Elmondta, hogyan sodorta őt a kor, a történelem, az irodalom és a film, és ahogy sorolta a fejezeteit, egyszer csak megállt egy gondolatnál. Azt mondta:

„A pályámra visszatekintve mindig eszembe jut Mark Twain gondolata:
Minden munka, amit el kell végezni, és minden szórakozás, amit az ember önként vállal.”

Nem kellett hozzá semmi magyarázat. Csak ott volt a mondat, mögötte hetven–nyolcvan évnyi bizonyítékkal. A film nála sosem volt teher, sosem volt kényszer. Egyszerűen csak csinálta, mert ez volt a világa. A kötelesség és az öröm nála egy ösvénnyé folyt össze — olyannyira, hogy már nem is lehetett különválasztani.

Ahogy hallgattam, valahogy azt éreztem: talán minden mozis életút lényege ez. Hogy az ember nem „dolgozik” rajta. Hanem jelen van benne. Napról napra, vetítésről vetítésre, egészen addig, amíg már nem is kérdés, miért marad ott.

Most novemberben ez a mondat maradt meg bennem a legerősebben. Nem a pályájáról, nem a sikereiről, hanem arról, ahogyan kimondta: mintha nem is egy idézet lett volna, hanem egy egyszerű, csendes felismerés arról, hogyan jó élni.