A Veress Józseffel készült, majdnem két és félórás beszélgetés pont ilyen volt: egyszerre lenyűgöző, nosztalgikus és tele olyan finomságokkal, amelyeket csak egy 92 éves, pengeéles emlékezetű, legendákkal teli életmű tud kibontani.
Ha valaha is azt gondoltad, hogy a filmtörténet száraz műfaj – József pár perc alatt bizonyítja az ellenkezőjét.

Mert hol máshol hangozhat el az az ikonikus kérdés, amely egy országos hírű rendezői ankét közepén érkezett – kézfeltétellel, ünnepélyes komolysággal:

„Tessék mondani, merre van itt a WC?”

És amikor az ember Ranódy László előtt szeretne brillírozni, majd háromfős közönséget kap, abból vagy tragédia lesz…
vagy legenda.
Józsefnél: mindkettő egyszerre.

De akad itt még más is, amiért ezt a világot lehetetlen nem szeretni.

Például az a hajdúnánási jelenet, ahol az első sorba ülni nem esztétikai döntés, hanem szociológiai státusz volt.
Vagy Székelyi Péter moziüzemvezető legendás performansza, amikor a vetítés előtt a nézőkhöz fordult:

– „Most erre eljöttek? Nem szégyellik magukat?”

Majd hozzátette:
– „Jövő héten Tarkovszkij lesz. Akkor bezzeg nem jönnek…”

Ez volt az ellenpropaganda aranykora.

És ott van az a tökéletes, egysnittes geg is, ami akár egy Mándy-novellában is megállná a helyét.
Sétálnak a körúton, megpillantanak egy Jancsó Miklós-plakátot.
Székelyi megemeli a kalapját.

– „Te mit csinálsz?” – kérdezik tőle.
– „Az ott egy Jancsó-plakát.”

Visszafelé mennek.
A plakát előtt nem történik semmi.

– „Most miért nem emeled meg a kalapod?”
– „Egy geget csak egyszer szabad elsütni.”

Kész. Függöny.

A Filmmúzeum zárt vetítései pedig külön univerzumot képeztek:
ha volt tiltott gyümölcs a magyar mozitörténetben, József nagy eséllyel látta.
Amerikai filmeket, westerneket, olyan címeket, amelyek máshol sosem kerülhettek vászonra – és mindezt természetes könnyedséggel meséli, mintha tegnap történt volna.

Miközben a nagy korszakokat, rendezőket és filmeket idézi, minden mondatából süt, hogy a filmet nem elméletben szerette.
Hanem életmódként.
A művészmozi lett az otthona, a közösség a közege, a néző reakciója a visszajelzés.

És ami talán a legszebb: nemcsak szakemberként, hanem emberként mesél.
Humorral, öniróniával, a „minden megvolt már” bölcs derűjével.

„A filmek múlnak, az emlékek maradnak.
A jó anekdoták pedig örökké vetítés alatt lesznek.”

Mini outro

Ha az interjú volt a főfogás, ez itt a desszert.
Amit kézzel eszünk. Szalvéta nélkül.