A kutatómunka tavaly év elején indult, és áprilisban ért véget. Az írás akkor a Mozivilág honlapján jelent meg, a pápai könyvtár részéről pedig már akkor jelezték, hogy szívesen megjelentetnék könyv formájában is. Innen indult el az a folyamat, amely végül a mostani kiadványhoz vezetett.

A könyvvé válás azonban nem egyik napról a másikra történt. Az elmúlt egy év a pontosításról, ellenőrzésről, szerkesztésről, tördelésről, nyomdai előkészítésről és az alkalmas bemutatóidőpont kereséséről szólt. A cél végül az lett, hogy a kötet a Magyar Film Napjához kapcsolódva kerülhessen az olvasók elé.

A könyvbemutatón jó volt megtapasztalni, hogy ezek a történetek nemcsak kéziratként vagy könyvlapokon működnek, hanem beszélgetésként is. A kérdések, a visszajelzések és a felidézett emlékek azt mutatták, hogy a pápai mozik története sokak számára nem pusztán helytörténet, hanem személyes emlékek sora is.

Számomra ez a munka azért fontos, mert a pápai mozitörténet nem pusztán épületek, dátumok és mozielnevezések sora. Sokkal inkább annak lenyomata, hogyan volt jelen a mozi egy város közösségi és kulturális életében.

Ez a bemutató így nemcsak egy kiadványról szólt, hanem egy hosszabb út fontos állomásáról is: a kutatástól a honlapon megjelent íráson át a könyvformáig. És talán egy újabb kezdet is, hiszen ezek a történetek akkor élnek igazán tovább, ha olvassák őket, beszélgetések indulnak róluk, és mások saját emlékei is kapcsolódnak hozzájuk.

Az utóbbi években egyre többször látszik, milyen könnyen ráég a politika a mozik falára. Ha egy vitatott filmet műsorra tűznek, jön a gyanúsítás, hogy beálltak valahová. Ha nem tűzik műsorra, abból lehet botrány. Ha a gyenge nézőszám miatt hamar kikerül a programból, azt egyesek már nem üzemi döntésként, hanem szándékos ignorálásként olvassák. És ma már sokszor nemcsak az számít, vetítik-e a filmet, hanem az is, hányszor, mikor, mekkora teremben és meddig. A műsorszerkesztés gyakorlati logikájából így lesz politikai gyanúgyártás.

Holott egy mozi napi működését nem jelszavak, hanem nagyon is prózai szempontok alakítják: várható nézőszám, teremkihasználtság, a többi film helyigénye, a helyi közönség szokásai, a fenntarthatóság. Ezek nem látványos, pláne nem ideológiai döntések, hanem a működés alapfeltételei. Kívülről persze könnyű mindenbe szándékot látni. Kis terembe került? Biztos el akarják dugni. Nagyba került? Akkor nyomják. Késő estére rakták? Alibiből adják. Korán levették? Szabotálták. Így azonban a mozi bármit tesz, támadhatóvá válik.

Újabb torzító tényező, amikor a jegyvásárlás vagy a foglalási kép sem a valós érdeklődést tükrözi. Ha egy vetítésnél sok jegy elkel, de a nézők jelentős része végül nem jelenik meg, abból könnyen készülhet félrevezető történet a film sikeréről vagy bukásáról. Egy mozi akkor is kampányeszközzé válhat, ha nem a műsora, hanem a róla készülő képek és a foglalási adatok köré épített narratívák miatt használják fel.

Van egy kevésbé látványos, de nagyon is jellemző reakció is: a kivárás. Sok mozi nem azért nem dönt rögtön egy politikailag túlírt vagy megosztó film mellett, mert titkos utasításra vár, hanem mert előbb meg akarja nézni, hogyan teljesít máshol. Van-e rá néző, mennyi ideig tart ki az érdeklődés, botrány lesz-e körülötte vagy valódi közönség. Ez elsőre talán óvatosságnak, sőt megalkuvásnak tűnhet, valójában azonban gyakran egyszerű üzemeltetői önvédelem.

Pedig volt már ennek keményebb, sötétebb oldala is. Nem egyszer fordult elő, hogy egy mozit vagy mozist azért értek támadások, mert nem vett fel egy politikailag túlfűtött filmet a műsorára. A vita ilyenkor már nem áll meg a szakmai nézetkülönbségnél. Könnyen átcsúszik személyeskedésbe, megbélyegzésbe, múltban való vájkálásba, sőt megfélemlítő légkörbe. Amikor egy műsorpolitikai döntésből családi háttér, politikai származtatás vagy félelem tárgya lesz, akkor már régen nem kulturális vitáról beszélünk. És a mozi autonómiáját nemcsak a pártpolitikai indulatok kezdhetik ki: az is sokat elárul a szemléletről, amikor egy piaci alapon üzemelő, bár önkormányzati épületben helyet kapó mozit azért ér kritika, mert egy városi kulturális program napján is nyitva tart. Mintha a filmszínház nem önállóan működő szereplő volna, hanem a helyi reprezentáció része, amelynek igazodnia kell a környezet szimbolikus elvárásaihoz.

Kifejezetten beszédes az a helyzet, amikor egy erősen megtolt, politikailag is túlírt film egyszerűen nem találja meg a közönségét. Ilyenkor a kudarcot ritkán akarják a film, a téma vagy a valós érdeklődés felől értelmezni. Sokkal kényelmesebb a mozikra nézni, és azt sugallni, hogy túl korán vették le, rossz időpontba tették, nem adtak neki elég termet, vagy eleve nem akarták, hogy működjön. Mintha egy közönség által visszautasított filmet nem a nézői érdektelenség, hanem a mozik szándékos sorvasztása buktatna meg.

Különösen érdekes érv, amikor egy mozi arra hivatkozik, hogy kampányidőszakban nem vetít kampányfilmet. Első hallásra ez a semlegesség védelmének tűnhet, de a kérdés itt sem olyan egyszerű. Mert egy moziteremben, rendes jegyértékesítés mellett zajló vetítés nem automatikusan azonos a kampánytevékenységgel. Ha pedig mégis erre hivatkoznak, akkor felmerül a kérdés, hogy valódi elvről van-e szó, vagy inkább a konfliktus elkerülésének nyelvéről.

Külön kérdés, amikor egy mozi vagy a befogadó kereskedelmi tér szabályrendszerére hivatkozva próbál határt húzni politikai tartalom és vetítés között. Önmagában érthető törekvés, hogy egy bevásárlóközpont vagy egy filmszínház ne váljon kampánytérséggé. Csakhogy az ilyen érvelés hitelessége azon múlik, következetesen alkalmazzák-e. Ha egy politikailag erősen értelmezhető tartalom egyik esetben még gond nélkül helyet kap, máskor pedig már a semlegességre vagy a szabályzatra való hivatkozás kerül elő, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy valóban elvről van-e szó, vagy inkább utólagos igazolásról. A moziteremben zajló vetítés ugyanis önmagában nem feltétlenül kampánytevékenység, és ha ezt a határt következetlenül húzzák meg, az nem a semlegességet védi, hanem a bizonytalanságot növeli.

Az autonómia talán ott sérül a legcsendesebben, amikor nem is kell kimondott tiltás ahhoz, hogy egy film lekerüljön a lehetséges műsorról. Elég a függés, a fenntartói viszony, a politikai légkör vagy a várható következményektől való félelem. Ilyenkor a döntés papíron szabadnak látszik, valójában azonban előre beszűkített térben születik meg. És persze van ennek direktebb formája is, amikor nem pusztán a helyi óvatosság működik, hanem a fenntartói vagy önkormányzati akarat is megjelenik a háttérben. Akárhogy is, ilyenkor a mozi már nem a közönség, a film és a saját működése között mérlegel, hanem azt próbálja kitalálni, mit szabad és mit nem.

De az éremnek van egy másik oldala is. Miközben sok szó esik arról, amikor kívülről akarják megmondani a mozinak, mit kellene játszania, kevesebbet beszélünk arról, mi történik akkor, amikor maga a mozis kezd szűrni. Nem szakmai, közönségszempontú vagy gazdasági szempontok alapján, hanem politikai, világnézeti, erkölcsi vagy identitásbeli meggyőződésből. Amikor egy film nem azért marad ki, mert nincs rá igény vagy nincs helye a műsorban, hanem azért, mert valaki eleve nem akarja, hogy „ilyen” film jelen legyen a falai között — mert túl politikai, túl kényes, túl megosztó vagy túl kellemetlen —, akkor a mozi maga mond le arról, hogy nyitott kulturális tér legyen. És ezzel végső soron a saját pénztárcáját is gyengíti. Pedig innentől a mozi ugyanúgy veszít a szabadságából, csak ezúttal nem kívülről szorítják, hanem belülről szűkíti le saját magát. Persze minden mozinak joga van a saját arculatához. Nem ugyanazt jelenti egy artmozi, egy bevásárlóközponti multiplex vagy egy kisvárosi filmszínház műsorrendje. De az már nem arculat, hanem önként vállalt beszűkülés, öncenzúra, ha a műsorpolitika világnézeti reflexből kezd működni.

A legszomorúbb mégis az, hogy ilyenkor maga a film szorul a leginkább háttérbe. Nem arról beszélünk, jó-e, rossz-e, érdekes-e, működik-e, megérinti-e a közönséget, hanem arról, hogy ki vetíti, ki nem, ki meri felvenni, ki meri levenni, és ki mit üzen vele. Mintha már nem is az volna a kérdés, van-e a filmnek helye a műsorban, hanem az, hogy milyen politikai üzenet olvasható bele a vetítés tényébe. Így lesz a mozi nézőteréből csatatér, a műsorhétből állásfoglalás, a teremkiosztásból gyanújel.

Pedig a mozi nem díszlet. Nem kampányiroda, nem párthűségmérő, nem ideológiai szűrő. Nem kellene sem politikai engedelmességet bizonyítania, sem ellenállást demonstrálnia. Egy filmszínház attól működik jól, hogy képes egyensúlyozni a közönség, a filmek és a saját túlélése között. Ez sokszor nehéz, sokszor vitatható, sokszor nem is tökéletes. De még mindig jobb, ha ezeket a döntéseket szakmai, közönséghez igazodó és gazdasági szempontok alakítják, mint ha a politikai megfelelési kényszer.

A mozi politikai terhelése ráadásul nemcsak a műsorra tűzött filmek körül jelenhet meg. Az is sokat elárul a nézői érzékenységről, amikor egy filmszínházban vetített politikai vagy propagandisztikus tartalom vált ki erős ellenérzést — különösen akkor, ha a közönség úgy érzi, hogy ezt nem választotta, csak elé tolták, akár családi vagy gyerekfilmek előtt is. Ilyenkor nem egyszerűen egy reklám vagy előzetes körüli ízlésvita bontakozik ki, hanem maga a kérdés: meddig marad a mozi a filmé, és mikortól kezd más célokat szolgálni?

Talán ideje volna végre levenni a célkeresztet a mozikról. Ne érje őket támadás azért, mert vetítenek valamit. Ne érje őket támadás azért, mert nem vetítik. Ne legyen gyanús a kisebb terem, a késő esti időpont, a gyors levétel vagy éppen a műsoron tartás sem. És ne váljon magától értetődővé az sem, hogy a mozi saját világnézeti szűrőn át engedi csak be a filmeket. Mert ha már nem a film, a közönség és a szakmai mérlegelés az első, hanem az, hogy ki mit fog gondolni róla egyik vagy másik oldalról, akkor a mozi lassan tényleg elveszíti önmagát.

A mozit hagyni kellene mozinak maradni. Ez ma talán egyszerűbben hangzik, mint amilyen valójában. De attól még igaz. Jó volna, ha ezt nemcsak azok értenék meg, akik már átélték a nyomásgyakorlást, hanem azok is, akik ma még természetesnek tartják. Mert a mozi szabadsága nem valaki ellen, hanem mindannyiunkért fontos.

Ezt a cikket mindazoknak a mozisoknak ajánlom, akikre vetítés, nem vetítés, időpont, teremméret, kivárás vagy puszta nyitvatartás miatt nehezedett már politikai, intézményi vagy világnézeti nyomás.

Nem vagytok egyedül.

Amikor két film találkozott – teljesen véletlenül

A celluloid korszak egyik sajátossága volt, hogy a filmek nem egyetlen „fájlban” érkeztek, hanem több tekercsben. Ezeket vetítés közben kellett váltani, vagy előre össze kellett fűzni. Ez a folyamat rutinfeladat volt — egészen addig, amíg valaki el nem hibázta.

A dunaújvárosi moziban az egyik legismertebb történet 1990 decemberéhez kötődik. A műsoron egyszerre szerepelt A kis hableány és a Vissza a jövőbe 3.. Egy gyors izzócsere és kapkodós tekercsváltás közben azonban rossz film került a gépbe.

A vadnyugaton játszódó jelenet után Marty McFly egyszer csak… Ariel dalába csöppent.

A közönség természetesen azonnal észrevette a különös dramaturgiai fordulatot. A legenda szerint még olyan néző is akadt, aki a váratlan Disney-betét alatt táncolt az utolsó sorban. A vetítés gyorsan megállt, a hiba javítva lett — de a történet azóta is a mozis folklór része.

Brandon Lee és az erotikus dráma találkozása

A filmek véletlen „összefonódása” nem egyszeri eset volt. A celluloid korszakban a tekercsek számozása és sorrendje szentírásnak számított. Ha valaki ezt összekeverte, abból egészen abszurd jelenetek születhettek.

Előfordult például, hogy egy érzéki hangulatú művészfilm jelenete után hirtelen egy Brandon Lee-féle akciójelenet robbant be a vászonra. A két film világának ütközése persze inkább komikus, mint drámai hatást váltott ki — de jól mutatja, mennyire törékeny volt a vetítés technikai háttere.

A celluloid mozizás romantikájának egyik része éppen ez volt: minden vetítés élő produkciónak számított, ahol a gépházban zajló döntések és mozdulatok azonnal hatással voltak a vászonra.

A tanonc, aki újraindította a Jumanjit

A tekercses vetítés másik klasszikus buktatója a sorrend felcserélése volt. Egy tanuló egyszer a Jumanji vetítése közben hibázott, és amikor rájött a tévedésre, pánik helyett a legegyszerűbb megoldást választotta: újra elindította a filmet… az elejéről.

A közönség számára ez kevésbé volt ideális dramaturgiai megoldás, de a mozigépészek számára életre szóló tanulság lett. A celluloid vetítés nemcsak technika volt, hanem koncentrációs próba is: egyetlen rossz tekercs azonnal „átírta” a filmet.

Amikor egy film majdnem terrorgyanúba keverte a mozit

A mozik régen nemcsak vetítettek, hanem fizikailag szállították is a filmeket. Ez néha egészen abszurd helyzetekhez vezetett.

Kutasi Sándor egyik legemlékezetesebb története szerint egy filmet vasúton kellett feladni Budapestre. A szállításhoz természetesen ki kellett tölteni a fuvarlevelet, amelyen szerepelt a film címe is.

A film címe ez volt: Időzített bomba.

A vasúti pénztáros ezt olvasva teljesen lefagyott, majd felettest hívott, és a filmszállítmányt hivatalosan is ellenőrizni kellett. A vetítődoboz felnyitása után derült ki, hogy a „veszélyes tárgy” valójában celluloidszalag. A pecsét végül megérkezett, de a történet jól mutatja, milyen hétköznapi és mégis abszurd kalandokkal járt a filmszállítás.

A celluloid korszak romantikája

A digitális vetítés korában ezek a történetek már szinte elképzelhetetlenek. Ma a filmek fájlok formájában érkeznek, a vetítések automatizáltak, a hibák pedig inkább informatikai jellegűek.

A régi mozisok azonban gyakran mondják: a celluloid korszakban minden vetítés egy kicsit élő előadás volt. A film fizikai jelenléte, a tekercsek kezelése és a vetítés „kézműves” jellege sajátos hangulatot adott a mozizásnak.

Kutasi Sándor történetei nemcsak nosztalgikus anekdoták, hanem egy korszak lenyomatai. Egy olyan időszaké, amikor a mozi nem csupán filmvetítés volt, hanem szakma, mesterség és néha improvizáció is.

Szemléltetésképpen a 2023-as és a 2024-es adatokat szembe állítva a 2025-össel hasonlítom össze az elmúlt évek számait.

A statisztikából kitűnik, hogy a 177 hír már igen elrugaszkodik az addig megszokott mennyiségtől. A 2020 előtti időközben megírt mozitúrákból évi 6-7 is kiadásra került, ezek nem tartalmaztak komolyan vehető mennyiségű, forrással alátámasztott történeti anyagot, főleg, mert ezek egy-egy mozi bemutatásáról szól. Amikor fontossá vált, hogy ne csak a moziörténelmi írások, hanem egy-egy mozi portéjánál is legyen mélykutatás, akkor a mozitúra bejegyzéseket ez teljesen visszaszorította, hiszen az energiák is teljesen másfelé mentek el. Például elég nagy munka volt a pápai és a kecskeméti teljes település mozitörténeti áttekintője, ezért csak a dunaújvárosi moziról szóló bemutató íródott meg. Viszont a mozitechnikai menü fellendült és volt miről írni. Az interjúk is meglódultak, sok örömöm van abban, hogy rendkívül jó szakembereket szólaltatok meg a mozis szakma különféle területeiről és elég sokan is olvassák ezeket az írásokat.

2026-ban terveimhez mérten folytatom a fotózásokat, első körben az új mozikat célzom meg, Túrkeve, Kalocsa, a tavasszal nyíló Hajdúnánás van tervben. De az újtermes Fonyód, továbbá a 2023-ban digitalizált és egyáltalán nem fotózott Veszprémi Agóra, a Kultik részéről Ajkán és Sopronban voltak komolyabb átalakítások, továbbá a Cinema City mozijaiból a Westend, Szombathely, Veszprém, Zalaegerszeg és Miskolc kaptak vérfrissítést és a 10 éve alkalmazott fotózási szokásomban ezek még nem voltak benne, ezen kívül a Pannónia Mom és Gobuda mozijait, valamint a Lurdy megújult termeit látogatom majd meg. Mozitörténeti kutatásaim jelenleg Békéscsabára fókuszálnak, de emellett párhuzamosan az egy éve húzódó Art-Mozi Egyesület története is folyamatban van és tervben van Paks is még idén. Mozitúrákban a kiskunfélegyházi Petőfi mozit vettem fel a tervek közé, valamint a Lurdy Mozit, a szombathelyi AGÓRA-Savariát és a Bem Mozit, de bejöhet még a képbe valamelyik Cinema City is. Interjúk most nagyon mennek, Kutasi Sándor interjúfeldolgozása van folyamatban, de hamarosan megszólaltatom a Sugár Mozi vezetőjét, Pápáról két mozis szakembert, Békéscsabáról szintén két mozist és még sokan vannak, akiket meginterjúvolnék, igyekszem a nemek arányát megtartani egyenlő részben nőket és férfiakat a mozis szakma minden szegmenséből. Néhány mozitechnikai téma is van formálódóban, foglalkoznék a lézervetítőkkel, a ledvásznas technológiával, az analóg vetítés történetével, folytatnám az online jegyfoglaló rendszerek áttekintésével és weboldalak elemzésével. A mozihíreket igyekszem előre naplózni, sokkal könnyebb tervezni velük így, de nem fogok ragaszkodni a legalább kétnaponta megjelenéshez, viszont az egynél több napi hírt igyekszem mellőzni, nem szeretnék besokallani. A blogbejegyzéseknél megmaradnék a legalább havi egy publikációnál. A következő témák közül kiemelnék egy hamarosan megjelenő mozitörténeti könyvet, illetve különféle interjúkból kiragadott részleteket járnék körbe, amelyek megérintettek. A kisokosokat hamarosan felváltja majd a moziinfó adatbázis és elbúcsúzhatunk majd a táblázatoktól, egy ideig párhuzamosan futnak majd, nagyjából pár hónapig, ezzel együtt pedig a weboldal is meg fog újulni, amiről egy külön blogbejegyzést szentelek majd.

A Veress Józseffel készült, majdnem két és félórás beszélgetés pont ilyen volt: egyszerre lenyűgöző, nosztalgikus és tele olyan finomságokkal, amelyeket csak egy 92 éves, pengeéles emlékezetű, legendákkal teli életmű tud kibontani.
Ha valaha is azt gondoltad, hogy a filmtörténet száraz műfaj – József pár perc alatt bizonyítja az ellenkezőjét.

Mert hol máshol hangozhat el az az ikonikus kérdés, amely egy országos hírű rendezői ankét közepén érkezett – kézfeltétellel, ünnepélyes komolysággal:

„Tessék mondani, merre van itt a WC?”

És amikor az ember Ranódy László előtt szeretne brillírozni, majd háromfős közönséget kap, abból vagy tragédia lesz…
vagy legenda.
Józsefnél: mindkettő egyszerre.

De akad itt még más is, amiért ezt a világot lehetetlen nem szeretni.

Például az a hajdúnánási jelenet, ahol az első sorba ülni nem esztétikai döntés, hanem szociológiai státusz volt.
Vagy Székelyi Péter moziüzemvezető legendás performansza, amikor a vetítés előtt a nézőkhöz fordult:

– „Most erre eljöttek? Nem szégyellik magukat?”

Majd hozzátette:
– „Jövő héten Tarkovszkij lesz. Akkor bezzeg nem jönnek…”

Ez volt az ellenpropaganda aranykora.

És ott van az a tökéletes, egysnittes geg is, ami akár egy Mándy-novellában is megállná a helyét.
Sétálnak a körúton, megpillantanak egy Jancsó Miklós-plakátot.
Székelyi megemeli a kalapját.

– „Te mit csinálsz?” – kérdezik tőle.
– „Az ott egy Jancsó-plakát.”

Visszafelé mennek.
A plakát előtt nem történik semmi.

– „Most miért nem emeled meg a kalapod?”
– „Egy geget csak egyszer szabad elsütni.”

Kész. Függöny.

A Filmmúzeum zárt vetítései pedig külön univerzumot képeztek:
ha volt tiltott gyümölcs a magyar mozitörténetben, József nagy eséllyel látta.
Amerikai filmeket, westerneket, olyan címeket, amelyek máshol sosem kerülhettek vászonra – és mindezt természetes könnyedséggel meséli, mintha tegnap történt volna.

Miközben a nagy korszakokat, rendezőket és filmeket idézi, minden mondatából süt, hogy a filmet nem elméletben szerette.
Hanem életmódként.
A művészmozi lett az otthona, a közösség a közege, a néző reakciója a visszajelzés.

És ami talán a legszebb: nemcsak szakemberként, hanem emberként mesél.
Humorral, öniróniával, a „minden megvolt már” bölcs derűjével.

„A filmek múlnak, az emlékek maradnak.
A jó anekdoták pedig örökké vetítés alatt lesznek.”

Mini outro

Ha az interjú volt a főfogás, ez itt a desszert.
Amit kézzel eszünk. Szalvéta nélkül.

Elmondta, hogyan sodorta őt a kor, a történelem, az irodalom és a film, és ahogy sorolta a fejezeteit, egyszer csak megállt egy gondolatnál. Azt mondta:

„A pályámra visszatekintve mindig eszembe jut Mark Twain gondolata:
Minden munka, amit el kell végezni, és minden szórakozás, amit az ember önként vállal.”

Nem kellett hozzá semmi magyarázat. Csak ott volt a mondat, mögötte hetven–nyolcvan évnyi bizonyítékkal. A film nála sosem volt teher, sosem volt kényszer. Egyszerűen csak csinálta, mert ez volt a világa. A kötelesség és az öröm nála egy ösvénnyé folyt össze — olyannyira, hogy már nem is lehetett különválasztani.

Ahogy hallgattam, valahogy azt éreztem: talán minden mozis életút lényege ez. Hogy az ember nem „dolgozik” rajta. Hanem jelen van benne. Napról napra, vetítésről vetítésre, egészen addig, amíg már nem is kérdés, miért marad ott.

Most novemberben ez a mondat maradt meg bennem a legerősebben. Nem a pályájáról, nem a sikereiről, hanem arról, ahogyan kimondta: mintha nem is egy idézet lett volna, hanem egy egyszerű, csendes felismerés arról, hogyan jó élni.

Az Art-Mozi Egyesület történetét még januárban kezdtem el és szerettem volna rövid időn belül feltárni, ám mivel a dokumentációk nem állnak minden tekintetben rendelkezésemre, nehezen haladok vele. A történet kerete készen van, de szeretném a mozik be- és kilépéseit is felvenni, ehhez viszont csak 2009-től állnak rendelkezésre adatok, az azt megelőző időszak adatait a korábbi vezetőtől vagy a fővárosi bíróságtól lehetne beszerezni, ami így még hosszabb procedúrát igényel. A kutatásnál az art kino hazai megalakulásával kapcsolatban belebotlottam Veress József nevébe, akinek a neve egészen pontosan a hazai első art mozi létrehozásához fűződik. Nehezen, de szeptemberben összehoztam vele egy interjút, aminek a feldolgozása folyamatban van. Ez a beszélgetés nem jött volna létre, ha nincs az artmozis kutatás, ami így egy örömteli dolog számomra.

A nyáron nekifogtam a dunaújvárosi Dózsa Mozi történetének és műszaki bemutatójának feltérképezéséhez, ehhez még plusz fotózást is be kellett terveznem, mert a mozi előtere időközben megváltozott. Nem volt hosszadalmas a munka, viszonylag jól dokumentált a helytörténet, de nyilván néhány adatot meg kellett kérdeznem a korábbi üzemeltetőtől és így teljes lett a kép. Az írás október első napjaiban jelent meg, a képeket a helyi könyvtár díjmentesen biztosította számomra.

Ezt követi két tervezett írásom, Békéscsaba teljes mozitörténetét már márciusban szerettem volna elkezdeni, de a többi kutatás és az interjúk sokasága ezt hátráltatta. Terveim szerint nagyjából féléves időtartamú munkára számítok, tavasz végére megjelenhet az írás. Ehhez helyszíni kutatások is társulnak majd, lehet, hogy a levéltárat is meg kell látogatnom, plusz régi moziüzemi vállalati dolgozókkal is találkozom és nagy valószínűséggel interjút is készítek. Bejutni a régi moziba egy hatalmas előrelépés lesz, mert ezt eddig nem sikerült véghez vinni. Izgalmas munka egy megyeszékhely történetét végig vezetni. Eddig Szeged és Kecskemét volt a leghosszadalmasabb, de volt egy hosszabb kutatás Pécs és Nyíregyháza esetében is, a jövőbeni tervekben szerepel Győr, Szombathely és Tatabánya feltérképezése is. Ezek nem rövidek, ezért időben is lényegesen hosszabb munka van velük, mint a kisebb városoknál.

A másik egy helyszíni portré, nyilván itt is lesz történeti kutatás, de a fókusz a jelenlegi állapotok bemutatására korlátozódik, ez pedig a kiskunfélegyházi Petőfi Moziról szól majd. A mozi nem régen újult meg, ezt is meg szeretném mutatni, hogy miből lett ilyenné.

Nagyjából 3 évre előre tervezek a mozitörténetekkel, mozitúrákkal, havi egy interjúval számolok, amivel viszont a bőség zavarával küzdök, hiszen nemrég indult be erőteljesebben ez a műfaj és vannak szép számmal olyanok, akiket megszólaltatnék a hasábjaimon. Számoljatok vele, hogy időről időre a mozihíreken felül érdekesebb olvasnivalókkal is jelentkezem majd!

Korábban mindig ad-hoc módon posztoltam. Akkor is ragaszkodtam már, hogy ne egy tömbben sok hírt tegyek ki egyszerre, aztán hetekig semmit, de igyekeztem mindig az események előtt kellő időben publikálni adott közlendőt. Kitartottam már akkor is amellett, hogy legfeljebb kétnaponta szülessen publikáció, de előfordult olyan is, hogy két-három hétig nem került fel újdonság. Nyilván a covid alatt nem nagyon volt miről írni, de akkor sem szünetelt az oldal, mert kutatások akkor is folytak, illetve több mozi akkorra időzítette fejlesztéseit. Tavaly szeptember eleje-közepétől november közepéig, aztán november végétől egészen napjainkig folytatom azt a vállalást, hogy legalább kétnaponta írok hírt, decembertől pedig ehhez elengedhetetlen lett a naplózás. Körülbelül egy hónapra előre megtervezem, hogy miről teszek fel bejegyzést. Előfordul, hogy egy-egy napot csúszok, de a folyamat általában a terveknek megfelelően alakul.

Filmekkel kapcsolatos bejegyzések továbbra sincsenek, de akciós filmvetítésekről, különleges filmes alkalmakról vagy egy különleges technikai megoldásról továbbra is születik cikk. Amikor hírpangás van, általában ekkor kerülnek fel mozis jegyfoglaló rendszerek részletes bemutatásai, mozitechnikai témák. A jegyárak frissítése ezen felül történik, az nem része ennek a folyamatnak. Nagyobb munkák, mint például mozitúrák, mozihistóriák, az interjúk és a mozitechnikai írások is nagyjából beütemezhetők, de sokszor inkább csúsznak. A mozihistória kutatások ideje terjedelemtől függően az 1-2 hónaptól fél-háromnegyed évig is eltarthat, ezért a megjelenést nehéz belőni igazán, a mozitúra általában 1-2 hónapot vesz igénybe, az interjúkat 4-5 nap alatt dolgozom fel, a mozitechnikai cikkek megírása 2-3 nap alatt befejeződnek a komplexitásától függően.

Szintén tavaly ősztől havi egyszer jelentkezem blogbejegyzésekkel, idén tavasztól pedig havi alkalommal jönnek az interjúk, ami egy új irányvonal az eddigiekhez képest. 2020 előtti években 2-3 havonta jöttem elő mozitúrákkal, mozitörténetekkel, de ezek nem voltak olyan részletesek. Amikor meg azok lettek, a befektetett energia hossza és a terjedelmük miatt ritkábban kerültek publikálásra, sőt, a mozitörténetek és a mozitúrák egy bemutatóban lettek vegyítve 2020 és 2023 között, ezt követően választottam szét ismételten őket. Ebből következik, ha egy mozit bemutatok építészetileg, technikailag, kényelmi szempontokból, általában a részletes történetét is feldolgozom. Ha egy egész város vagy városrész mozitörténetét megírom, akkor abba nem kerül bele egy mozi bemutatása.

Ehhez azért az is hozzájárult, hogy a weboldalam fejlesztése folyamatos és sokkal nagyobb szabadságom van vele, mint korábban. Sőt közeledik a mozivilág 3.0 verzió. A szerkesztési kedvem is megnövekedett, nem halt el, mint korábban majdnem.

Sokan megkérdezték már, hogy van erre energiám? Mikor van erre időm? Az esetek többségében nem otthon írom meg ezeket vagy ha igen, általában nem szentelek neki túl nagy időt, nem szeretném a pihenéstől, a családtól elvenni. Leginkább a munkába utazás vagy az onnan hazautazások alkalmával írom meg őket, ami a munkámból kifolyólag órák is lehetnek. A nyaralás alatt sem tétlenkedem, de mivel a cikkek megjelenése előre is beütemezhető, ha előre megírásra kerülnek és feltöltöm, azok automatikusan megjelennek. Ezzel akár egy 4-5 napos „pihenőre” szert tehetek.

A sűrű híradás nyilván nagyobb befektetett energia, ez tény. Viszont ennek az a kedvező hatása, hogy az olvasók rendszeressé válnak, számítanak a hírekre. Amikor hektikus volt és nem volt rendszer, leginkább csak be-betévedtek, ebből következett a cikkeket nem igazán olvasták, mert hozzászoktak, hogy ritkán születik tartalom. A jövőben szeretném a mostani rendszert életben tartani.

Egy-egy mozitúra bejegyzés alatt, kezdetben bővebb, 1-2 oldalas történeti áttekintőt írtam, aztán már szinte egy komplett tanulmányt, Szeged esetében ez 23 oldal volt, a mindenféle szempontú bemutatáson kívül. Idővel változtattam ezen, a mozihistória menü alá került egy-egy település vagy városrész, illetve már nem működő mozi történeti anyaga, míg a mozitúra alatt megmaradt a működő mozik bemutatása, de emellett a történetük is.

A kutatásaim két nagy részből állnak. Egyrészt a digitális tudománytár, online beszkennelt újságokból való információszerzés, valamint a különféle online keresők (pl. Google, Perpelxity), de ezek hitelessége erősen megkérdőjelezhető, ezért végül ezeket is a digitális tudománytárral kell alátámasztani. A másik része a helyszíni kutatások, amelyek általában a helyi mozik megmaradt szakembereinek felkeresését és a helytörténeti múzeumok, levéltárak, könyvtárak meglátogatását jelentik.

A digitális tudománytárként a fizetős Arcanumot vagy az ingyenes Hungaricanát használom, ezek fedik le leginkább azt az információs adatbázist, amelyből számomra a legtöbb történeti adat kinyerhető. Ha még sincs benne találat, akkor a helyi információs adatbázist lehet igénybe venni, ami viszont nagyon megnehezíti a keresést és időben meghosszabbítja a feltárást. Általában kiegészítésként használom. Előfordul, hogy az Arcanum nem tartalmaz mozitörténeti anyagot egy adott mozira, viszont a helyi könyvtárnak van letölthető, helyi lapokból beszkennelt változata. Ám ezeket rendszerint nem lehet egészében úgy kutatni, szemben az Arcanummal, hogy a teljes lapállományban egyszerre lehessen kulcsszavakra keresni. Oldalanként lehet végigböngészni, a keresett információkat, mintha elmennék a könyvtárba és laponként keresném a történéseket. Annyi a pozitívuma, hogy nem kell elutaznom érte. Ez kimerítő és szintén időigényes. Megtörtént eset, van benne tapasztalatom. A keresési stratégiámban általában kulcsszavas keresést végzek, a korszakoknak megfelelőt, a kezdeti időkben a mozi szót még nem használtak, de nagyon sokféle elnevezést igen, például a bioskop vagy egyszerűen mozgó, de később a mozi volt az elfogadott. Ha vannak konkrét mozinevek, akkor célirányosabbak a keresési módok és sokkal szűkebb a keresési lista is. Ha volt valamilyen ismert esemény, akkor arra keresek rá, akár dátum szerint és kiadja az oldal. Rengeteg segítségem van ezzel, viszont lassan a mesterséges intelligencia is felfejlődik annyira, hogy simán összerakják egy-egy mozi történetét, viszont mint ezt is, érdemes és kell is visszaellenőrizni, viszont ez alapján sokkal gördülékenyebb lehet a kutatás ezen formája.

A helyszíni kutatásra általában ennek kiegészítéseképpen van szükség, hiszen lehetnek olyan momentumai a históriának, amelyet nem dokumentáltak vagy éppen félredokumentáltak és az én forrásaim adják meg egy-egy kérdésre a választ. Előfordult, hogy egy mozi megnyitóját egy helyismereti gyűjtemény is egy megadott napon tartotta nyilván, de egy következő lapszámból derült ki, hogy az előadás vetítőgép problémák miatt elmaradt és csak egy héttel később adták át a mozit ünnepélyes keretek között. Olyan is előfordult, hogy a 90-es években szándékosan félreinformálták az újság olvasóit, hogy olyan berendezésekkel szerelték fel a filmszínházat, amely nagyobb kényelmet nyújtott és olyan vetítővel, ami hiper-modern képet vetített, szemben azzal, hogy ugyanazok a recsegő székek és vetítőgépek üzemeltek, mint máshol, csak a vállalkozó érdekei úgy kívánták, hogy ha a néző olvas a fejlesztésről, akkor ezt a mozit fogja előnyben részesíteni. Mivel egy családi vállalkozásban működött a mozi, a vállalkozó fia szolgáltatta a valódi információt 30 évvel. Általában a helyszíni kutatások hosszadalmas levéltári feltárások, amelyek akár napokig is eltarthatnak. A könyvtáraknak, helyismereti egyesületeknek, múzeumoknak vannak olyan szakemberei, akik ismerik a kutatott területet valamennyire. Félig helyszíni, félig online forrás lehetnek azok a Facebook csoportok, amelyek egy település történeti vonatkozásában állítanak emléket vagy egy helység mindennapjaival foglalkozó tömörülés, ide beírva a kutatásom témáját rendszerint rengeteg segítséget kapok arról, hogy kiket kell keresnem névvel vagy egyszerűen csak leírják a tagok az emlékeiket. Az emberek szívesen segítenek ebben, hiszen a mozihoz általában pozitív emlékek fűzik őket.

A régi mozisok, akik üzemvezetőként, jegyárusként vagy mozigépészként dolgoztak az adott moziban, a személyes visszaemlékezések útján, ők adják meg az írások valódi ízét. Vannak, akik 90 évesen is tisztán emlékeznek a munkahelyükre és az ottani feladataikra, különleges eseményeikre, de vannak, akik 70 évesen is szinte mindent elfelejtettek vagy nem foglalkoztak érdemben a mozival. Viszont a rendkívül sok történeti jelentőségű információ vagy élmény van, amit a sajtó különböző okok miatt nem írt meg és csak ők tudnak róla, ha ezt nem írom le, magukkal viszik a sírba a titkaikat. Külön megéri interjút is készíteni velük, mert olyan tudás és gazdag mozis időszak köszön vissza tőlük, amit kár lenne hagyni.

Korabeli fotókat csak hivatalosan, a használati jogot megvásárolva veszem igénybe, amiért általában fizetni kell, az adott gyűjteménnyel megegyezve alkudunk ki egy árat, de előfordult már bartell is, a szükséges fotókért cserébe azokat a fotókat kapta meg az adott múzeum, amelyeket én készítettem és dolgoztam fel.

A kutatásokat vázlatszerűen felvezetem, majd minden egyes fontos forrást megjelölök és feljegyzem, hogy melyik lapban, milyen dátummal, hányadik oldalon, milyen szerzővel és címmel jelent meg, plusz zárójelben odaírom az eseményt, ha ez a címből nem derül ki. Feltüntetem azokat a személyeket, akik valamilyen fontos információkkal láttak el az iromány kapcsán. A finomításokat követően átküldöm a helytörténeti ügyekkel foglalkozó munkatársnak, aki egyrészt felveszi az adattárukba és átfutja az írást is, majd csak a jóváhagyás után jelentetem meg.

Vegyünk alapul egy 4 termes multiplex mozit valahol vidéken, egy fővárosi kéttermes art mozit és egy hagyományos vidéki filmszínházat, ami betölti a közönségfilmek vetítését, miközben art mozi is.

A vidéki soktermes mozink többnyire a meainstream vonalat, a közönségfilmeket vetíti, ezek általában a nagy nézettségnek örvendő, kifejezetten látványos, szórakoztató, híres színészeket felvonultató műfajok, nagyobb filmstúdiók gyártásai. Az említett multiplex általában a nézőkből él, kevésbé függ egy önkormányzat támogatásától. A műsort a hétvégi forgalom alapján már vasárnap este elkezdik írni. Ekkor beszélik meg a vezetők, hogy egy adott film milyen forgalmat produkált és hogy azt továbbra is egy teljes termet kapjon vagy némileg csökkentsék az előadásszámot, netalántán kiesik a műsorból. Illetve a mozik havonta kapnak ajánlatot a forgalmazóktól, a megjelenés előtti hónap közepén megállapodást kötnek a filmek vetítésszámáról. A nagy forgalmazók (Fórum Hungary, UIP, InterCom) felé vállalást kell tenni a napi előadás mennyiségéről, illetve, hogy hány hétig tartják műsoron a filmet. Az első héten vetített premierfilmet öt, a második héten négy, a harmadikban három előadást kell tartani naponta és így tovább. A műsorírónak csak a megállapodás letelte után van szabadkeze vagy, ha a meghatározott minimum előadásszám felett kíván plusz előadásokat műsorra tűzni. Szokásos kérés általában a forgalmazók irányából, hogy a legnagyobb teremben vetítsék a filmjeiket vagy minimum 200 fősben. Ha több nagy film is érkezik egyszerre, természetes, hogy mindegyik forgalmazó a legnagyobb teremben szeretné a filmjét vetíttetni, természetesen ilyenkor általában megértőek szoktak lenni a mozival és egymással is, ha ilyen esetben ezt nem lehet teljesíteni. Előfordulhat olyan helyzet is, hogy a hét egyik felében az egyik film megy a nagyteremben, a hét másik felében pedig a másikat vetítik abban. Ha a vállalást a mozi nem tudja tartani, akkor a film abban a moziban nem kerül levetítésre azon a héten, esetleg később, amikor már nem annyira hangsúlyos az előadásszám. A műsorszerkesztésnél először a vállalt filmeket kell beleilleszteni a programba, ezt követik az előző heti nézettség alapján vetíthető filmek. A kisebb forgalmazók új filmjeik tekintetében kisebb elvárással vannak, általában csak kérés szintjén fogalmazódik meg, hogy filmjük fő műsoridőben 18 és 20 óra közötti sávban kerüljön levetítésre a bemutató héten. A mozivezetők ismerik a nézők filmfogyasztási szokásait, tehát ahol például a horrorfilmek annyira nem mennek jól, azok a filmek többnyire be sem kerülnek a műsorba vagy lényegesen kevesebb előadásszámot adnak meg. Így próbálják a műsort összeállítani, a kedvezményeket ehhez igazítják.

Vegyük a fővárosi art mozit. A filmkínálat nagyrészt kisebb forgalmazók, független filmjeiből állnak, ezért a vállalások nem akkora horderejűek, mint a multiplexek esetében. Általában az art mozik egyedi arculattal és identitással rendelkeznek, ezért a filmkínálat is a mozihoz, annak közönségéhez igazodik. A vetített filmek többnyire nem a kasszasikerek, ezért nem kimondottan a nagy bevétel számít, mint inkább a kultúra terjesztés a fő céljuk. Ezek a mozik a jegybevétel kiegészítéseként önkormányzati vagy állami támogatásból tartják fenn magukat. A filmek felfutása sem olyan, mint a fősodor filmeket vetítő moziknál, itt sokszor időt kell hagyni egy-egy filmnek, ezért nem annyira az előző heti nézettség a döntő. Erősen preferálják az eredeti nyelvű feliratos filmeket, ezért azok, amelyek csak szinkronnal jönnek ki, csak korlátozott számban tudják vetíteni. Az art mozikban van lehetőség a filmek jellege miatt premier előtti vetítést, közönségtalálkozót vagy kerekasztal beszélgetést tartani. Ezeket ideális esetben egy hónappal előre véglegesíteni kell és elkezdeni a jegyértékesítést. Tematikus sorozatokat évad jelleggel hónapokra előre kitalálják és meghirdetik.

Harmadik esetünk a vidéki art mozi, amely a szórakoztató filmek vetítésének szerepét is betöltik. Nekik van a legnehezebb dolguk, hiszen nem mindegy, hogy mit és mikor vetítenek, hiszen az artfilmek arányát is figyelembe kell venniük. Ez főleg azokra a vidéki mozikra vonatkozik, amelyek 1-2 termesek és a település egyetlen filmszínházaként üzemelnek. Általában önkormányzati és állami támogatásban is részesülnek a jegyár bevétel mellett. Nekik legalább 50%-ban kell havi összesítésben art filmeket vetíteni, de az előadásoknak a 14 és 22 óra közötti időszakban kell lenniük. Ők azok a mozik, akik többnyire nem hetente írják a műsort, hanem havi bontásban. Ehhez végképpen ismerniük kell a közönséget, változtatásra ugyan van mód és kell is, mert a forgalmazók időközben visszaléphetnek egy-egy film bemutatásától, amelyeket többnyire egy későbbi időpontban forgalmaznak majd. Ezeknek a vetítőhelyeknek erősen mérlegelniük kell, hogy hogyan állítják össze a műsort és az sem biztos, hogy a kiszemelt filmet vetíteni tudják, mert egy forgalmazó nem mindig tud tekintettel lenni egy mozi art minősítésére.

A műsorírás mögött egy komoly közönségismeret kell, hogy álljon. Mint ahogyan nem érdemes horrorfilmet a koradélutáni műsorsávba tenni, úgy gyerekfilmet sem az este 8 órási sávba illeszteni. Egy szórakoztató vígjáték viszont a koraesti és a későbbi időszakban is tökéletesen elfér, mert szinte minden korosztály fogyasztja őket. Ha tehát egy egytermes moziban van egy horror, egy családi film, és egy mély mondanivalójú dráma, akkor a családi film általában a korai vagy késődélutáni sávban fér meg, a dráma az este 6-os indulással, a horror pedig többnyire az esti vagy késő esti kezdéssel működik legjobban. Előfordulhatnak egyedi szokások, például péntekenként gyerekfilmet be lehet tenni a koraesti műsorsávba is, mert amikor a szülők végeznek a munkában, a gyerekkel el tudnak menni moziba és megalapozhatják a hétvégét ezzel. Tekintettel kell lenni a filmek hosszára is, ha későn kezdődik egy 170 perces film, akkor a nézők nem biztos, hogy eljönnek, mert ha nem tudnak hazamenni, mert nem érik el az utolsó buszt vagy ha másnap ébrednek és kevés idő lenne a minőségi pihenésre a másnapi munkához. Ezért érdemes ilyenkor korábbra időzíteni a filmeket, esetleg csökkenteni a napi előadások számát. Meghatározó egy mozinál a forgalom, hogy mikor érdemes kinyitnia. Hétvégén vagy iskolai szünetekben más a nézőszám, érdemes mérlegelni, hogy akár délelőtt kinyit a mozi és megint más hétköznap, amikor iskola van, ilyenkor késődélutáni nyitás javasolt. De meghatározó lehet az időjárás, hiszen a tavasz első szabadprogramos időjárása nem a moziba fogja a potenciális nézőket vonzani elsősorban, hiába érkezik jó film, de nyáron egy hidegebb, esős időjárás esetén akkor is sokan moziznak, ha csapnivaló a filmkínálat. Tehát más tényezőket is figyelembe kell venni. A kínálat függvénye is lehet meghatározó, ezért a normál műsorrendhez képest akár korábban vagy később is kinyithat egy filmszínház a megszokotthoz képest, vagy hogy kinyit-e egyáltalán egy adott napon, mert a magas rezsiköltségeket nem fedeznék a jegyár bevételek. Ez mind hozzájárul a sikerhez vagy a kudarchoz, ha éppen nem jól szerkesztjük meg a műsort és emiatt elmaradnak a nézők.

A műsorprogramozás egy buktatókkal teli bonyolult feladat. Ha a szerkesztő jól ismeri a közönséget, akkor hálás megbízás és a sikerélmény is garantált. Amikor a közönség soraiból a műsort böngészve kérések, kérdések merülnek fel bennünk, érdemes elolvasni ezt a bejegyzést és több dolog világossá válik.