A pápai mozgóképkultúra nem kizárólag az épületek, a vetítések vagy a történeti korszakok felől közelíthető meg. Tekintsünk most azokra, akik hosszú időn át közösséget, gondolkodást és folytonosságot próbáltak teremteni köré. Kocsis Gyula ilyen szereplője a város kulturális életének: filmklubvezetőként, mozi szervezőként, beszélgetőtársként és szerkesztőként is jelen van abban a közegben, amelyben a mozi több puszta szórakozásnál. A pápai mozi múltjáról, a filmklubok szerepéről, a „mozipótló járat” keletkezéséről és arról beszélgettünk vele, mitől maradhat élő közösségi tapasztalat a film egy kisváros életében.

1.  Milyen első moziélményeid voltak Pápán, és mikor érezted először azt, hogy a film a számodra többet jelent egyszerű szórakozásnál?

Mint oly sok kisgyermek életében, nálam is már négy-öt éves koromban jelent meg a mozi élménye. A szüleim nagyon szerettek moziba járni, és mivel nem volt kire hagyni, engem is vittek magukkal. Hatalmas szemekkel csodálkoztam rá a filmre, hiszen egy kisgyermek számára a mozivászon hatalmas mérete, a jelenetek mozgalmassága, a filmek sodró meséje elementáris élményt jelent. A hatvanas években az akkor legnépszerűbb műfajt, a kalandfilmeket nézték a szüleim, és ezek világa mágikus hatással volt rám. Ez a mélyreható élmény mind a mai napig bennem él. Kamaszkoromban már magam is rendszeres mozilátogató lettem. Emlékszem, tízszelvényes bérletet lehetett váltani, és már az is különleges, bizsergető érzés volt, hogy az ember szinte állandó belépőt válthatott a mozi szentélyébe. Az igazi fordulópont azonban gimnazista koromban jött el, amikor a Türr István Gimnázium legendás tanára, Szabó István – akit mindenki csak Csicsaként ismert – filmklubot szervezett a mai Petőfi moziban. Ott szembesültem először azzal, hogy a film nemcsak szórakoztatás lehet, hanem szellemi kaland, művészi élmény is. Ott, akkor nem egyszerűen csak leperegtek a filmek, hanem a tanár úr a látottakat rendkívül szabadon értelmezte, hangsúlyozva, hogy az csak az ő véleménye. Ezzel olyan gondolkodásmódot, jelentésrétegeket nyitott meg számomra, amelyek addig ismeretlenek voltak. Megértettem, hogy a film többet jelent egyszerű látványnál: újfajta látásmód, új kapu a világ megértéséhez.

2.  A családi közegben, illetve testvéred, Kocsis Tibor filmes pályája mellett hogyan alakult a viszonyod a filmhez? Hatottatok-e egymásra ezen a téren?

Abszolút hatottunk egymásra. Öt év korkülönbség van közöttünk, és azt hiszem, a kapcsolatunkra talán az a legjobb szó, hogy kölcsönösség. Nem úgy történt, hogy egyikünk követett egy utat, a másik pedig egyszerűen rálépett arra, hanem inkább oda-vissza működött a dolog. Az én esetemben ez részben a képzőművészet felől indult: gyerekként kezdtem el járni a pápai képzőművész kör gyermek rajzszakkörébe, amelynek komoly hagyományai voltak városunkban. Két évig jártam oda, aztán valamiért abbahagytam – nyilván az is kiderült, hogy ez nekem nem pálya, még ha érdekelt is. De maga a vizuális közeg, a látásmód, az, hogy az ember képekben kezd el gondolkodni, biztosan nyomot hagyott bennem. Közben, amikor én már a filmek, a mozi felé kezdtem közeledni, ő is követett ezen az úton, később pedig ő hatott vissza rám a maga oldaláról. Amikor Szegeden elvégezte a rajztanár-szakot, és mesélt arról, milyen szemléletben tanulnak, hogyan közelítenek a vizualitáshoz, az számomra is egyfajta visszacsatolás volt. Tehát nemcsak arról van szó, hogy engem érdekelt a film, őt pedig a képzőművészet vagy később a filmrendezés, hanem sokkal inkább arról beszélhetünk, hogy ezek a területek nálunk folytonosan oda-vissza hatottak.

3.  Hogyan kerültél közel a filmklubok világához, és mi vonzott ebben a formában?

A filmklubok világához már felnőtt nézőként kerültem közelebb. A Petőfi moziban ebben az időszakban Aladi Gusztáv indított filmklubot. Ő a Városi Tanács művelődési osztályán dolgozott, és komoly mozgóképes műveltséggel rendelkezett.  Viszonylag rendszerességgel jártam ezekre az alkalmakra, és amikor ő elkerült a városból, megkerestem Mód Károlyt, a mozi akkori vezetőjét, és felajánlottam segítségemet a filmklub folytatását illetően. Így csöppentem bele – most már a filmklub alakítójaként – ebbe a közegbe. Hétfői napokon tartottuk ezeket az alkalmakat, a filmeket még nem én választottam, de bevezetőt mondtam hozzájuk, elhelyeztem őket egy tágabb összefüggésben, majd utána beszélgetést kezdeményeztem a látottakról. Ez még nem a klasszikus értelemben vett, „leülős”,  „hosszasan kitárgyalós” filmklub volt, inkább egy átmeneti forma, de számomra nagyon fontos tapasztalatot jelentett. Moderátorként ekkor éltem meg először, hogy a filmhez nemcsak befogadóként, hanem értékközvetítőként, vitavezetőként is lehet kapcsolódni.

4.  Filmklubvezetőként milyen korszakokat éltél meg? Ezek milyen helyszínekhez kötődtek, és milyen közönséget szólítottak meg?

Az a korszak, ami már jobban hasonlított a filmklubos, illetve artmozis formához inkább a Jókai Mór Művelődési Központ színházterméhez kötődött. Ott rendelkezésre állt két analóg, 35 milliméteres vetítőgép, melyeket kevéssé használtak ki, és felmerült bennem, hogy érdemes lenne rendszeres vetítéseket szervezni. Igazgató asszony támogatásával, illetve egy artmozis pályázat segítségével indultak el ezek az alkalmak. Itt már szabadabban válogathattam a filmeket, főként kortárs külföldi és magyar alkotásokat. Kezdetben heti egy, vasárnapi vetítésre került sor, majd ezek körül fokozatosan kialakult egy olyan törzsközönség, amely nyitott volt a populáris alkotásoknál igényesebb, akár művészfilmek befogadására is. Emlékeim szerint ebben a közegben főként a középiskolából kikerült, továbbtanulni vágyó korosztály és a fiatal értelmiségi nézők találták meg helyüket. Később aztán a mozi átalakítása, a városi feladatok átrendeződése és az új helyzetek miatt ez a folyamat megszakadt, és hosszabb szünet következett, mire újra erősebben megjelent a filmklubos forma Pápán.

5.  Ezekből a tapasztalatokból kiindulva mit gondolsz, mitől működik igazán jól egy filmklub, és miben más ez, mint a hagyományos mozizás?

Hiszem, hogy egy filmklub működésének első feltétele mindig az, hogy legyen mögötte egy elkötelezett ember, aki a hátán viszi az egészet. E nélkül valójában semmilyen közösség nem működik, és ez a filmklubra különösen igaz. Kell valaki, aki nemcsak megszervezi az alkalmakat, hanem gondolkodik is bennük: hogy milyen filmeket érdemes egymás mellé tenni, milyen szellemi ívet lehet felépíteni, milyen szempontból lehet megszólítani a közönséget. Magam is így gondolkodtam, amikor a programot szerveztem: legtöbbször tematikák mentén állt össze a műsor, például alkotói sorozatok (rendezők, operatőrök, színészek), társadalmi problémák vagy történelmi témák köré szervezve a vetítéseket. Ha ez a váz és koncepció megvan, akkor a filmklub előbb-utóbb megtalálja a maga közönségét is. Az érdeklődők látják, hogy a filmklub milyen elkötelezettségű. Látják, hogy nem csak egyszerűen jó filmeket kínál, hanem azt is érzékelik, hogy milyen szellemi-gondolati ívet ír le, és ha érzik benne a következetességet, a hitelességet, akkor lassan kialakul körülötte egy közösség. És éppen ez különbözteti meg leginkább a hagyományos mozizástól: a filmklubban nem ér véget a vetítéssel minden. Az azt követő eszmecserével válik a film a közös gondolkodás kiindulópontjává, a beszélgetések, az értelmezések terepévé. Röviden: a film „kollektív álom” jellegéből következően a közös nézői élmény alapján teszünk kísérletet a látottak együttes megértésére.

6. Pályád során fűződött-e bármilyen edukáció, képzés mozgóképes ismereteid elmélyítésére?

Rendkívül jelentős eseménynek számított az 1990-es években az a felismerős, mely a képkorszaknak – a képi információk, a vizualitás és a mozgókép dominanciája a hagyományos, szövegalapú kultúra felett – kikiáltott világunkban való eligazodáshoz, a jártasság, a tudatosság kialakítása célzattal a közoktatás integrálta ezt a műveltségterületet. Így került a Nemzeti Alaptantervbe egy új tantárgy mozgóképkultúra- és médiaismeret néven 1996-ban. Erről az elsők között szereztem tudomást, mert az akkor Magyar Filmklub Szövetség névre hallgatott szervezet tagjaként részt vettem annak éves közgyűlésén. Itt hirdették meg a tervezett mozgóképkultúra oktatás előkészítésére, tesztjére szervezett pilot-projektet, az ún. mozgókép-moderátor képzést. Azonnal jelentkeztem, legnagyobb szerencsémre munkahelyem, a Jókai Mór Művelődési Központ, támogatta tanulási szándékomat. A 240 órás, kifejezetten intenzív, egyéves képzés óriási hatással volt pályámra. A művészeti élet, filmelmélet, filmtörténet, filmkritika hazai kiemelkedő alakjai (Hartai László rendező-kurzusvezető, Szilágyi Ákos, Lányi András, Hirsch Tibor, Köves Gábor, Réz András, Gelencsér Gábor, Muhi Klára és az utolérhetetlen tanár-legenda Király Jenő) jelentették a „tanári kart”. Az egyetemes filmtörténet kiemelkedő filmjeinek megtekintése és elemzése jelentették a képzés alapját, ezen kívül filmelmélet- és elemzés technikák, filmtörténeti stílus-korszakok, kreatív média (benne kisfilmek elkészítése), médiaelmélet, tömegkommunikáció voltak a vezető „tantárgyak”. A mozgóképi közlésmódok természetrajzának, a média működésrendszerének megismerését javarészt ennek a kurzusnak köszönhetem.

7.  A 2012-es pápai mozi-felújítás idején a nevedhez fűződött a „mozipótló járat” kezdeményezése a Jókai Mór Művelődési és Szabadidőközpont színháztermében. Hogyan született meg ez az ötlet, és milyen fogadtatása volt?

Mindig is kreatív embernek tartottam magam, olyannak, aki folyton azon gondolkodik, hogyan lehet valamit megújítani, egy helyzetre új választ adni, vagy éppen úgy felhívni valamire a figyelmet, hogy az találkozzon a közönség kíváncsiságával is. A „mozipótló járat” ötlete is ebből született. Szándékosan választottam egy olyan elnevezést, amely egy kicsit szokatlan, talán meg is állítja az embert: hogyan kerül össze a mozi a pótló járattal? Valami olyasmit akartam elérni vele, hogy az emberek felkapják a fejüket, és azt kérdezzék: ez meg micsoda? Ez a figyelemfelkeltés fontos szempont volt, különösen azért, mert akkorra már érzékelhető volt, hogy a mozizás iránti érdeklődés meglehetősen hullámzó, időnként alábbhagy. Úgy éreztem, hogy kell egy olyan forma és elnevezés, amely kizökkenti kicsit az érdeklődőket komfortzónájukból. A fogadtatása összességében jó volt, jöttek is az emberek, de azt természetesen mi is tudtuk, hogy a színházterem nem mozi. A Jókai Mór Művelődési és Szabadidőközpont színházterme nem mozinak készült, más tér volt, más adottságokkal, ráadásul Pápa esetében az sem volt mindegy, hogy ez a helyszín nem a klasszikus belvárosi mozitérben volt. Teljes mértékben nem tudta pótolni a mozit, és ilyen értelemben nem is vehette fel vele a versenyt. De a filmnézés folyamatosságát mégis fenn tudta tartani, és ez akkor nagyon fontos volt. Eleinte kéthetente, vasárnaponként tartottunk vetítéseket, részben filmklubos jelleggel, és közben igyekeztem olyan filmeket választani, amelyek a közönség számára befogadhatók és vonzók, ezenközben tartalmasak és igényesek is. Mindig az lebegett a szemem előtt, hogy a könnyebben befogadható általános közönségigény és a minőségi filmkínálat között valamilyen egyensúlyt teremtsek.

8.  Amikor a mozi újra megnyitott, a „mozipótló járat” szerepe érthetően megszűnt. Hogyan emlékszel vissza erre az átmenetre: voltak-e olyan vetítések, alkalmak vagy közönségreakciók, amelyek azt mutatták, hogy ennek a kezdeményezésnek sajátos hangulata alakult ki, amit később a mozi már nem tudott ugyanabban a formában pótolni?

Igen, azt hiszem, volt a „mozipótló járatnak” egy sajátos, kisugárzó hangulata, amelyet később a mozi már nem tudott ugyanabban a formában visszaadni. Számomra ennek az egyik legfontosabb eleme mindig is az volt, hogy közel hozzuk egymáshoz az alkotókat és a nézőket. Már a művelődési központ színháztermében tartott vetítések idején is fontosnak éreztem, hogy ne pusztán filmet nézzünk, hanem ahol lehet, személyes találkozás is kapcsolódjon az élményhez. Hívtam alkotókat, vendégeink között köszönthettük többek között Szomjas György, Bacsó Péter filmrendezőket, de emlékezetes alkalom volt Csoóri Sándor író, forgatókönyvíró és Bánffy György színművész látogatása is. Különleges élményt jelentett öcsém, Kocsis Tibor talán legnépszerűbb alkotása, az Új Eldorádó közönségtalálkozós bemutatója, mely ugyan „félházzal ment”, ám ha a 468 fős nézőteret tekintjük, máris sikerről beszélhetünk.

Ezek a közönségtalálkozók nagyon jól sikerültek, és azt mutatták meg, hogy a nézők nemcsak a filmet akarják megtekinteni, hanem szeretnek mögé is látni: hogyan született meg az alkotás, milyen történetek, érdekességek kapcsolódnak hozzá, milyen emberi viszonyulások kísérték a forgatást. Úgy tapasztaltam, hogy ezekre a háttértörténetekre a közönség igazán éhes. Ebben az értelemben tehát a „mozipótló járat” több volt egyszerű helyettesítésnél: kialakult körülötte egy közvetlenebb, személyesebb viszony a filmekhez. A mozi újra nyitásával természetesen visszaállt a megszokott vetítési forma, ami önmagában nagyon fontos volt, de ez a fajta intimebb, találkozásokra és beszélgetésekre épülő hangulat már nem igazán maradt meg. Ennek az igényét viszont ma is fontosnak tartom, és azt gondolom, hogy a filmkultúra egyik legélőbb formája, amikor a néző nemcsak megnézi az alkotást, hanem valamilyen módon kapcsolatba is kerülhet azokkal, akik létrehozták.

9.  Jelenleg a Hattól-Nyolcig filmklubban van egy sorozatod. Milyen filmek és milyen reakciók találnak ma leginkább utat a közönséghez Pápán?

A Hattól-Nyolcig filmklubban részben egy olyan, akár klasszikusnak is nevezhető vonalat képviselek, amely számomra mindig is nagyon fontos volt: a filmtörténeti szemléletet. Határozottan az a véleményem ugyanis, hogy aki valóban érdeklődik a mozgókép iránt, annak érdemes tudnia, honnan hová jutott el a film, milyen korszakokon, stílusokon és fordulópontokon keresztül alakult azzá, amit ma természetesnek veszünk. Amikor Cseh Péter filmklub vezetővel leültünk beszélgetni több elképzelést is vittem magammal: egy egyetemes filmtörténeti vonulatot, egy magyar filmtörténeti sorozatot, illetve egy olyan film-párokra épülő, összehasonlító szériát, amely a nemzetközi izmusok, hullámok hatásait vizsgálja a magyar film eszköztárában. Végül annál az elképzelésnél maradtunk, ami az egymásra épülést, az egymás hatásaiból merítkező filmkészítést preferálta . Ez számomra azért fontos, mert a filmek szerelmeseinek, a klub közösségének érdemes szembesülnie azzal, hogy a filmnyelv eszköztára hosszú, evolúciós fejlődés eredménye. Ugyanakkor éppen ez hozza a legérdekesebb tapasztalatokat is. Az egyik vetítésen például a francia újhullám és annak emblematikus alkotása, Godard Kifulladásig című filmje volt a téma. Egy olyan film, amelynél a kamera felszabadítása, a formanyelvi szabadság, az új filmes gondolkodásmód nagyon erősen jelen van. A közönség pontosan érzékelte, hogy itt valami egészen más történik a filmvásznon, mint a többi film esetében, de azt is láttam rajtuk, hogy ez a világ már nincs igazán közel hozzájuk. Főként fiatalok ültek a nézőtéren, néhány idősebb nézővel. A beszélgetés során érezhető volt, hogy inkább tisztelik, mintsem élvezik ezt a fajta közlésmódot. Értem, mégis azt gondolom, hogy ezeket a filmeket látni kell, mert aki a mozgókép iránt elkötelezett, annak fontos ismernie azokat a mérföldköveket, amelyekből a mai filmkultúra kinőtt. Ebből következően azt tapasztalom, hogy ma Pápán leginkább azok a filmek találnak könnyebben utat a közönséghez, amelyek egy kortárs alkotó szemével tárják elénk a világot és közvetlenebbül befogadhatók. Ugyanakkor fenntartom: a mai filmklubnak a nézői igények kiszolgálása mellett a távlatok megragadása, fölvázolása és a filmnyelvi értékek felmutatása ugyanolyan fontos feladata.

10.  Mit tud ma adni egy filmklub vagy egy vetítés utáni beszélgetés, amit az otthoni, streamingen keresztüli filmnézés nem tud pótolni?

Azt hiszem a filmklub legfontosabb értéktöbblete az, hogy lehetőséget kínál arra, hogy közösen gondoljuk végig, amit láttunk. Alapvetően a film, a mozi közösségi műfaj, így a közös értelmezés hatása is multiplikálódik. Az emberi kapcsolatok szövevényében is igaz az az állítás, hogy többet nem tudunk egymásnak adni, mint hogy megosztjuk a gondolatainkat. Egy filmnézés után sokszor maradnak kérdések az emberben, olyan jelenetek, motívumok, kapcsolódások, amelyeket elsőre nem feltétlenül értünk meg, vagy csak érezzük, hogy fontosak, de nem tudjuk rögtön megfogalmazni, miért. A filmklub ebben segít: ha valaki megkérdezi, hogy mit lehet ebben a jelenetben meglátni, vagy hogyan kapcsolódik az egész filmhez egy adott részlet, akkor ezek a kérdések közösen kibontva válnak érthetővé. Számomra ez rendkívül fontos. Ne menjen el úgy valaki egy vetítésről, hogy benne maradt valami, amit senkivel nem tudott megosztani. Volt olyan alkalom is, hogy a film este nyolcig tartott, és végül tizenegy körül indultunk haza, mert annyi gondolat, kérdés, reflexió merült fel, hogy egyszerűen nem lehetett hamarabb lezárni. És ez jó. Ez azt jelenti, hogy a film megérintette az embereket. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom azt is, hogy a film varázsa megmaradjon. Bizonyos ponton túl, ha valamit túlbeszélünk, túlmagyarázunk, akkor fennáll a veszélye, hogy megtörik benne valami. Vannak művészi megoldások, jelenetek, hatások, amelyek éppen attól erősek, hogy nem tudjuk vagy nem akarjuk őket teljesen megfejteni. Én is vagyok úgy, hogy érzek valamit egy jelenetben, hat rám, de nem biztos, hogy egészen közel akarok menni hozzá, mert félek, hogy elillan belőle az a bizonyos varázs. Ezért azt gondolom, hogy a filmklub legnagyobb értéke éppen az egyensúlyban rejlik: hogy teret ad a kérdéseknek, a gondolkodásnak, a közös értelmezésnek, de közben tiszteletben tartja azt is, hogy a művészetnek mindig van egy olyan rétege, amelyet nem kell véglegesen feloldani. Az otthoni mozizás, a streamingen keresztüli filmnézés, a fent leírtakat figyelembe véve, képtelen ezt a közösségi élményt megadni.

11.  Szerinted milyen szerepe van egy város életében a mozinak és az ahhoz kapcsolódó közösségi filmes alkalmaknak?

Ahogy a pápai mozitörténeti kutatásodból is jól kirajzolódik, a mozinak mindig is kiemelt helye volt ebben a városban. Szervesen hozzátartozik Pápa történetéhez, múltjához, kulturális életéhez, egyszerűen be van ágyazva a város szövetébe. Ezt nemcsak történeti távlatból lehet látni, hanem a személyes tapasztalat szintjén is. Emlékszem azokra az évekre, amikor valamilyen okból éppen nem működött mozi a városban, és ilyenkor az emberek újra meg újra feltették a kérdést: mikor lesz újra mozi? Ezt nagyon lehetett érezni, a hiánya szinte tapintható volt. Véleményem szerint ez sokat elárul arról, hogy a város mennyire ragaszkodik hozzá. Még akkor is, ha természetesen itt is vannak hullámvölgyek, időszakok, amikor csökken az érdeklődés, visszaesik a nézőszám, vagy éppen nehezebb működtetni a mozit. De ha történeti távlatból nézzük, Pápa mindig kitartott a mozi mellett. Ez újra és újra kiderül. Ezért azt gondolom, hogy a mozinak ma sem pusztán annyi a szerepe, hogy filmeket vetít. A mozi egy város életében kulturális találkozóhely, közös élmények tere, az emlékezet helyszíne is. Ugyanez igaz az ehhez kapcsolódó közösségi filmes alkalmakra is: a filmklubokra, beszélgetésekre, közönségtalálkozókra. Ezek nem egyszerűen kiegészítik a vetítést, hanem elmélyítik a mozi jelenlétét a város életében. Azt mutatják meg, hogy a mozi nem csupán fogyasztás, hanem közösségi tapasztalat is. Hogy ez a jövőben is mindig ugyanilyen formában megmarad-e, azt persze nem lehet biztosan tudni, hiszen a technikai környezet folyamatosan változik. De jelen pillanatban én nem tudok olyan fejlődést elképzelni, amely teljesen kiváltaná azt az élményt és azt a közösségi szerepet, amit a mozi jelent.

12.  A Pápai Nemzetközi Történelmi Filmfesztivál nagykövete is vagy. Szerinted miért éppen Pápa ad otthont ennek a rendezvénynek, és mitől tud ez a város jó közeget adni egy ilyen tematikájú fesztiválnak?

Erről nincsenek pontos információim, ezért csak azt tudom elmondani, ami számomra ebből benyomásként kirajzolódott. Ezt a kérdést magának Pozsgai Zsoltnak is feltettem, mint a fesztivál kitalálójának és igazgatójának, de ő inkább általánosabban válaszolt: azt mondta, hogy Pápa szép város, történelmi város, befogadó közeg, és hogy a Dunántúlnak van egy sajátos kulturális karaktere, amelyhez ez a rendezvény jól illeszkedik. Ezek az érvek önmagukban nem alaptalanok, hiszen valóban így van: Pápa múltja, épített öröksége, történeti atmoszférája és kulturális hagyományai valóban alkalmas közeget teremthetnek ahhoz, hogy otthont adjon egy ilyen tematikájú fesztiválnak. Emellett az is igaz, hogy a városnak jelentős mozgóképes múltja van, tehát ebből a szempontból sem a semmiből érkezett ide ez a kezdeményezés. Ugyanakkor az igazi, pontos okot én sem tudom teljes bizonyossággal megnevezni. Inkább úgy fogalmaznék: számomra úgy tűnik, hogy Pápa történelmi atmoszférája, mélyen gyökerező kulturális hagyományai, vizuális, mozgóképes múltja együtt adhatott olyan hátteret, amelyre ezt a fesztivált rá lehetett építeni. Én magam is fokozatosan kerültem közelebb hozzá: eleinte inkább kívülről követtem, később vetítésekre is beültem, és amikor felmerült az igény, hogy a fesztivál jobban közelítsen a pápai közönséghez, akkor szólítottak meg engem is, és így lettem a rendezvény nagykövete. Ennél pontosabb választ nem tudnék jó lelkiismerettel adni, mert az már inkább feltételezés lenne. Mindenesetre arra az aspektusra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy a fesztivál nemzetközi jellegénél fogva Pápa hírnevét öregbíti, hiszen a világ minden tájáról érkeznek városunkba alkotások és alkotók, mely tény önmagán is messze túlmutat.

13.  A Jókai örökmozgótól a Petőfi moziig - pápai mozitörténeti kötet szerkesztőjeként hogyan látod ezt a kiadványt? Miért fontos, hogy egy város mozimúltját ne csak megőrizzük, hanem újra meg újra szóba is hozzuk?

Amikor személyesen is találkoztunk, majd elküldted az általad kutatott, megírt anyagot, bennem azonnal felmerült az igény, hogy ennek írott formában is jelen kell lennie. Ebben a tekintetben talán hagyományosabban gondolkodom: hiszek abban, hogy ami írásban, nyomtatásban létezik, annak másféle súlya, egyfajta tartóssága van. A digitális anyag természetesen nagyon fontos, de bennem rögtön az dolgozott, hogy ezt jó lenne kézbe vehető formában is megőrizni, mert így könnyebben továbbadható, beszélgetések tárgya lehet, odaajándékozható, és eljuthat különböző közösségekhez is. Számomra Pápa mindig is erősen vizuális színezetű, kultúrájú város volt, és ez a mozitörténeti anyag nagyon szervesen illeszkedik abba a szemléletbe, amelyben a kép, a látvány, a mozgókép nem mellékes, hanem meghatározó része a helyi kultúrának. Ráadásul mindaz, amit ebben a kutatásban feltártál, számomra sem volt teljes egészében ismert, legfeljebb mozaikszerűen. Tudtam bizonyos részleteket, hogy több mozi is működött a városban, de az, hogy ezek pontosan hogyan követték egymást, milyen vállalkozói, városi, kulturális folyamatok álltak mögöttük, számomra is sok új felismerést hozott. Éppen ezért gondoltam azt, hogy ezt nem elég egyszerűen rögzíteni: ennek meg kell jelennie, és újra meg újra legyen a közbeszéd tárgya. Hiszen egy város mozimúltja nem pusztán helytörténeti adathalmaz, hanem annak lenyomata is, hogyan viszonyult egy közösség a képekhez, a kultúrához, a közös élményekhez. Továbbra is hiszek abban, hogy az írásbeliségnek, a nyomtatott kultúrának ma is van szerepe. Nem a digitális világ ellenében, hanem mellette. És ha egy ilyen anyag könyv vagy kiadvány formájában is megszületik, azzal nagyobb esélye van annak, hogy ne csak megőrizzük, hanem valóban életben is tartsuk kultúránkat.

Kocsis Gyula válaszaiból világosan kirajzolódik, hogy számára a mozi nem elsősorban technikai vagy intézményi kérdés, hanem eleven kulturális kapcsolat: néző és alkotó, film és közösség, múlt és jelen között. Talán éppen ez adja a pápai moziügy igazi folytonosságát is. Nem csupán az, hogy mindig voltak vetítések, hanem az, hogy mindig akadtak emberek, akik számára fontos volt, hogy a film ne csak peregjen a vásznon, hanem gondolatokat, találkozásokat és emlékezetet is teremtsen.