Életpálya, hivatás és felelősség a vászon mögött

A kezdetek és a gyökerek

• Gratulálok a Dunaújvárosért-díjhoz! Mit jelent ez az elismerés számodra?

Elég sokat. Nagyon meglepődtem, hogy nekem ítélték oda, és őszintén szólva furcsa érzés is, mert én a mindennapokban tényleg csak teszem a dolgomat, ahogy más is.
Ugyanakkor a beszédemben is elmondtam: számomra ez a díj szinte felér egy Oscar-díjjal, mert attól a várostól kaptam, ahol születtem, és ahol az életemet éltem – immár több mint öt évtizede.
A Dunaújvárosért-díj számomra azt jelenti, hogy a közösség észreveszi és értékeli azt a pluszt, amit az ember sokszor észrevétlenül tesz hozzá: legyen az egy iskolai rendezvény támogatása, egy mozihoz kapcsolódó esemény, vagy akár egy apróbb, hétköznapi dolog a házban és a mozi környékén. Tudom magamról, hogy néha többet teszek bele, mint ami elvárható lenne – talán ezért is esik ennyire jól ez az elismerés.

• Miért volt meglepő?

Ugyanazért, amit az előbb is elmondtam: én tényleg csak teszem a dolgomat, és egyszer csak kapok érte egy díjat – ez egy furcsa kettősség. Utána is néztem, kik kapták meg előttem, és azt éreztem, hogy egy nagyon komoly társaságba kerültem: orvosok, közismert dunaújvárosi személyiségek. Ehhez képest én sokszor úgy látom magam, mint egy „melós”, aki egyszerűen elvégzi a munkáját.
De közben azt is pontosan tudom, hogy időnként többet teszek bele annál, mint amit elvárnának tőlem. És talán ez az én alkatom: nem tudok másmilyen lenni. Ha valamit meg lehet csinálni jól, akkor csináljuk meg nagyon jól, ne csak éppen rendben legyen.

• Emlékszel az első filmre, amit moziban láttál?

Ez érdekes, mert 14 éves korom előtt nekem semmilyen különösebb, közvetlen kapcsolatom nem volt a mozival – ugyanúgy jártam, mint bárki más Dunaújvárosban. Inkább az iskolai bérletekhez kötődnek az első emlékeim: szombatonként a testvéremmel sokszor beültünk a 14 órás előadásra, és olyan filmek rémlenek, mint a Kicsi kocsi vagy a BMX Banditák.
Az a furcsa, hogy kifejezetten „családi első moziélményre” nem nagyon emlékszem: például arra sem, hogy láttam-e a Vukot 1981-ben, vagy a Vízipókot. Szóval a legelső film címét nem tudnám teljes bizonyossággal megmondani, de az biztos, hogy a mozi először ilyen hétköznapi, ‘bérletes–szombat délutáni’ élményként volt jelen az életemben.

• Voltak-e meghatározó moziélményeid gyerekként, fiatalként?

Az igazság az, hogy a legmeghatározóbb pillanat nem is feltétlenül egy konkrét filmhez kötődik, hanem ahhoz, amikor először igazán ‘belülről’ láttam a mozit. Amikor először bejöhettem, és felmehettem a gépházba – az nagyot lendített rajtam. A csehszlovák vetítőgépek látványa azonnal megfogott: ahogy ott álltak, ahogy működtek, az egésznek volt egy varázsa.
Persze lehet, hogy ha ez ma történne meg velem először, már nem hatna ugyanígy – de akkor ott, abban a pillanatban eldőlt, hogy ez a világ engem nagyon erősen érdekel.

• Társult ez az élmény kimondottan filmhez, vagy inkább magához a gépházhoz – a „mozis világhoz”, a filmragasztó illatához?

Filmmel annyiban mindenképp összekapcsolódott, hogy eleve moziba jöttünk – lehet, hogy valami gyerekprogramra, egy Donald kacsa-összeállításra vagy épp a Hupikék törpikékre. De az igazi fordulópont mégis a gépház volt. Akkoriban a bátyám már itt dolgozott, ő volt az egyik gépész, és ő vitt fel, hogy megmutassa, mi van a „színfalak mögött”. Ez valamikor 1985 decemberében lehetett.
A bátyám hat évvel idősebb nálam, és úgy került ide, hogy édesapám rendőr volt, és akkoriban még a rendőrök bejárhattak a moziba. Apám ott ismerkedett össze a mozi akkori üzemvezetőjével, Kleinhaus Lászlóval, és végül úgy beszélték meg, hogy a bátyám jöhet dolgozni fregoligépészként. Én ekkor 11–12 éves lehettem.
Amikor először megláttam a gépházat, az azonnal beszippantott. Emlékszem a fényekre, magára a térre, a Meo 4-es vetítőgépekre, és arra a mozigépész kollégára is, aki ott volt. Tátva maradt a szám – annyira, hogy még köszönni is elfelejtettem, pedig ő kifejezetten harsányan, nagy lendülettel köszönő ember volt.

A mozihoz vezető út

• Mi előzte meg azt, hogy te is itt dolgozz?

Egy egészen prózai oka volt. A bátyámat augusztus 30-án behívták katonának – akkor még kötelező sorkatonai szolgálat volt –, és hirtelen kellett valaki a helyére. Szeptember 6-án jöttem be először dolgozni, mert szükség volt egy emberre, aki tudja kezelni a videómozit, és rajtam kívül akkor épp nem nagyon volt ilyen.
Az előtte lévő időszakban sok mindent láttam már itt, a bátyám pedig rengeteget megtanított: hogyan kell kezelni a rendszert, beállítani az élességet, a zoomot, gyakorlatilag mindent, ami a működtetéshez kellett. Így amikor beálltam, nem a nulláról indultam – már úgy jöttem, hogy pontosan tudtam, mit csinálok.
Tulajdonképpen 14 évesen videómozisként kezdtem el dolgozni.

• Volt-e mestered, akitől a legtöbbet tanultál?

Szerencsére sokan voltak. Nyilván a bátyám volt az első, tőle kaptam meg az alapokat. Utána pedig Kulcsár Misi bácsi következett, aki az óvárosi moziból került fel hozzánk. Mellé kerültem a kamaraterembe, és ő volt az, aki igazán bevezetett a vetítés rejtelmeibe: például az NDK-s TK–35-ös vetítőgépet is ő mutatta meg nekem.
Mivel ezzel a géppel kezdtem, és ez egy kifejezetten macerás szerkezet volt, utána a nagyterem csehszlovák gépei már nem jelentettek akkora gondot – jó iskola volt.
Én mindig szerettem érteni a miérteket: miért úgy kell befűzni a filmet, miért azt a gombot kell megnyomni – nem azért, mert „az öreg azt mondta”, hanem azért, mert érdekelt, mi történik a rendszerben. És amikor az ember ott áll egy 5×6 méteres gépházban, akkor előbb-utóbb pontosan meg is látja, hogy mi miért történik.

• Milyen technikai körülmények között dolgoztatok akkoriban?

Egészen más világ volt, mint ma. A kisteremben egy NDK-s TK–35-ös vetítőgépünk volt – egy kisebb, hordozható, „falábú” masina –, a nagyteremben pedig csehszlovák Meo 4-es vetítő dolgozott. Emellett működött 16 milliméteres vetítőgép is, és gyakorlatilag ezeken a rendszereken tanultam meg mindent, illetve ezekkel dolgoztunk egészen 1998-ig. Az első tíz évem biztosan erről szólt: film, gépház, befűzés, karbantartás, napi rutin – mindez még a klasszikus analóg korszakban.

Idővel megkaptam a vándormozit is, ami nekem óriási élmény volt. Egy hordozható FITE 16 mm-es vetítőgéppel jártam a város óvodáit, iskoláit, illetve a környékbeli települések művelődési házait, és vittük a rajzfilmeket meg a programokat oda, ahol nem volt állandó moziélmény. Tulajdonképpen én voltam a „dunaújvárosi vándor munkás”: pakolás, utazás, felállítás, sötétítés, majd a vetítés – mindennek megvolt a maga rítusa. A gyerekek reakciói mindig visszaigazolták, hogy ennek van értelme: sokuknak ez volt az első találkozása a mozival. Technikailag is jó iskola volt, mert terepen, változó körülmények között kellett megoldani mindent. És közben azt éreztem, hogy a mozit szó szerint kivisszük a közösséghez.

A 16-os korszaknak megvolt a maga külön előnye is. Akkoriban még kifejezetten komoly filmeket is kiadtak 16 mm-en – nem csak rajzfilmeket –, és sokszor előfordult, hogy egy-egy filmett hamarabb meg tudtunk szerezni 16-os kópiában, mint ahogy a 35-ös példányok eljutottak volna mindenhová. A 35-ös kópiákból nem volt annyi, hogy minden mozi premierre megkapja; általában a nagyobb mozik is csak a 3–4. héten jutottak hozzá. Ha viszont egy film létezett 16-osban is, és kértem, akkor sokszor gyorsabban megkaptuk. Ebben rengeteget segített egy nagyon kedves kolléganő a MOKÉP-nél: Sipos Márti, aki a 16-os szekciót intézte. Vele telefonon tudtam egyeztetni, ha filmigényem volt.

A videómozi pedig megint egy külön fejezet: ott egy ITT (háromcsöves) kivetítővel dolgoztunk – egy hatalmas, faburkolatú projektorral – és ehhez tartozott egy saját fémernyő, amit milliméterpontosan kellett beállítani, mert fix távolsághoz igazodott a rendszer. Egy kb. 90 fős, függönnyel elsötétített teremben vetítettünk, szinte minden nap, szerda és vasárnap kivételével. Napi 2–3 előadás ment, és jöttek a kor kedvencei: akciófilmek, Bruce Lee-filmek – gyakorlatilag minden, ami akkoriban a MOKÉP videotékájában megjelent.

Korszakok és változások

• Volt időszak, amikor társult cégtulajdonosként vittétek a mozit, milyen feladatokat láttál el ekkor és milyen kihívásokkal kellett szembe néznetek?

Ez a korszak 2004-hez köthető, amikor az önkormányzat úgy döntött, hogy a mozi üzemeltetését kiadja a kezéből. Maga az épület ma is városi tulajdonban van, de akkoriban az üzemeltetés önkormányzati támogatással ment, mégsem feltétlenül volt nyereséges: a ház sokszor jelentős veszteségeket termelt, mert az üzemeltetése gazdaságtalan volt. Ennek több oka is volt – amin utólag látom, hogy lehetett volna javítani –, de én akkor még elsősorban mozigépészként dolgoztam.

A társulás úgy jött létre, hogy a moziban dolgozók közül többen összeálltunk: a büfés, a „kukoricás” és én is benne voltunk, később csatlakoztak még mások is, akik aztán viszonylag hamar kiszálltak. Végül találtunk egy olyan partnert, aki felkarolta a mozi ügyét, és a cégben többségi tulajdonrészt szerzett. A megállapodás lényege az volt, hogy a működés szakmai folyamataiba nem szól bele – mert azt mi ismertük igazán –, így 2004. július 1-jén indultunk el ebben a formában.

Az én feladatom elsősorban a műszaki oldal volt: a vetítőgépek, a gépházak rendben tartása, a technika működtetése és a filmek gondozása. Később ehhez egyre erősebben társult a műsorszerkesztés is. A sokéves tapasztalat segített abban, hogy melyik filmet melyik terembe, milyen időpontra érdemes tenni; mennyi időt hagyjunk nekik; mi működik jobban a nagyteremben, és mi a kamarában. Fontos volt, hogy ne csak „műsor” legyen, hanem gondolkodás is: ritmus, célközönség, időzítés.

Ráadásul ez nem a semmiből jött: még 2004 előtt, amikor önkormányzati intézményként működtünk, már akkor is belefolytam a műsor összeállításába. Akkoriban havi műsorplakátokat kellett összerakni, és minden hónapban nagyjából 24–25. körül le kellett adni a következő időszak programját. Kaptunk a szolgáltatótól egy úgynevezett „műsorlepedőt” – egy nagy, részletes moziműsort tartalmazó anyagot –, és ebből tudtunk építkezni.

A kihívások közül a legnagyobb az volt, hogy egy veszteségeket termelő, gazdaságtalan működésből kellett egy olyan üzemet csinálni, ami túlél, és lehetőleg fejlődik is. Ilyenkor minden döntésnek súlya van: mit játszunk, mikor játsszuk, hogyan szervezünk munkaerőt, mit bír el a ház műszakilag és anyagilag. Közben pedig a mozi egy csapatmunka volt mindig is: ha valaki bajban volt, összeültünk, összedugtuk a fejünket, és közösen raktuk össze a megoldást.

Ez számomra személyesen is nagyon erős emlék, mert édesapám egy időben itt dolgozott karbantartóként, és ő is része volt ennek az összefogásnak. Emlékszem, hogy az életének utolsó napján is együtt gondolkodtunk a műsoron – ez jól mutatja, mennyire benne éltünk ebben: nem csak munka volt, hanem közös ügy, felelősség.

• Miért lett vége ennek az időszaknak?

Azért lett vége, mert egy ponton szétesett az a működési és felelősségi egyensúly, ami egy ilyen társuláshoz kell. A többségi tulajdonos, aki kezdetben felkarolta a mozi ügyét, idővel inkább saját elképzelések mentén próbálta irányítani a működést, és ez nem mindig találkozott azzal a szemlélettel, ahogyan egy mozit napi üzemben, szolgáltatóként fenntarthatóan működtetni lehet.

Ennek következménye az lett, hogy a társulás egyre inkább ráfizetésessé vált, és a végén már az alapvető feltételek sem voltak biztosítva: volt olyan időszak, amikor nem volt fűtés, annak finanszírozása nem volt megoldott. Ezzel párhuzamosan elindult egy huzavona az önkormányzattal, a helyzet egyre kezelhetetlenebb lett, végül a többségi tulajdonos elvesztette a kontrollt a cég felett, és a város felbontotta a szerződést.

Nem sokkal később, 2011-ben egy másik csapat vette át a mozit, és akkor tényleg egy „főnixmadár” jellegű újraindítás következett: a fűtés és a tartozások rendezése, a működés stabilizálása – és ez sikerült is. A Mozicentrum Kft. már egy új időszak volt: két új üzlettárssal indultunk újra, hozzáértőként kérték a segítségemet, és ebben a felállásban a mozi már sokkal kiszámíthatóbban, jobban tudott működni.

• Hogyan élted meg a celluloidról a digitális vetítésre való átállást?

Nem volt egyszerű, hiszen akkor már elmúltam 40 éves. A digitális vetítésről azt hiszem, valamikor 2004 körül hallottunk először komolyabban: hogy ‘majd jön’, számítsunk rá, és még legalább tíz év, mire ez lesz a mindennapos. Ehhez képest sokkal gyorsabban felpörgött a történet – 2007-ben már itthon is megjelentek a digitális vetítőgépek.

Érdekes módon én először nem is magával a digitális vetítővel találkoztam, hanem a DCP-vel, a digitális kópiával. A MOKÉP raktárában láttam először ezeket a kis piros bőröndöket, és mondták, hogy ‘na, ez az’, viszik ide-oda – csak épp nekünk még nem volt hozzá rendszerünk. Aztán amikor a mi mozinkba is megérkezett a digitális korszak, természetes volt, hogy az ember egy kicsit tart tőle. Onnantól kezdve már informatika is: számítógép, fájlok, beállítások – nekem ez azért volt idegen, mert a számítástechnika sosem állt igazán közel hozzám.

De a hozzáállásom mindig az volt, hogy ha szükség van rá, akkor meg kell tanulni. Dolgoznunk kell vele, ez lesz a mindennapok része – és ha már így van, akkor tanuljuk meg a lehető legjobban, amíg lehet.

• Milyen próbatételekkel járt ez a váltás emberileg?

Furcsa időszak volt, mert a digitális korszakot mi nem rögtön egy „igazi” digitális mozivetítővel kezdtük: eleinte egyszerű projektorral vetítettünk. A kifejezetten mozis digitális vetítőgépet először Siófokon néztük meg, mert ott már olyan típus működött, mint amilyen később hozzánk is került – egy Sony. Ott megmutatták, hogyan működik, mire kell figyelni, mik a buktatók, mitől lesz jó a kép és stabil a vetítés.

Az elején volt bennem egy olyan érzés, hogy „jó, jó… ezt a képminőséget a 35 mm-es gép is tudja”. Aztán hamar kiderült, hogy ez részben azért volt, mert a digitális rendszer még nem volt rendesen beállítva. Amikor finomhangoltuk, néhány nap múlva már egyértelműen látszott a különbség: nagyobb fényerő, jobb kontraszt, élesebb kép. Onnantól már nem kérdés volt, hogy ez egy másik világ.

Emberileg nekem a legnagyobb kihívás az volt, hogy nem a „gépészlogikát” kellett használni, hanem az informatikai ismereteket. A gép nem magyarul kommunikált, hanem angolul, nem Windows alatt futott, hanem Linux-alapon, és ezeket a felületeket meg kellett tanulni. Én viszont egész életemben úgy voltam vele: ha a moziba fejlesztés jön, akkor én azt megtanulom. Sokszor éjszaka tanultam, néztem, próbálkoztam, és idővel kialakultak azok a kis rutinok és megoldások, amik a digitális vetítéshez kellenek. A mai napig használunk ezekből néhányat – például abban, hogyan érdemes egy show-t összeállítani, hogy a vásznon tényleg szépen nézzen ki.

És valójában itt ér össze a régi és az új: én a celluloid korszakban is ugyanazért dolgoztam, mint ma. Hogy a vásznon szép legyen a kép, a hang kifogástalan legyen, és a néző jó élménnyel menjen haza. Volt egyszer egy mondat egy okiraton – talán a UIP Dunafilm anyagán –, ami nagyon megmaradt bennem: egy pillanatra se feledkezzünk meg a kedves látogatóinkról. Nekem ez tényleg iránytű lett: ha már a közönség beül, akár fizet érte, akár valamilyen kedvezménnyel jön, akkor is a lehető legjobbat hozzuk ki abból a két órából, amit nálunk tölt.

• Hogyan változott a mozi közönsége az évek során?

Ez is egy érdekes kérdés, mert közben egyszerre látok folytonosságot és változást. Vannak vendégek, akik tényleg szeretik ezt a mozit, és kitartanak mellette – olyanok is, akik még emlékeznek a nehezebb időszakokra. Például 2010 környékén volt olyan, hogy nem volt fűtés, mégis vetíteni akartunk, ezért pokrócokat osztogattunk. Konkrétan a Harry Potter utolsó részét úgy vetítettük, hogy 14 fok volt a teremben. És volt közönség, aki akkor is eljött, akkor is beült – és ezek az emberek a mai napig visszajárnak. Emlékeznek rám, emlékeznek arra az időszakra, és nagyon erős kötelék alakult ki közöttünk.

Ők azok a „törzsvendégek”, akiket ma már szinte név szerint ismerünk. Amikor bejönnek, gyakran tudjuk, hova fognak ülni, mit szoktak venni a büfében – nekünk is könnyebb a dolgunk, nekik pedig egy kis plusz élmény, hogy személyesen számítanak. És nem egy-két emberről beszélek: szerintem 50–60 olyan nézőt is fel tudnék sorolni, akik évek óta visszajárnak, sőt van, aki már úgy emlékszik: „ő még kicsi volt, amikor ide járt”, és azóta is megmaradt ez a kötődése.

Persze közben folyamatosan cserélődik is a közönség: felnő egy generáció, jön egy újabb, és ezzel együtt a filmek is változnak. Én abban szerencsésnek érzem magam, hogy a 80-as évek közepétől-végétől megélhettem és vetíthettem egy csomó olyan filmet, amit ma már filmtörténeti mérföldkőként tartunk számon. És közben látom azt is, hogyan alakul át a „családi film” vagy a „vígjáték” fogalma, mit keres ma a közönség. Jó példa erre, hogy nemrég újra műsorra került a Vissza a jövőbe – ami a maga idejében ugyanúgy meghatározó volt, és én még emlékszem arra is, milyen közönség ült be rá akkor. Ezek az összehasonlítások nekem sokat adnak: látom, mennyit változott a világ, és azt is, mi az, ami mégis ugyanaz maradt – hogy a moziélményre mindig lesz egy réteg, aki vágyik.

A technika és a filmek változnak, generációk jönnek-mennek, de ami igazán számít, az ugyanaz marad: hogy a mozi közösségi élmény, és aki egyszer kötődni kezd hozzá, az sokszor hosszú évekre visszatalál.

• Volt-e olyan időszak, amikor bizonytalanná vált a mozi jövője?

Igen, időszakonként többször is. Az első nagy töréspont 1992 volt, amikor megszűnt a moziüzemi vállalat, és hirtelen kérdésessé vált, hogy ki viszi tovább a mozit, ki vállalja az üzemeltetést. Akkoriban a mozi üzemvezetője, Kleinhaus László próbálta vállalkozóként működtetni, de ez nem volt igazán sikeres, és végül az önkormányzat úgy döntött, hogy felkarolja az ügyet, és a város viszi tovább.

Viszont már akkor is nagyon látszottak azok a gondok, amelyek később is vissza-visszatértek: főleg az épület energetikai hiányosságai, ezen belül is a fűtés. Ezt a mozit még az 50-es években úgy tervezték, hogy „van pénz, fűtünk egész nap” – ez a logika a maga korában működött. Csakhogy később, amikor már egészen más gazdasági viszonyok voltak, a fenntartás – különösen a fűtés – aránytalanul drágává vált. Próbáltuk csökkenteni a kiadásokat, főleg a fűtésszámlát, de egy pont alá egyszerűen nem lehetett lemenni, és sokszor nem tudtuk kitermelni ennek a költségét.

A következő nagy bizonytalansági hullám 2004-ben jött: akkor megint kétséges lett a folytatás, és ebben megint a fűtés játszotta a főszerepet. Rendszeresen milliós nagyságrendű fűtésszámlákról beszélünk, miközben sokszor mégsem lett igazán meleg a teremben. Ez hosszú távon állandó nyomás alatt tartotta a működést, és újra meg újra felvetette a kérdést: meddig tartható így fenn a mozi.

• De a digitális átállásnál is volt egy ilyen dilemma…

Így van, csak ott nem a fűtés volt a szűk keresztmetszet, hanem maga a beruházás. Akkoriban egy Sony digitális vetítőgép ára nagyjából húszmillió forint volt, és ezt valahonnan elő kellett teremteni – különben egyszerűen nem tudtunk volna a korszakváltással lépést tartani.

Volt többféle ötlet és próbálkozás is, például felmerült az, hogy nézői adakozásból gyűjtjük össze. Jó szándék és segítség volt a közönség részéről, ezt tényleg láttuk és értékeltük, de reálisan nézve ezek a megoldások nem tudtak volna ekkora összeget biztosítani, tehát nem voltak életképesek.

Végül az önkormányzat is belátta, hogy itt nagyon egyszerű a képlet: vagy beruház a vetítőgépre, vagy bezár a mozi – és akkor az épületet őriztetni kell, ami önmagában is komoly költség. Így született meg a döntés, hogy megveszik a digitális vetítőt. Ugyanakkor ez egy kemény feltétellel járt: azt mondták, hogy a vetítőgép megvásárlásán túl a jövőben már nem vállalnak rendszeres működési támogatást. És ebből lett végül a Sony vetítőgép – és vele együtt a digitális korszak kezdete nálunk.

A mozi emberi oldala

• Melyik emléked különösen kedves a sok évből?

Nagyon-nagyon sok ilyen emlékem van – szinte minden helyiséghez és minden korszakhoz tudnék kötni egy-egy történetet. Nem mindegyik „kedves” a szószoros értelemben, de mindegyikben van valami, ami miatt nosztalgiával gondolok rájuk.

Sok emlék konkrétan filmekhez kapcsolódik. Eszembe jut például az Egy asszony illata, vagy a klasszikusok közül a Macskafogó és A kis hableány, illetve A Notre Dame-i toronyőr – azt például volt, hogy egy hónapban kétszer is visszahoztuk, mert egyszerűen igény volt rá. Ha magyar filmet kell mondanom, akkor a Sose halunk meg ilyen: annak idején hónapokig nem tudtuk levenni a műsorról, mert mindig volt, aki újra meg akarta nézni.

De kedves emlékeim kötődnek a „kitelepülős” vetítésekhez is: szabadbattyáni alkalmakhoz vagy a hantosi előadásokhoz. Ezeknek volt egy külön hangulata, és sokszor teljesen hétköznapi helyzetekből lett emlékezetes sztori. Volt olyan is, hogy fogadásokat kötöttünk: például azon ment a vita, hogy Nagylókon biztos többen lesznek-e, és ha igazam lesz, akkor „hóangyalkát” csinálok a hóban. Igazam lett – a végeredmény persze inkább hasonlított egy ötvenéves fószer lenyomatára, mint angyalkára, de pont ettől volt vicces, és jó visszagondolni rá.

Közben pedig érdekes látni azt is, mennyit változott a mozi világa: a filmkínálat és vele együtt a közönség igénye is. Régen két-három havonta jött egy horrorfilm, ma meg simán van olyan műsorhét, hogy két-három is kijön egymás után. Teljesen más lett a tempó és az arányok. Valószínűleg ma egy olyan film, mint a Nicsak, ki beszél! sem biztos, hogy ugyanúgy megállná a helyét a széles közönségnél – én szeretem az ilyeneket, de ma már más típusú filmek és élmények dominálnak.

• Van-e olyan történet, amit sosem felejtesz el a mozi életéből?

Több is van – a gépházban az ember húsz év alatt annyi mindent megél, hogy nehéz egyet kiválasztani. De van néhány, ami örök.

Az egyik klasszikus történet 1990 decemberéből: A kis hableány ment nálunk együtt a Vissza a jövőbe 3. részével. Volt egy gyors izzócsere, közben sietni kellett a befűzéssel, hogy idő előtt ki ne fusson az előző tekercs. Mondtam az unokabátyámnak, aki akkor velem gépészkedett: „Na, hozd a 2-es tekercset!” – hozta is, csak éppen nem a Vissza a jövőbe 2-es tekercsét, hanem A kis hableányét. Én meg nem néztem rá, mit fűzök, mert a szemem azon volt, hogy befejezzem, mielőtt az előző tekercs lejár. Befűztem, indult a másik vetítő… és amikor Marty McFly kijött a vadnyugaton a barlangból, nálunk hirtelen úgy folytatódott a film, hogy Ariel elkezdte énekelni: „Ringat a víz…”
Nyilván azonnal észrevettük – de addigra már „kiment a film”, a közönség látta. A bátyám volt akkor a jegykezelő, bement a terembe, mert látta, hogy ég a villany, és állítólag az utolsó sorban egy néző még táncolt is hozzá: „Ringat a víz, ringat a víz…” Ez a poén 35 éve vissza-visszajön.

Aztán ott vannak az örök tekercs-„okosságok”. Emlékszem egy esetre, amikor egy tanonc összekeverte a sorrendet: Jumanji tekercsek – 1-es, 2-es, 3-as, 4-es… majd egyszer csak valami nagyon nem oda való tekercs. Amikor rájött, annyit mondott: „Pista bácsi, szerintem rosszat fűztem be.” Mondta neki: „Semmi baj fiam, akkor hozd a következőt!” – ő meg szegény hozta az 1-es tekercset, és kezdődött elölről az egész, újra meg kellett állni… Ilyenekből sok volt, és utólag már nevetünk rajta, de abban a pillanatban izzasztó tud lenni.

Hasonló „legendás” váltás volt a családban is: a bátyám egyszer véletlenül A szerető című filmet fűzte össze egy Brandon Lee-filmmel. Már ment a film egyik legintimebb, sejtelmes jelenete – és a következő pillanatban egyszer csak váltás, és Brandon Lee a nagy Miami napfényben verekedett valakivel. Mondanom sem kell: nézői szempontból ez elég erős váltás volt.

És nem csak a vetítés közben adódtak kalandok. Volt olyan is, hogy egy filmet Pusztaszabolcson kellett feladnunk vasúton, mert innen nem volt közvetlen vonat Budapestre. A pénztárosnak átadtuk a fuvarlevelet, rajta minden szokásos adattal – köztük a film címe is. A néni ránézett, halálra vált arccal megállt a keze, majd hívta a felettesét, és közölték, hogy ezt így „ebben a formában” nem tudják elvinni. Kérdeztem, miért: a múlt héten is elvitték. Kiderült, hogy a film címe az volt: Időzített bomba.
Végül a pénztáros néninek ki kellett nyitnia a vasládát, fizikailag ellenőrizni, hogy tényleg csak filmszalag van benne – és amikor megnyugodott, akkor lett meg a pecsét, a fuvar, minden. Egy félórás procedúra volt, mire feladtuk, de a végén már mi is mosolyogtunk: ilyen helyzeteket is hozott a celluloid korszak.

• Mit jelent neked az „örökös gépész” kifejezés? Ezt valahol olvastam rólad.

Érdekes, mert ezt a kifejezést én így, ebben a formában nem is hallottam még – de nagyon tetszik. Ma már ugye klasszikus értelemben vett „mozigépész” szakma alig létezik, én inkább azt szoktam mondani magamra, hogy mozis. És ebbe nálam tényleg minden beletartozik.

Nem csak a vetítés, hanem a ház üzemeltetése is: a széksorok, a mosdó körüli javítások, a kisebb karbantartások – ami a mozin belül van, az valahol mind hozzám tartozik. Tudom, hogy máshol sok esetben inkább rögtön hívnak szerelőt, szakembert, de én évekig dolgoztam villanyszerelő mellett, úgyhogy annyira „villanyász” vagyok – és annyira „vízszerelő” is –, amennyire itt a mindennapokban kell. Ha pedig egy hiba meghaladja a képességeimet, akkor sem vagyok egyedül: a városban sok embert ismerek, tele van a telefonom olyan számokkal, amiket fel tudok hívni, egyeztetek velük, jönnek, segítenek. Ha meg cipelni kell vagy olyan munka van, amit nem bírok egyedül, akkor is megoldjuk – sokszor úgy, hogy nem is azt kérdezik a barátaim, „segítsünk-e”, hanem azt, hogy „miben segítsünk”.

Az igazság az, hogy ezt sokszor one-man-showként csinálom, részben azért is, mert sokszor egyedül dolgozom, részben meg mert segítséget kérni nekem mindig nehezebb volt, mint adni. De a végén ez adja ki azt, amit én az „örökös gépész” szóban hallok: hogy az ember nem csak egy pozíciót tölt be, hanem felelősséget visz a házért, a működésért, a vendég élményéért.

És én azt is gondolom, hogy ez – bármennyire változott is a technika – valahol még mindig mozigépészet, csak más formában. Vannak kollégák, régi gépészek, akik azt mondják, hogy „ez már nem az”, de szerintem a lényeg ugyanaz. A nézőt nem az érdekli, hogy a háttérben Sony 4K, Christie vagy bármilyen rendszer dolgozik. Ő azt látja, hogy van kép, azt hallja, hogy van hang, és örül, ha a kettő ráadásul szinkronban is van. Meg akarja nézni a filmet, el akarja fogyasztani a kukoricáját, az üdítőjét – és azt szeretné, hogy ez az egész rendben legyen.

A büfé kínálata is sokat változott: régen nem popcorn volt, inkább szotyi, tökmag, drazsé, Pilóta keksz, vaníliás karika – de nekem az a jó érzés ebben, hogy ezt a változást végigélhettem. És ha lehet így mondani: ha valamit „szakmaként” teremteni kellett magam köré, akkor ez az – a moziszakma, az „örökös gépész” mindennapi valósága az elmúlt évtizedekben.

Az örökös gépész az, aki a néző élményéért felel – bármi is van a gépházban.

• Hogyan változott a mozihoz fűződő személyes viszonyod az évek során?

Nyilván az ember öregszik – nem mindegy, hogy 16 éves, 26, 40 vagy 50. Most 51 vagyok, és az évek tapasztalatai abban segítenek, hogy mindent igyekezzek jól csinálni, és remélem, hogy jól is csinálom. De a mozihoz fűződő viszonyom közben valahogy mégsem kopott: inkább mélyült.

Sokszor elég annyi, hogy lenézek a padlóra vagy a lépcsőre, és előtörnek a régi emlékek. Hogy itt éjszaka fociztunk vagy tengóztunk, vagy hogy egy barátommal végig beszélgettünk egy egész éjszakát. Ugyanígy beugranak a régi mozis figurák és szokások: a jegykezelő hölgyek zseblámpával, köpenyben, az a mondat, hogy „fiatalember, nem muszáj ám nézni a filmet”, vagy amikor a vetítés vége előtt nagy hanggal összehúztuk a függönyt, és mindenki tudta, hogy vége.

Ha bemegyek abba az irodába, ami ma az enyém, sokszor eszembe jut, kik ültek ott előttem. Ha felmegyek a gépházlépcsőn, az meg szinte semmit nem változott – az elmúlt évtizedek lenyomata rajta van a házon. Napi szinten jutnak eszembe azok a kollégák, akikkel együtt dolgozhattam: Kulcsár Misi bácsi, Mészáros Pista bácsi, Csülök Gabi bácsi, Hajdú Pista bácsi – az, hogy fent voltunk a gépházban, szólt a Kossuth, ment a vetítés, és közben tanultam tőlük szakmát, hozzáállást, tartást. Emlékszem arra is, amikor megtanultam filmet ragasztani, vagy amikor felvittem a kópiát a gépésznek, és ő hálásan megköszönte. Én magáztam őket, soha nem tegeződtünk, és akik még köztünk vannak, a mai napig nem tegezem őket – pedig némelyikkel még most is rendszeresen találkozom. Ezek a dolgok tartanak meg abban, hogy a hozzáállásom ehhez a házhoz ne változzon meg.

És van benne egy másik réteg is: én tényleg minden szegletében jártam ennek az épületnek. A falakban, a szellőzőben, mindenhol, ahol valaha dolgom volt. Emlékszem például, amikor a Dolby sztereót hoztuk be, és a hangfejlesztéshez húztuk be a vezetékeket: a fejtetőmtől talpig koszosan jöttem elő a szellőzőcsőből, még alig voltam húszéves. Akkoriban befértem mindenhova – és bementem oda is, ahova kellett. Emiatt ez a ház nekem nem csak munkahely, hanem egy ismerős terep, egy élettér: tudom, mi hol van, mi miért van, hogyan működik, mitől tud jól működni.

Szoktuk viccesen mondani: ki tud többet a Szovjetunióról? A KGB. És ki tud többet erről a moziról nálam? Szerintem senki. De ezt nem nagyképűségből mondom, hanem azért, mert itt nőttem fel szakmailag és emberileg is – és ettől a mozi számomra nem csak egy épület, hanem emlékek, emberek és egy egész élet munkája.

Közösség és elhivatottság

• Sokszor társadalmi munkában is tettél a moziért. Mi motivált ebben, mennyiben érezted magadénak?

Én ezt a házat mindig is a magaménak éreztem. Egyszerűen nem tudok úgy gondolkodni, hogy „ez nem az én dolgom, oldja meg más”. Ha látok egy feladatot, ami a mozi érdekét szolgálja, akkor ösztönből az van bennem, hogy meg kell csinálni.

Nagyon igaz rám az a szemlélet, hogy „amit ma megtehetsz, azt ne halaszd holnapra”. Nyilván van, amit ma nem lehet megoldani, akkor holnap lesz belőle valami – de az alapállásom az, hogy ne toljuk magunk előtt. Én csak úgy tudom csinálni ezt a munkát, ha felelősséget érzek a ház iránt, függetlenül attól, hogy éppen milyen szervezeti formában működik.

És ezt a kollégáim is kezdik ugyanígy látni. Most fiatalok dolgoznak körülöttem, van fölöttünk vezetőség, megvannak az elvárások, de a városban a mozit mégis elsősorban arcokhoz kötik. Nem a hálózat ügyvezetőjét ismeri Dunaújváros, hanem minket: akik itt állunk a pult mögött, akik nyitunk, zárunk, vetítünk, rendben tartjuk a házat. A nézők bennünket fognak azonosítani a mozival – akár pozitív élményük van, akár negatív. És ha valaki belép ebbe a rózsaszín épületbe, én azt szeretném, hogy azt érezze: itt odafigyelnek rá, itt számít, és ez a hely jó kezekben van. Ez motivált abban is, hogy sokszor társadalmi munkában is beleálljak.

• Miért fontos, hogy egy moziért szívvel-lélekkel tegyen az ember?

Mert én egyszerűen nem tudom másképpen csinálni. Biztos van, aki képes rá, de én nem. Olyan ez, mint amikor valaki azt mondja: „le tudsz szokni a dohányzásról?” – nem mindig megy egyik napról a másikra. Nekem ez ugyanilyen belső kényszer: csak úgy tudok működni, ha szívvel-lélekkel csinálom.

Van egy mondat, amit soha nem szerettem: hogy „jól van az úgy”. Ezt hallani sem bírom. Én mindig azt teszem fel kérdésnek: tudunk jobbat csinálni? A) igen, B) nem. Ha igen, akkor csináljunk jobbat. Ha nem, akkor ez a maximum, amit ebből a helyzetből ki lehet hozni – de akkor legalább legyen ez tényleg a maximum.

Szoktam egy egyszerű példával elmondani: ha van vized, cukrod és citromod, csinálsz limonádét. Ha nincs cukrod, akkor iszol citromos vizet. Ha citrom sincs, akkor marad a víz – de akkor legalább az legyen rendben. Én így gondolkodom a moziban is: teljesen mindegy, hogy mozin belüli vagy mozin kívüli teendőről van szó, mindig abból kell a legtöbbet kihozni, ami épp rendelkezésre áll.

• Ez megkönnyíti az életedet, hogyha így tekintesz erre?

Igen, abszolút. Mert ha ez a gondolkodásmód megvan, akkor az nem attól függ, milyen nap van: hétfőn, szerdán, pénteken vagy vasárnap ugyanúgy működik. Nekem ez ad egy belső stabilitást. Ha viszont nem így állok hozzá, akkor baj van, mert jön az elbizonytalanodás: hogy most akkor mi a mérce, mihez tartom magam.

Mindig vannak feladatok – most is –, amiket meg kell csinálni. És ha valamit csak ideiglenesen lehet megoldani, akkor is úgy kell megcsinálni, hogy vállalható legyen. Azért is, mert ez nem egy üres épület: mások is itt vannak a házban: kollégák, nézők, és lehet, hogy valaki beéri a minimummal, de nekem ez a hely egyfajta otthon.

Én odahaza is úgy vagyok vele, hogy olyat csinálok, amit én is el tudok viselni, amire azt mondom: rendben van. Ha pedig másoknak dolgozom – vagy egy közösségért –, akkor még inkább így van: akkor pláne jól kell megcsinálni. Ha bárki segítséget kér tőlem, én azt érzem, hogy a lehető legjobban kell megoldanom – nem azért, mert muszáj, hanem mert én egyszerűen csak így tudok működni.

• Miként látod a mozi szerepét Dunaújváros kulturális életében?

Érdekes kérdés, mert ha a helyi médiát nézem, ott a mozi valahogy kevésbé látszik. A színház és a múzeum önkormányzati fenntartású intézmények, róluk sokszor van szó a helyi tévében, újságokban. A moziműsort viszont ritkán látom, mintha kevésbé lenne része ennek a hivatalos kulturális kommunikációnak.

Ugyanakkor a mozi szerepe a város életében szerintem elvitathatatlan. Nem kérdés, hogy ez egy működőképes, fontos hely Dunaújvárosban – csak éppen nem csak „filmekről” szól. Az elmúlt húsz évben ez a ház nagyon erősen közösségi térré is vált: koncertek, humoros estek, különféle rendezvények, alternatív tartalmak is voltak itt, egészen 2019-ig, amíg a nagy felújítás el nem kezdődött.

A felújítás után, 2020-ban a Kultik hálózat kapta meg az üzemeltetést, és az elején nem feltétlenül volt meg náluk ez a helyi „történet”: ők elsősorban moziban gondolkodnak, abban nagyon profik, ahhoz értenek. Nekem viszont fontos volt, hogy átmenjen: itt Dunaújvárosban az emberek ezt a házat rendezvényhelyszínként is várják, és igénylik, hogy ne csak film legyen, hanem program is. Ezt idővel szerencsére sikerült elfogadtatni a vezetéssel, sőt ma már ott tartunk, hogy ők is látják: ez működik.

Ráadásul ennek van egy nagyon jó „hozadéka” is: egy rendezvény sokszor olyanokat is behoz a moziba, akik egyébként nem biztos, hogy csak egy film kedvéért bejönnének. Eljönnek egy koncertre vagy egy estére, körbenéznek, látják, hogy szép a mozi, kényelmesek a székek, jó a hangulat – és utána könnyebben mondják azt, hogy „jó, akkor legközelebb beülök egy filmre is”. Így ezek a programok nem elvesznek a mozitól, hanem közönséget építenek, és hosszú távon erősítik a mozi helyét a város kulturális életében.

• Lehet, hogy a mozi kevésbé jelenik meg a sajtóban, mégis a város életének része. Szerinted társadalmilag mekkora a jelentősége: mit ad a helyi közösségnek, amit máshonnan nem kapna meg?

Szerintem nagyon nagy a jelentősége – még ha nyilván elfogult is vagyok. A mozi jó helyen van, és érzésre azt mondom, hogy a város kulturális lehetőségei közül kifejezetten népszerű. Ráadásul nem csak Dunaújvárosból jönnek: körülbelül 50 kilométeres körzetből is választanak minket, agglomerációból, sőt Paks vagy Kalocsa felől is érkeznek nézők – akkor is, ha ott is van mozi. Ez nem „itt van a kanyarban” történet, hanem tudatos választás. Sokan egyszerűen nem szeretik a pláza-hangulatot, és inkább egy emberléptékű, családiasabb helyet keresnek.

És szerintem a mozi társadalmi szerepe pont ebben van: közösségi élményt és emberi bánásmódot ad. Mi nem kimérten működünk, hanem tényleg törekszünk rá, hogy a néző azt érezze: itt figyelnek rá. Ha valaki kétszer bejön, jó eséllyel már megjegyezzük az arcát – pedig sokan járnak. Ugyanezt nyugodt szívvel mondhatom a kollégáimról is: bennük is megvan ez a szellemiség, amit részben egymástól tanulunk el.

A hétköznapokban ez rengeteg apróságban látszik. Ha valaki rossz előadásra vett jegyet, nálunk nem az a reflex, hogy „sajnáljuk”, hanem az, hogy megoldjuk. Ha valaki kér valamit, igyekszünk rugalmasan segíteni: legyen az friss popcorn, nem jéghideg üdítő, vagy az, hogy meg tudja nézni, milyen allergéneket tartalmaz egy termék. És az is sokat számít, hogy elérhetőek vagyunk: előfordul, hogy reggel 8-kor telefonálnak jegyfoglalás miatt, mert nálam van a telefon, éjjel-nappal be van kapcsolva, és intézem. Nagyon kevés mozinál van olyan, hogy ha valaki valamit elveszít – kulcsot, iratot, gyógyszert, bérletet –, akkor nem csak „talált tárgy” lesz belőle, hanem ténylegesen utána is megyünk, ha tudunk segíteni.

Ilyen a kisvárosi működés: ha a kolléga a Béke városrészben lakik, és valaki onnan jött hozzánk és előző nap ott felejtette nálunk a pénztárcáját minden irattal, bankkártyával, pénzzel, akkor teljesen természetes, hogy elvisszük neki. Egy nagy hálózati moziban ez jó eséllyel bekerülne egy talált tárgyak dobozába, aztán vagy jön érte valaki, vagy nem. Nálunk ez személyesebb: mert a mozi itt nem csak szolgáltatás, hanem kapcsolat a várossal.

Szóval, ha egy mondatban kellene összefoglalnom: a mozi társadalmi jelentősége abban van, hogy nem csak filmeket ad, hanem egy helyet, ahol az ember számít – és ettől lesz a közösség része.

A jelen és a jövő

• Milyen most mozit vezetni Dunaújvárosban? Gondoltad volna korábban, hogy te vezeted majd?

Jó dolog, de abszolút nem gondoltam volna korábban sosem. Legalábbis nem így, inkább egy műszaki vezetőt tudtam magamról elképzelni, minthogy rendeléseket adjak le vagy adatszolgáltatást végezzek. A műsor összeállításánál sokszor nem csak az számít, hogy mi tűnik jó ötletnek helyben: vannak külső megkötések és elvárások is, például, hogy egyes filmekből bizonyos előadásszámot kérnek. Ilyenkor az a feladat, hogy ezt úgy illesszük be a rendbe, hogy ne csak ‘meglegyen a szám’, hanem valódi közönséget is találjon.

A nehézség ott jön elő, amikor egy elvárt előadás időpontja eleve gyenge – ilyenkor könnyen előfordul, hogy a vetítés nézőszám nélkül fut le, miközben a mozinak akkor is nyitnia kell, pultot kell vinni, takarítani kell, vagyis ugyanúgy erőforrást igényel. Ezért nagyon fontos, hogy a döntéseket adatokra, tapasztalatra és a vendégek visszajelzéseire alapozva közösen beszéljük át: mi az, amire tényleges igény van, és mi az, ami hosszú távon csak aránytalan terhelést jelent.

Közben a napi üzemeltetés annyi energiát visz el, hogy vezetőként is ritkán jutok be filmeket megnézni – sokszor inkább a működés, a műszakok és a csapat koordinálása kerül előtérbe.

• Mik a legnagyobb kihívások és mik a legnagyobb örömök a mindennapi működésben?

Az örömök számomra leginkább a visszajelzésekből jönnek. Abból, hogy a vendégek szeretnek ide bejárni, ismernek minket, és emlékeznek ránk. Ez egészen más érzés, mint egy teljesen személytelen kiszolgálás: itt tényleg kialakul egy kapcsolat a mozi és a közönség között. Előfordul, hogy valahol máshol is rám köszönnek – például egy iskolában –, és azt mondják: ‘ő a mozis’, ‘a mozis bácsi’. Apróság, mégis jólesik, mert azt jelzi, hogy a mozi jelen van a város életében.

Sok ilyen ‘kicsi dolog’ adja a mindennapok örömét. Például kint hagyjuk a plakátokat, aki szeretné, vihet belőlük. A mosdó elé raktunk két kis asztalt, hogy legyen hova letenni a holmit. Ezek nem nagy beruházások, de a vendégek észreveszik, és gyakran mondják, hogy ‘de jó ötlet’. Ilyenkor azt érezzük, hogy megint tudtunk valami jót adni.

És vannak olyan helyzetek is, amikor egyszerűen emberségből segítünk. Például felhív valaki, hogy venne két jegyet, de nem tud eljönni, mert beteg a kiskutyája, nem hagyhatja otthon – ilyenkor megbeszéljük, hol lakik, elvisszük neki, majd rendezzük. Egy nagy hálózatnál ez elképzelhetetlen, nálunk viszont pont ez a lényeg: emberléptékű, személyes kapcsolat a közönséggel.

A kihívás közben az, hogy a napi üzemeltetésben rengeteg apró feladat van, és ezek mind egyszerre érkeznek: műsor, beosztás, technika, büfé, vendégkérések. Sokszor az a kérdés, hogyan tudjuk ezt úgy menedzselni, hogy közben a személyességből se veszítsünk.

• Hogyan látod a mozik jövőjét technikai és közösségi szempontból?

Ez nagyon nehéz kérdés, mert most azt látjuk, hogy csökkennek a nézőszámok, és őszintén: azt sem tudom magabiztosan megmondani, hogy öt év múlva pontosan mi lesz, nemhogy húsz vagy harminc év múlva. Benne van a levegőben az a bizonytalanság, hogy bármikor történhet valami – piaci, technológiai vagy társadalmi változás –, ami alapjaiban írja át, mennyire tartható fenn a klasszikus közösségi mozizás.

Ugyanakkor azt is érdemes látni, hogy a mozi végét már sokszor megjósolták: volt „a tévé”, „a videó”, „az internet”, a kalózkodás, aztán a COVID – mindig jött egy újabb korszak, amire sokan azt mondták, na most biztos vége. A járvány előtti világot valószínűleg tényleg nem kapjuk vissza ugyanúgy, de én abban hiszek, hogy a jelenlegi keretek között kell a legtöbbet kihozni abból, ami ma még működik: a filmekből, a lehetőségekből, a közönségből és a közösségből.

Technikai és működési oldalról ma már biztosan nem elég annyi, hogy „kint van a műsor”. Sokkal tudatosabban kell kommunikálni: a közösségi médiában rendszeresen jelen lenni, nem mindegy, hogyan és milyen gyakran szólítjuk meg az embereket, és közben a hagyományos eszközök – például a plakát – sem tűntek el. Van egy réteg, aki egyszerűen a plakát alapján tájékozódik, és ha meglátja, hogy jön egy film, rákérdez, mikor vetítjük. Ilyenkor sokszor magyarázni is kell: miért nem fér be azonnal a műsorba, miért később jön, miért más időpontban.

A közösségi élmény szempontjából pedig az a tapasztalatom, hogy a nézők ma sokkal érzékenyebbek a körülményekre. Nálunk például van egy kisebb, régebbi termünk, ami évtizedek óta működik – de az elmúlt néhány évben több visszajelzés érkezik rá, mint korábban: hogy kicsi, hogy más a látószög, hogy nem ideális a vászon elhelyezése. Ezzel együtt kell élni, és az a feladatunk, hogy ezt őszintén, előre elmondjuk, segítsünk választani: ha valakinek fontosabb a nagyterem, akkor inkább javaslunk másik időpontot, jobb helyet, másik napot – csak ne az legyen, hogy csalódással megy el.

A mozi jövője szerintem közösségi oldalról azon is múlik, hogy mennyire tudjuk „élménnyé” formálni azt, ami nálunk adott. Egy régi épület, műemléki környezet sok mindent behatárol, nem lehet mindent átépíteni vagy modernizálni. De a hangulatot lehet építeni: fényekkel, színekkel, plakátokkal, apró dekorációval, rendezvényekkel. És ha van rendezvény, akkor már ott kell lennie annak is, mi jön legközelebb – hogy a közönség egyik élményből könnyen átcsússzon a következőbe. Én ebben látom a kapaszkodót: hogy a mozi ne csak egy vetítés legyen, hanem egy olyan hely, ahova vissza akar jönni az ember.

Nem tudom, mit hoz a távolabbi jövő, de abban biztos vagyok, hogy amíg van közönség, addig nekünk az a dolgunk, hogy a lehető legjobb mozis élményt rakjuk össze nekik – nap mint nap.

• Van-e olyan álmod, amit még szeretnél megvalósítani a moziban vagy azon túl?

Persze, rengeteg álmom van – a legnagyobb talán az, hogy egyszer ebből a helyből egy igazi mozi-centrum legyen. Egyfajta miniplex, több teremmel, ahol nem egyetlen térre van felhúzva minden, hanem lehet választani: különböző hangulatú termek, különböző filmek, párhuzamos programok.

Ez egyébként nem csak légvár volt: volt időszak, amikor komolyan foglalkoztunk vele. A 2000-es évek elején konkrétan tervezgettük is, hogy hol lenne a 3-as és a 4-es terem – nagyjából négy-öt teremre gondoltunk. Akkoriban benne volt a levegőben az is, hogy jön a városba egy multiplex, és ettől nyilván megijedtünk: egy ilyen helyzet akkor nagyon könnyen „berakhatta volna a kaput” egy kisebb mozinak. Végül ez nem így alakult, de ettől még a tanulság megmaradt: a közönség nagy része szereti a multiplex-élményt. A nagy előcsarnokot, a folyosót, a „mozis” közeget, a kényelmet, a hangot, azt a fajta látványt és komfortot. Ezt kár tagadni.

Éppen ezért álom szinten nálam mindig ott van, hogy jó lenne ebből valamit átültetni – úgy, hogy közben megmaradjon a hely saját karaktere. Például több terem esetén még az is felmerült, hogy legyenek a termeknek nevei: akár filmes-ikonikus (Bud Spencer–Terence Hill), akár magyar színészekről elnevezve, hogy már a tér is adjon egy plusz élményt. Aztán ott volt a kávézó ötlete, egy mozihoz kapcsolódó közösségi tér – és régebben még videotékában is gondolkodtunk, sőt volt is ilyen jellegű kezdeményezés.

A valóság persze közben mindig beleszól. Itt például a műemléki környezet és a keretek sok mindent erősen behatárolnak: nem lehet mindent úgy átalakítani, ahogy egy modern mozikomplexumnál. És nyilván a forrás kérdése is döntő: vannak álmok, amikhez nem csak lelkesedés kell, hanem komoly pénz és mozgástér.

Viszont azt is megtanultam az évek alatt, hogy az álmok nem csak „nagy projektekben” léteznek. Én nagyon sokat inspirálódom abból, hogy más mozikba bemegyek, leülök, nézelődök, figyelem a részleteket: hogyan oldanak meg egy előcsarnokot, milyen a hangulat, milyen a feliratozás, milyen a személyzet megjelenése, hogyan kommunikálnak. Volt, hogy egy-egy ötletet később itt is meg tudtunk valósítani – akár a térben, akár a működésben.

És igen, vannak olyan mozik, amik különösen inspirálnak. Nekem például a gödöllői mozi ilyen: ha megkérdezik, melyik a legszebb, gondolkodás nélkül ezt mondom. Az a következetes, évek alatt felépített munka, az a szemlélet nagyon motiváló. Ugyanezért volt, hogy egyszerűen felültem a motorra és elmentem akár 100 kilométert is, csak hogy megnézzek egy helyet, hogy „na, ezt hogyan csinálják”.

Szóval, ha egy mondatban kellene összefoglalnom: az álmom az, hogy egyszer legyen itt egy valódi moziközpont több teremmel és erősebb közösségi térrel – és amíg ez nem reális, addig is az, hogy lépésről lépésre, részletről részletre hozzuk ki a helyből a maximumot, és mindig tanuljunk abból, ami máshol jól működik.

Zárás

• Mit üzennél azoknak, akik most indítanának mozis vállalkozást?

Én csak pozitívan tudok hozzáállni: aki ma moziba vág, annak őszintén drukkolok. Bátor dolog belevágni, és jó érzés látni, hogy még mindig vannak új kezdeményezések.

Ha üzenni kellene valamit, akkor az az, hogy csinálják a lehető legjobban – és ne elégedjenek meg a ‘jó lesz ez így is’ megoldásokkal. Egy mozi attól mozi, hogy élményt ad: ehhez pedig a legalapvetőbb körülményeket meg kell teremteni. Legyen rendes kép és hang, sötétítés, vállalható ülések, igényesség. Nem kell rögtön csodát építeni, de amit megcsinálnak, az legyen átgondolt és kulturált – mert a néző azonnal érzi, hogy tisztelik-e az élményt, vagy csak „valahogy lemegy a vetítés”.

Szerintem érdemes inspirációt gyűjteni, jó példákat nézni, szakmai tapasztalattal rendelkezőktől kérdezni. Vannak olyan felújítások és megoldások, amik nagyon következetesek: látszik, hogy aki csinálta, figyelt a részletekre, és nem engedte el a minőséget. Ez a szemlélet sokat számít.

És persze a mozihoz pénz is kell – ezt nem lehet megkerülni. De van valami, amihez tényleg nem kell nagy költségvetés: a rend és a gondosság. Egy régi mozis mondta egyszer nagyon találóan: rendhez nem kell pénz. Ha a ház patikatiszta, karbantartott, ha látszik, hogy foglalkoznak vele, az már önmagában rengeteget hozzáad. Nem kampányszerű ‘gyorsan takarítsunk’, hanem következetes odafigyelés. Ez lehet az a plusz, ami miatt a néző visszajön – és hosszú távon talán ez az egyik legfontosabb.

A mozi akkor él túl, ha a néző nem csak vetítésre jön, hanem úgy érzi: itt otthon van.

• Ha néhány szóval kellene leírnod a mozihoz fűződő kapcsolatodat, mik lennének azok?

Életpálya – otthon – család – hivatás – közösség – szolgálat – büszkeség – szenvedély.

Nekem a mozi: otthon és élettörténet. Az életem nagy részét ebben a házban töltöttem, és a családom is ide köt – itt ismertem meg a feleségemet, a lányaink ebbe a közegbe nőttek bele, a kisebbik pedig ma már itt dolgozik velem, a jobb kezem.

Néha közhelynek hangzik, de tényleg így van: a ‘mozi’ – ez a négy betű – nekem nem csak munkahely, hanem hivatás. Ha egy másik moziban segítség kell, én akkor is úgy érzem, hogy dolgom van vele: megoldani, jobbá tenni, működtetni. Ez az, ami igazán fontos az életemben.

Van, aki filmeket vetít, és van, aki közben házat épít köréjük. Kutasi Sándor története arról szól, hogy a mozi nem attól marad életben, milyen technika dolgozik a gépházban, hanem attól, hogy van-e, aki nap mint nap felelősséget érez érte. A közönségért, a térért, a hangulatért, azokért az apró dolgokért, amelyek együtt adják ki az élményt.

Három évtized távlatából visszanézve ez már nem csak munka, hanem életpálya. És talán ez a közösségi mozi egyik legfontosabb titka is: hogy amíg vannak olyan emberek, akik otthonként tekintenek rá, addig a vászon mögött mindig lesz, aki vigyáz rá.

1-es, 4-es fotó: Dunaújváros Online

2-es, 3-as fotó: Dunaújvárosi Hírlap