előre beszűkített térben születik meg. És persze van ennek direktebb formája is, amikor nem pusztán a helyi óvatosság működik, hanem a fenntartói vagy önkormányzati akarat is megjelenik a háttérben. Akárhogy is, ilyenkor a mozi már nem a közönség, a film és a saját működése között mérlegel, hanem azt próbálja kitalálni, mit szabad és mit nem.

De az éremnek van egy másik oldala is. Miközben sok szó esik arról, amikor kívülről akarják megmondani a mozinak, mit kellene játszania, kevesebbet beszélünk arról, mi történik akkor, amikor maga a mozis kezd szűrni. Nem szakmai, közönségszempontú vagy gazdasági szempontok alapján, hanem politikai, világnézeti, erkölcsi vagy identitásbeli meggyőződésből. Amikor egy film nem azért marad ki, mert nincs rá igény vagy nincs helye a műsorban, hanem azért, mert valaki eleve nem akarja, hogy „ilyen” film jelen legyen a falai között — mert túl politikai, túl kényes, túl megosztó vagy túl kellemetlen —, akkor a mozi maga mond le arról, hogy nyitott kulturális tér legyen. És ezzel végső soron a saját pénztárcáját is gyengíti. Pedig innentől a mozi ugyanúgy veszít a szabadságából, csak ezúttal nem kívülről szorítják, hanem belülről szűkíti le saját magát. Persze minden mozinak joga van a saját arculatához. Nem ugyanazt jelenti egy artmozi, egy bevásárlóközponti multiplex vagy egy kisvárosi filmszínház műsorrendje. De az már nem arculat, hanem önként vállalt beszűkülés, öncenzúra, ha a műsorpolitika világnézeti reflexből kezd működni.

A legszomorúbb mégis az, hogy ilyenkor maga a film szorul a leginkább háttérbe. Nem arról beszélünk, jó-e, rossz-e, érdekes-e, működik-e, megérinti-e a közönséget, hanem arról, hogy ki vetíti, ki nem, ki meri felvenni, ki meri levenni, és ki mit üzen vele. Mintha már nem is az volna a kérdés, van-e a filmnek helye a műsorban, hanem az, hogy milyen politikai üzenet olvasható bele a vetítés tényébe. Így lesz a mozi nézőteréből csatatér, a műsorhétből állásfoglalás, a teremkiosztásból gyanújel.

Pedig a mozi nem díszlet. Nem kampányiroda, nem párthűségmérő, nem ideológiai szűrő. Nem kellene sem politikai engedelmességet bizonyítania, sem ellenállást demonstrálnia. Egy filmszínház attól működik jól, hogy képes egyensúlyozni a közönség, a filmek és a saját túlélése között. Ez sokszor nehéz, sokszor vitatható, sokszor nem is tökéletes. De még mindig jobb, ha ezeket a döntéseket szakmai, közönséghez igazodó és gazdasági szempontok alakítják, mint ha a politikai megfelelési kényszer.

A mozi politikai terhelése ráadásul nemcsak a műsorra tűzött filmek körül jelenhet meg. Az is sokat elárul a nézői érzékenységről, amikor egy filmszínházban vetített politikai vagy propagandisztikus tartalom vált ki erős ellenérzést — különösen akkor, ha a közönség úgy érzi, hogy ezt nem választotta, csak elé tolták, akár családi vagy gyerekfilmek előtt is. Ilyenkor nem egyszerűen egy reklám vagy előzetes körüli ízlésvita bontakozik ki, hanem maga a kérdés: meddig marad a mozi a filmé, és mikortól kezd más célokat szolgálni?

Talán ideje volna végre levenni a célkeresztet a mozikról. Ne érje őket támadás azért, mert vetítenek valamit. Ne érje őket támadás azért, mert nem vetítik. Ne legyen gyanús a kisebb terem, a késő esti időpont, a gyors levétel vagy éppen a műsoron tartás sem. És ne váljon magától értetődővé az sem, hogy a mozi saját világnézeti szűrőn át engedi csak be a filmeket. Mert ha már nem a film, a közönség és a szakmai mérlegelés az első, hanem az, hogy ki mit fog gondolni róla egyik vagy másik oldalról, akkor a mozi lassan tényleg elveszíti önmagát.

A mozit hagyni kellene mozinak maradni. Ez ma talán egyszerűbben hangzik, mint amilyen valójában. De attól még igaz. Jó volna, ha ezt nemcsak azok értenék meg, akik már átélték a nyomásgyakorlást, hanem azok is, akik ma még természetesnek tartják. Mert a mozi szabadsága nem valaki ellen, hanem mindannyiunkért fontos.

Ezt a cikket mindazoknak a mozisoknak ajánlom, akikre vetítés, nem vetítés, időpont, teremméret, kivárás vagy puszta nyitvatartás miatt nehezedett már politikai, intézményi vagy világnézeti nyomás.

Nem vagytok egyedül.

Amikor két film találkozott – teljesen véletlenül

A celluloid korszak egyik sajátossága volt, hogy a filmek nem egyetlen „fájlban” érkeztek, hanem több tekercsben. Ezeket vetítés közben kellett váltani, vagy előre össze kellett fűzni. Ez a folyamat rutinfeladat volt — egészen addig, amíg valaki el nem hibázta.

A dunaújvárosi moziban az egyik legismertebb történet 1990 decemberéhez kötődik. A műsoron egyszerre szerepelt A kis hableány és a Vissza a jövőbe 3.. Egy gyors izzócsere és kapkodós tekercsváltás közben azonban rossz film került a gépbe.

A vadnyugaton játszódó jelenet után Marty McFly egyszer csak… Ariel dalába csöppent.

A közönség természetesen azonnal észrevette a különös dramaturgiai fordulatot. A legenda szerint még olyan néző is akadt, aki a váratlan Disney-betét alatt táncolt az utolsó sorban. A vetítés gyorsan megállt, a hiba javítva lett — de a történet azóta is a mozis folklór része.

Brandon Lee és az erotikus dráma találkozása

A filmek véletlen „összefonódása” nem egyszeri eset volt. A celluloid korszakban a tekercsek számozása és sorrendje szentírásnak számított. Ha valaki ezt összekeverte, abból egészen abszurd jelenetek születhettek.

Előfordult például, hogy egy érzéki hangulatú művészfilm jelenete után hirtelen egy Brandon Lee-féle akciójelenet robbant be a vászonra. A két film világának ütközése persze inkább komikus, mint drámai hatást váltott ki — de jól mutatja, mennyire törékeny volt a vetítés technikai háttere.

A celluloid mozizás romantikájának egyik része éppen ez volt: minden vetítés élő produkciónak számított, ahol a gépházban zajló döntések és mozdulatok azonnal hatással voltak a vászonra.

A tanonc, aki újraindította a Jumanjit

A tekercses vetítés másik klasszikus buktatója a sorrend felcserélése volt. Egy tanuló egyszer a Jumanji vetítése közben hibázott, és amikor rájött a tévedésre, pánik helyett a legegyszerűbb megoldást választotta: újra elindította a filmet… az elejéről.

A közönség számára ez kevésbé volt ideális dramaturgiai megoldás, de a mozigépészek számára életre szóló tanulság lett. A celluloid vetítés nemcsak technika volt, hanem koncentrációs próba is: egyetlen rossz tekercs azonnal „átírta” a filmet.

Amikor egy film majdnem terrorgyanúba keverte a mozit

A mozik régen nemcsak vetítettek, hanem fizikailag szállították is a filmeket. Ez néha egészen abszurd helyzetekhez vezetett.

Kutasi Sándor egyik legemlékezetesebb története szerint egy filmet vasúton kellett feladni Budapestre. A szállításhoz természetesen ki kellett tölteni a fuvarlevelet, amelyen szerepelt a film címe is.

A film címe ez volt: Időzített bomba.

A vasúti pénztáros ezt olvasva teljesen lefagyott, majd felettest hívott, és a filmszállítmányt hivatalosan is ellenőrizni kellett. A vetítődoboz felnyitása után derült ki, hogy a „veszélyes tárgy” valójában celluloidszalag. A pecsét végül megérkezett, de a történet jól mutatja, milyen hétköznapi és mégis abszurd kalandokkal járt a filmszállítás.

A celluloid korszak romantikája

A digitális vetítés korában ezek a történetek már szinte elképzelhetetlenek. Ma a filmek fájlok formájában érkeznek, a vetítések automatizáltak, a hibák pedig inkább informatikai jellegűek.

A régi mozisok azonban gyakran mondják: a celluloid korszakban minden vetítés egy kicsit élő előadás volt. A film fizikai jelenléte, a tekercsek kezelése és a vetítés „kézműves” jellege sajátos hangulatot adott a mozizásnak.

Kutasi Sándor történetei nemcsak nosztalgikus anekdoták, hanem egy korszak lenyomatai. Egy olyan időszaké, amikor a mozi nem csupán filmvetítés volt, hanem szakma, mesterség és néha improvizáció is.

Szemléltetésképpen a 2023-as és a 2024-es adatokat szembe állítva a 2025-össel hasonlítom össze az elmúlt évek számait.

A statisztikából kitűnik, hogy a 177 hír már igen elrugaszkodik az addig megszokott mennyiségtől. A 2020 előtti időközben megírt mozitúrákból évi 6-7 is kiadásra került, ezek nem tartalmaztak komolyan vehető mennyiségű, forrással alátámasztott történeti anyagot, főleg, mert ezek egy-egy mozi bemutatásáról szól. Amikor fontossá vált, hogy ne csak a moziörténelmi írások, hanem egy-egy mozi portéjánál is legyen mélykutatás, akkor a mozitúra bejegyzéseket ez teljesen visszaszorította, hiszen az energiák is teljesen másfelé mentek el. Például elég nagy munka volt a pápai és a kecskeméti teljes település mozitörténeti áttekintője, ezért csak a dunaújvárosi moziról szóló bemutató íródott meg. Viszont a mozitechnikai menü fellendült és volt miről írni. Az interjúk is meglódultak, sok örömöm van abban, hogy rendkívül jó szakembereket szólaltatok meg a mozis szakma különféle területeiről és elég sokan is olvassák ezeket az írásokat.

2026-ban terveimhez mérten folytatom a fotózásokat, első körben az új mozikat célzom meg, Túrkeve, Kalocsa, a tavasszal nyíló Hajdúnánás van tervben. De az újtermes Fonyód, továbbá a 2023-ban digitalizált és egyáltalán nem fotózott Veszprémi Agóra, a Kultik részéről Ajkán és Sopronban voltak komolyabb átalakítások, továbbá a Cinema City mozijaiból a Westend, Szombathely, Veszprém, Zalaegerszeg és Miskolc kaptak vérfrissítést és a 10 éve alkalmazott fotózási szokásomban ezek még nem voltak benne, ezen kívül a Pannónia Mom és Gobuda mozijait, valamint a Lurdy megújult termeit látogatom majd meg. Mozitörténeti kutatásaim jelenleg Békéscsabára fókuszálnak, de emellett párhuzamosan az egy éve húzódó Art-Mozi Egyesület története is folyamatban van és tervben van Paks is még idén. Mozitúrákban a kiskunfélegyházi Petőfi mozit vettem fel a tervek közé, valamint a Lurdy Mozit, a szombathelyi AGÓRA-Savariát és a Bem Mozit, de bejöhet még a képbe valamelyik Cinema City is. Interjúk most nagyon mennek, Kutasi Sándor interjúfeldolgozása van folyamatban, de hamarosan megszólaltatom a Sugár Mozi vezetőjét, Pápáról két mozis szakembert, Békéscsabáról szintén két mozist és még sokan vannak, akiket meginterjúvolnék, igyekszem a nemek arányát megtartani egyenlő részben nőket és férfiakat a mozis szakma minden szegmenséből. Néhány mozitechnikai téma is van formálódóban, foglalkoznék a lézervetítőkkel, a ledvásznas technológiával, az analóg vetítés történetével, folytatnám az online jegyfoglaló rendszerek áttekintésével és weboldalak elemzésével. A mozihíreket igyekszem előre naplózni, sokkal könnyebb tervezni velük így, de nem fogok ragaszkodni a legalább kétnaponta megjelenéshez, viszont az egynél több napi hírt igyekszem mellőzni, nem szeretnék besokallani. A blogbejegyzéseknél megmaradnék a legalább havi egy publikációnál. A következő témák közül kiemelnék egy hamarosan megjelenő mozitörténeti könyvet, illetve különféle interjúkból kiragadott részleteket járnék körbe, amelyek megérintettek. A kisokosokat hamarosan felváltja majd a moziinfó adatbázis és elbúcsúzhatunk majd a táblázatoktól, egy ideig párhuzamosan futnak majd, nagyjából pár hónapig, ezzel együtt pedig a weboldal is meg fog újulni, amiről egy külön blogbejegyzést szentelek majd.

A Veress Józseffel készült, majdnem két és félórás beszélgetés pont ilyen volt: egyszerre lenyűgöző, nosztalgikus és tele olyan finomságokkal, amelyeket csak egy 92 éves, pengeéles emlékezetű, legendákkal teli életmű tud kibontani.
Ha valaha is azt gondoltad, hogy a filmtörténet száraz műfaj – József pár perc alatt bizonyítja az ellenkezőjét.

Mert hol máshol hangozhat el az az ikonikus kérdés, amely egy országos hírű rendezői ankét közepén érkezett – kézfeltétellel, ünnepélyes komolysággal:

„Tessék mondani, merre van itt a WC?”

És amikor az ember Ranódy László előtt szeretne brillírozni, majd háromfős közönséget kap, abból vagy tragédia lesz…
vagy legenda.
Józsefnél: mindkettő egyszerre.

De akad itt még más is, amiért ezt a világot lehetetlen nem szeretni.

Például az a hajdúnánási jelenet, ahol az első sorba ülni nem esztétikai döntés, hanem szociológiai státusz volt.
Vagy Székelyi Péter moziüzemvezető legendás performansza, amikor a vetítés előtt a nézőkhöz fordult:

– „Most erre eljöttek? Nem szégyellik magukat?”

Majd hozzátette:
– „Jövő héten Tarkovszkij lesz. Akkor bezzeg nem jönnek…”

Ez volt az ellenpropaganda aranykora.

És ott van az a tökéletes, egysnittes geg is, ami akár egy Mándy-novellában is megállná a helyét.
Sétálnak a körúton, megpillantanak egy Jancsó Miklós-plakátot.
Székelyi megemeli a kalapját.

– „Te mit csinálsz?” – kérdezik tőle.
– „Az ott egy Jancsó-plakát.”

Visszafelé mennek.
A plakát előtt nem történik semmi.

– „Most miért nem emeled meg a kalapod?”
– „Egy geget csak egyszer szabad elsütni.”

Kész. Függöny.

A Filmmúzeum zárt vetítései pedig külön univerzumot képeztek:
ha volt tiltott gyümölcs a magyar mozitörténetben, József nagy eséllyel látta.
Amerikai filmeket, westerneket, olyan címeket, amelyek máshol sosem kerülhettek vászonra – és mindezt természetes könnyedséggel meséli, mintha tegnap történt volna.

Miközben a nagy korszakokat, rendezőket és filmeket idézi, minden mondatából süt, hogy a filmet nem elméletben szerette.
Hanem életmódként.
A művészmozi lett az otthona, a közösség a közege, a néző reakciója a visszajelzés.

És ami talán a legszebb: nemcsak szakemberként, hanem emberként mesél.
Humorral, öniróniával, a „minden megvolt már” bölcs derűjével.

„A filmek múlnak, az emlékek maradnak.
A jó anekdoták pedig örökké vetítés alatt lesznek.”

Mini outro

Ha az interjú volt a főfogás, ez itt a desszert.
Amit kézzel eszünk. Szalvéta nélkül.

Elmondta, hogyan sodorta őt a kor, a történelem, az irodalom és a film, és ahogy sorolta a fejezeteit, egyszer csak megállt egy gondolatnál. Azt mondta:

„A pályámra visszatekintve mindig eszembe jut Mark Twain gondolata:
Minden munka, amit el kell végezni, és minden szórakozás, amit az ember önként vállal.”

Nem kellett hozzá semmi magyarázat. Csak ott volt a mondat, mögötte hetven–nyolcvan évnyi bizonyítékkal. A film nála sosem volt teher, sosem volt kényszer. Egyszerűen csak csinálta, mert ez volt a világa. A kötelesség és az öröm nála egy ösvénnyé folyt össze — olyannyira, hogy már nem is lehetett különválasztani.

Ahogy hallgattam, valahogy azt éreztem: talán minden mozis életút lényege ez. Hogy az ember nem „dolgozik” rajta. Hanem jelen van benne. Napról napra, vetítésről vetítésre, egészen addig, amíg már nem is kérdés, miért marad ott.

Most novemberben ez a mondat maradt meg bennem a legerősebben. Nem a pályájáról, nem a sikereiről, hanem arról, ahogyan kimondta: mintha nem is egy idézet lett volna, hanem egy egyszerű, csendes felismerés arról, hogyan jó élni.

Az Art-Mozi Egyesület történetét még januárban kezdtem el és szerettem volna rövid időn belül feltárni, ám mivel a dokumentációk nem állnak minden tekintetben rendelkezésemre, nehezen haladok vele. A történet kerete készen van, de szeretném a mozik be- és kilépéseit is felvenni, ehhez viszont csak 2009-től állnak rendelkezésre adatok, az azt megelőző időszak adatait a korábbi vezetőtől vagy a fővárosi bíróságtól lehetne beszerezni, ami így még hosszabb procedúrát igényel. A kutatásnál az art kino hazai megalakulásával kapcsolatban belebotlottam Veress József nevébe, akinek a neve egészen pontosan a hazai első art mozi létrehozásához fűződik. Nehezen, de szeptemberben összehoztam vele egy interjút, aminek a feldolgozása folyamatban van. Ez a beszélgetés nem jött volna létre, ha nincs az artmozis kutatás, ami így egy örömteli dolog számomra.

A nyáron nekifogtam a dunaújvárosi Dózsa Mozi történetének és műszaki bemutatójának feltérképezéséhez, ehhez még plusz fotózást is be kellett terveznem, mert a mozi előtere időközben megváltozott. Nem volt hosszadalmas a munka, viszonylag jól dokumentált a helytörténet, de nyilván néhány adatot meg kellett kérdeznem a korábbi üzemeltetőtől és így teljes lett a kép. Az írás október első napjaiban jelent meg, a képeket a helyi könyvtár díjmentesen biztosította számomra.

Ezt követi két tervezett írásom, Békéscsaba teljes mozitörténetét már márciusban szerettem volna elkezdeni, de a többi kutatás és az interjúk sokasága ezt hátráltatta. Terveim szerint nagyjából féléves időtartamú munkára számítok, tavasz végére megjelenhet az írás. Ehhez helyszíni kutatások is társulnak majd, lehet, hogy a levéltárat is meg kell látogatnom, plusz régi moziüzemi vállalati dolgozókkal is találkozom és nagy valószínűséggel interjút is készítek. Bejutni a régi moziba egy hatalmas előrelépés lesz, mert ezt eddig nem sikerült véghez vinni. Izgalmas munka egy megyeszékhely történetét végig vezetni. Eddig Szeged és Kecskemét volt a leghosszadalmasabb, de volt egy hosszabb kutatás Pécs és Nyíregyháza esetében is, a jövőbeni tervekben szerepel Győr, Szombathely és Tatabánya feltérképezése is. Ezek nem rövidek, ezért időben is lényegesen hosszabb munka van velük, mint a kisebb városoknál.

A másik egy helyszíni portré, nyilván itt is lesz történeti kutatás, de a fókusz a jelenlegi állapotok bemutatására korlátozódik, ez pedig a kiskunfélegyházi Petőfi Moziról szól majd. A mozi nem régen újult meg, ezt is meg szeretném mutatni, hogy miből lett ilyenné.

Nagyjából 3 évre előre tervezek a mozitörténetekkel, mozitúrákkal, havi egy interjúval számolok, amivel viszont a bőség zavarával küzdök, hiszen nemrég indult be erőteljesebben ez a műfaj és vannak szép számmal olyanok, akiket megszólaltatnék a hasábjaimon. Számoljatok vele, hogy időről időre a mozihíreken felül érdekesebb olvasnivalókkal is jelentkezem majd!