Emlékszik még arra, mikor járt először moziban, és milyen élmény volt ez Önnek?

A Somló mellett egy kis faluban születtem, ott éltem egészen tizennégy éves koromig. Ez egy nagyon kicsi, körülbelül ötszáz lelkes község volt. Gyerekkoromban már az is nagy dolognak számított, amikor a filmellátást megszervezték a falvakban a háború után. A filmeket akkor még buszokkal szállították: fémdobozokban vitték őket egyik községből a másikba, és így jártak körbe.

Én is így ismerkedtem meg gyerekként a mozival. Akkoriban maga a film is nagy szó volt. Nagyon kíváncsiak voltunk rá, mi történik majd a vásznon, mit mutatnak be. Kisszőlősön is volt mozi. Először az iskola nagyobb termében tartották a vetítéseket. Olyan kicsi volt a falu, hogy egy időben az egész nyolc osztály egyetlen teremben tanult, egy tanítóval. Később aztán különvált az alsó és a felső tagozat, és építettek egy másik termet is.

1957-ben aztán művelődési ház épült a faluban, és onnantól ott volt a mozi. Már külön gépház is készült hozzá, tehát nem csak úgy állították fel valahová a vetítőt, hanem rendes, beépített vetítési lehetőség volt. Keskenyfilmes mozi működött ott, mert akkoriban még nagyon kevés faluban volt normálfilmes vetítés. Amire én emlékszem, még később is csak egy-két olyan község akadt Pápa környékén, ahol normál vetítőgépet tudtak beépíteni, a legtöbb helyen keskenyfilmes vetítések voltak.

Az első moziélményeim közül leginkább arra emlékszem, hogy mennyire vártuk mindig az előadás kezdetét. Gyerekként minden ilyen alkalom nagy izgalom volt. Akkoriban sokszor még pénz sem nagyon volt, ezért előfordult olyan is, hogy két tyúktojással fizettünk a belépőért. Ez ma már furcsán hangzik, de akkor ez is hozzátartozott a falusi mozi világához.

Az akkori filmek között sok volt a Latabár-film, és emlékszem Chaplin-filmekre is. Mi, gyerekek inkább a mozgalmasabb, játékosabb filmeket szerettük. Hogy egészen pontosan melyik volt az első film, amit láttam, azt ma már nem tudnám megmondani, de ezekre a korai élményekre nagyon élénken emlékszem. A némafilmeket is ugyanúgy várták az emberek, mint a hangosakat; zenei aláfestéssel vetítették őket, és azok is nagy élményt jelentettek.

A moziba járás akkoriban nem annyira iskolai szervezésben történt, inkább természetes része volt a falu életének. Nem is nagyon kellett külön szervezni, mert mindenkit vonzott. A film akkoriban igazi eseménynek számított. Nemcsak a fiatalok jártak, hanem az idősebbek is, hiszen kevés ilyen közösségi alkalom volt. A mozi egyszerre jelentett szórakozást, kíváncsiságot és egyfajta társasági életet is.

A középiskolás években mennyire maradt meg a filmek, a mozi világa az érdeklődése részeként?

Természetesen megmaradt. Számomra a film mindig nagy élmény volt. Láttam gyengébb filmeket is, de valahogy mindig úgy voltam vele, hogy még azokban is lehetett találni valamit, amiért érdemes volt megnézni őket. Nem nagyon volt olyan filmélményem, amiben ne találtam volna valami érdekeset vagy értékeset.

1953-tól a pápai Türr István Gimnázium tanulója és Diákotthon lakója lettem. Abban az időben előfordult, hogy iskolai szervezésben vittek bennünket moziba, de ez sokszor egészen váratlanul történt. Később még nevettünk is rajta: bejött a tanár, annyit mondott, hogy fölállni, sorakozó, mindenki hozzon egy forintot, és mentünk a moziba. Sokszor csak ott derült ki, mit fogunk megnézni. Akkor már én is a pápai Petőfi moziba jártam diákként.

Nagyon sűrűn nem tudtam moziba menni, mert szegény családból származtam. Kilencen voltunk testvérek, és ilyen háttérből nem mindig jutott pénz ilyesmire. De az érdeklődésem ettől függetlenül megmaradt, mert a film számomra sokkal többet jelentett egyszerű szórakozásnál. Olyan ismeretekhez, élményekhez juthatott általa az ember, amelyekhez máshonnan nemigen.

A középiskolai évekből nagyon jó szívvel emlékszem vissza a tanáraimra is. Nagy tisztelettel gondolok rájuk, mert nemcsak tanítottak bennünket, hanem emberként is figyeltek ránk. Az a tanár-diák viszony, ami akkor volt, ma már ritkán látható. Sok olyan pedagógus volt, aki valóban emberséggel fordult a tanulókhoz, és ez mély nyomot hagyott bennem.

Az iskolában időnként szakmai vagy oktatófilmeket is vetítettek, például 8 milliméteres filmeket, amelyeket egy-egy tantárgyhoz kapcsolódva használtak fel. Kémiai vagy fizikai kísérleteket mutattak be rajtuk, és ezekből én azt is megéreztem, hogy a film miért ennyire vonzó számomra. A kép és a hang együtt sokkal többet ad, mint önmagában a szöveg. Két oldalról hat az emberre, és így sokkal mélyebben megmarad benne az, amit lát és hall.

A továbbtanulás vagy pályaválasztás idején felmerült már Önben, hogy valamilyen módon ehhez a területhez kerülhet közel?

Az igazság az, hogy érettségi után én már nem tanulhattam tovább. A családban előttem négyen is közép- vagy felsőfokon tanultak, és nálam ez már anyagi okok miatt megakadt. Apám hatvanhét éves volt, amikor én leérettségiztem, ezért a szülői háttérből is világosan látszott, hogy ezt tovább így nem lehet folytatni.

Inkább műszaki beállítottságú voltam, ami valószínűleg onnan is jött, hogy apám és a nagyapám is mesteremberek voltak, így ez a világ nem állt távol tőlem. Ugyanakkor a film is nagyon érdekelt. A kettő nálam párhuzamosan ment: egyrészt maga a film, mint élmény és mint ablak a világra, másrészt pedig a technikai háttér.

Abban az időszakban nagyon sok országból hoztak be filmeket, és ezek olyan dolgokat mutattak meg a világból, amelyekhez az ember másképp alig juthatott hozzá. Ezért rendszeresen jártam moziba. Olyannyira, hogy amikor néha egy kicsit elkéstem, és még nem kezdődött el az előadás, mondták is tréfásan: „Jaj, de jó, hogy megjöttél, mert már azt hittük, nélküled nem is kezdhetjük el.”

A mozi technikai oldala fiatal koromban még nem tudatosan érdekelt, de azért már volt hozzá némi közöm. Kisszőlősön, még mielőtt eljöttem volna onnan, néha segítettem a gépésznek is a vetítéseknél. A tekercselés és más alapdolgok így már ismerősek voltak számomra. Később aztán a műszaki irány erősödött bennem, és amikor a pápai Elekthermax gyárban dolgoztam, több szakmát is szereztem. Azt terveztem, hogy a Gépipari Technikumban tanulok tovább, amire a vállalat is ösztönzött. Ez azonban egy munkahelyváltás miatt nem valósulhatott meg, így a továbbtanulás későbbre halasztódott.

A mozi vezetése mellett a család és a fiatalokkal való foglalkozás is fontos része volt az életének. Hogyan fért meg egymás mellett ez a sok szerep, és mit adott Önnek például az edzői munka?

A családom részéről ez nem okozott különösebb problémát, inkább kialakult egy rendje az életünknek. A feleségem reggel hatra járt dolgozni, így a gyerekek körüli teendők egy része rám maradt: reggel elrendeztem őket, vittem óvodába, iskolába, aztán mentem a moziba. Délután pedig már ő vette át ezt a részt. Megvolt köztünk ez a munkamegosztás, és így működni tudott a családi élet is.

Azt hiszem, bennem mindig erősen megvolt a közösségi és nevelői hajlam is. Huszonöt éven keresztül röplabdaedző voltam: először fiúkkal, később középiskolás lányokkal foglalkoztam. Ez még a mozi előtti időszakban kezdődött, de később is megmaradt mellette. A Petőfi Gimnáziumban tizenegy évig dolgoztam edzőként, és ebből nyolcszor országos döntőbe jutottak a csapataim. Erre ma is büszkén gondolok vissza. Mint ahogyan arra is, hogy a szakmunkástanuló-intézetben, tanítványaim a lányok és fiúk kétszer nyertek Szakmunkástanuló Olimpiát.

Az edzői munka sokat adott nekem emberileg is. Meg kellett tanulni bánni a fiatalokkal, következetesnek lenni, de úgy, hogy közben érezzék: az ember értük dolgozik. Talán volt bennem valamiféle pedagógiai érzék is, és ezt nemcsak a sportban, hanem később a mozi vezetésében is tudtam használni. Fontos volt számomra, hogy közösséget szervezzek, emberekkel foglalkozzak, és ne csak feladatokat lássak magam előtt, hanem embereket is. Ebben segített az is, hogy a budapesti tanulmányaim alatt pszichológiát is tanultam.

Úgy érzem, ez a szemlélet a családban, a sportban és a moziban is ugyanaz volt: felelősséggel kell végezni a dolgát az embernek, de közben tudni kell figyelni a másikra is.

Hogyan került kapcsolatba a Veszprém Megyei Moziüzemi Vállalattal?

Nem közvetlenül a mozi világából kerültem a vállalathoz. Volt egy időszak, amikor ifjúsági mozgalmi munkát végeztem: függetlenített KISZ-titkárként dolgoztam a városban. Ezt a munkát én úgy fogtam fel, hogy valódi programokat kell adni a fiataloknak, és sokat is dolgoztam benne. Szép élményeim maradtak abból az egy-két évből, mert mindig azon törtük a fejünket, hogyan lehet a fiatalokat összehozni, tartalmas közösségi alkalmakat szervezni nekik.

Sok olyan helyi ügy volt, ahol sikerült megmozdítani a fiatalokat. Például amikor a városban meleg vizet találtak, és felmerült, hogy ezt a strandhoz kellene bevezetni, a fiatalokkal egy nap alatt kiástuk az árkot a vezetéknek. Máskor a szabadtéri színpad építésénél segítettek tereprendezésben, vagy éppen ifjúsági táborok szervezésében vettek részt. Akkor én is fiatal voltam, jól értettem a nyelvüket, és tudtam őket lelkesíteni.

Később azonban konfliktusba kerültem a megyei ifjúsági vezetéssel, mert több dologgal nem értettem egyet, főleg a pénzügyek és a szervezési gyakorlat miatt. Ebből komoly összeütközés lett, és ezután egy ideig máshol dolgoztam. Közben viszont a városban már ismertek, tudták, hogy szervező típus vagyok, és valószínűleg ez is szerepet játszott abban, hogy később felfigyeltek rám.

Amikor a Petőfi mozi korábbi vezetője nyugdíjba vonult, utódot kerestek. Volt más jelölt is, de végül engem kértek fel. Úgy látszik, azt gondolták, hogy a szervezési tapasztalataim, a műszaki érdeklődésem és a városi ismertségem alkalmassá tehet erre a feladatra.

Milyen világ volt belülről a moziüzemi vállalatnál dolgozni azokban az években?

Nem volt nehéz beilleszkedni. Olyan csapathangulat volt a vállalatnál, hogy mindenki szívesen beszélt a másikkal, és ha valamilyen gond adódott, segítették egymást. Jó volt ott lenni. Különösen Szabó János igazgató figyelt arra, hogy ez a közösségi szellem megmaradjon. Sok olyan összejövetelt szerveztek, ahol a vállalat dolgozói is érezhették, hogy együtt vannak, és együtt jobban tudják végezni a munkájukat.

Nem az a rideg, utasításos világ volt, amit sok helyen elképzelne az ember. Inkább egy kisebb, jól átlátható közösségként működött a vállalat, ahol ismerték egymást az emberek, és ez sokat számított.

Persze a vállalat működése tervgazdálkodási keretek között zajlott, vagyis mindig teljesíteni kellett a számokat, előadásszámokat is. Előfordult olyan időszak, amikor például Pápa esetében évente kétezer-kétszáz előadást kellett teljesíteni, ami hatalmas mennyiség volt. Ezt úgy lehetett megoldani, hogy nemcsak a moziban tartottunk vetítéseket, hanem külső helyszínekre is kivittük a filmeket.

Jártunk iskolákba, óvodákba, szociális otthonokba, TSZ-ekbe, olyan helyekre is, ahonnan nehéz lett volna behozni a közönséget a moziba. Voltak olyan programok is, ahol rövidfilmeket, oktatófilmeket vetítettünk, például közlekedési ismeretekről vagy más nevelő célú témákról. Bizonyos iskolákban pedig külön vetítőhelyiséget is kialakítottak, így rendszeres vetítéseket lehetett tartani.

A vállalat tehát nemcsak abból állt, hogy ment a film a moziban, hanem abból is, hogy nagyon sokféle módon igyekezett eljuttatni a vetítéseket a közönséghez.

Hogyan került képbe Pápa, és mikor vette át a Petőfi mozi vezetését?

1964-ben nyugdíjba vonult a pápai Petőfi mozi akkori vezetője, és ekkor keresték az utódját. Volt más jelölt is, de végül engem kerestek meg. Nem az volt, hogy azonnal gondolkodás nélkül rábólintottam, mert akkor már az Elekthermaxnál dolgoztam, ráadásul programozói munkakörben. Ott is tanultam, fejlődtem, és utólag még arra is gondoltam néha, hogy talán műszaki pályán is tovább lehetett volna menni.

Végül mégis elvállaltam a feladatot. Valószínűleg úgy ítélték meg, hogy a szervezőkészségemmel, a műszaki érdeklődésemmel és a korábbi tapasztalataimmal alkalmas lehetek erre a munkára. Később aztán a vállalatnál szakmailag is továbbképeztek bennünket: Budapesten, a Művelődési Minisztérium keretében indult felsőfokú szakmai képzés, amelyen én is részt vettem. Ez kétszer kétéves képzés volt, teljes támogatással, és komoly szakmai ismereteket adott. A furcsa nevű optikai, akusztikai és filmtechnikai képzés keretében nemcsak a vetítés technikájáról és a filmgyártásról szereztünk ismereteket, hanem magas szintű biztonságtechnikát, szervezéstant, filozófiát, filmlabor-ismereteket és filmforgalmazást is tanultunk.

Milyen mozi volt akkoriban a pápai Petőfi, és milyen szerepet töltött be a város életében?

Amikor odakerültem, a Petőfi mozi már eléggé lekopott állapotban volt. A nézőtéren még a hagyományos furnérszékek voltak, felcsapódó ülőkével, a sorokat pedig elég sűrűre vették, hogy minél többen beférjenek. Nem volt már korszerű, de így is nagyon fontos helye volt a város életében.

A Petőfi mozi nem egyszerűen vetítőhely volt, hanem valódi közösségi tér. Az emberek számon tartották a műsort, készültek a filmekre, sokszor előre lefoglalták a jegyeket. Nagy érdeklődés övezte a vetítéseket, és a mozi a város kulturális életének egyik meghatározó helyszíne volt.

Később, az átalakítás után még inkább rangot kapott ez a hely. A nézők is úgy érezték, hogy a Petőfi mozi több egyszerű filmszínháznál: egy olyan hely volt, ahová eseményszámba ment eljönni.

Milyen nehézségekkel járt a mozi fenntartása, és milyen felújításokra, átalakításokra emlékszik az ott töltött évekből?

Ekkor épült ki a szuper-szélesvásznú vetítés feltételrendszere is. A korábbi, hozzávetőleg 4x5 méteres vászonhoz képest már egy jóval nagyobb, körülbelül 13 és fél méter széles és 6 méter magas képportál készült. A függöny- és maszkolórendszert is úgy alakították ki, hogy a normál és a panoráma vetítéshez egyaránt alkalmazkodni tudjon. A 70 milliméteres vetítéshez már korszerűbb technikai háttér társult, a mágneshang pedig egészen különleges élményt adott, mert a hang térben is mozgott, jobbról, balról, sőt felülről is érkezhetett.

A mozi átalakítása, korszerűsítése azonban nem ment egyszerűen, hiszen az épületet le kellett zárni. Hogy a mozi az átépítés alatt is működhessen, kertmozi jöhetett számításba. Szerencsénkre az 1. számú Általános Iskola politechnikai területét, amely ideális helyen volt a Tapolca partján, megkaptuk erre a célra. A moziüzemi vállalat műszaki csoportja rekordgyorsasággal építette fel a vetítőfalat, a védett gépháznak pedig az ottani épületben találtunk helyet. Az ülőberendezést a munkatársaim szedték össze a Balaton-parti helyekről, így végül majdnem hatszáz személyes nézőterünk lett. Esténként ott tartottuk az előadásokat, és a közönség jött is. A hideg idő beálltával a Pedagógus Művelődési Ház adott otthont a vetítéseknek.

A Petőfi mozi átépítése közben a szükséges bontásoknál technikai akadályok is felmerültek. A munkát az is hátráltatta, hogy az építőket egy hónapra átvezényelték a tiszai árvízi építkezésekre.

Olyan helyzet is előállt, hogy a nyílászárók hegesztéses beállítása miatt az építők el akartak vonulni. Mivel nekem hegesztői szakmám is volt, elkértem egy villanytrafót, és magam állítottam be a nyílászárókat, így a munka folytatódhatott. Máskor a teherfelvonót kellett áthelyezni, amit a munkatársaimmal oldottunk meg.

A megnyitás időpontját már kitűzték, a nézőtér elkészült, az előcsarnok új burkolatával azonban gondok adódtak. A régi burkolatot már lebontották, az új anyag viszont még a nyitásra sem érkezett meg. A nyitás délelőttjén ezért reklámtáblákkal takartuk el a hiányos részeket.

A nyitás napján kora délután kijött a Városi Tanács műszaki osztályának vezetője, körülnézett, és kijelentette, hogy a nyers állapot miatt a mozit nem lehet megnyitni. Addigra már nagyon összegyűlt bennem a küzdelmünk keserűsége, és indulatosan szóltam: hiszen csak kisebb esztétikai hiányosságok maradtak, miközben mi mindent megtettünk azért, hogy a mozi elkészüljön. Azt mondtam: ha eddig nem segítettek, most legalább ne akadályozzák a megnyitást. Ezután elvonultak.

A megnyitás előtt két órával én is elmentem, és a vállalat igazgatóját sem értesítettem a kialakult helyzetről. Mire visszaértem a 18 órára meghirdetett nyitásra, már telt házas közönség várta az előadást, így a megnyitást már nem lehetett megakadályozni. A történtek miatt később megkaptam életem első és egyetlen fegyelmijét.

Az 1970-ben felújított mozi a My Fair Lady című filmmel nyitott meg. A vendégek ünneplő ruhában, szinte ünnepként érkeztek a megnyitóra. A szuper-szélesvásznú kép, a sztereó hatású hang és a megújult nézőtér együtt különleges élményt nyújtott. A későbbi filmeknél is érzékelhető volt az új vetítéstechnika minőségi többlete.

A hetvenmilliméteres vetítők egyébként még sokáig bent maradtak a moziban. Amíg Budapestről hozzá lehetett jutni használható 70 milliméteres kópiákhoz, addig igyekeztem ezeket megszerezni és vetíteni. Előfordult, hogy sérültebb kópiákat is lehoztunk, és a kollégáimmal rendbe tettük annyira, hogy még le lehessen vetíteni őket. Amíg csak lehetett, kihasználtuk ezt a technikai lehetőséget. Később a 35 milliméteres vetítések maradtak, és a géppark is fokozatosan változott, de mindig az volt a cél, hogy ami még jól működik, azt a lehető legtovább használjuk.

A munkatársakkal kapcsolatban is igyekeztem következetes lenni. Olyan munkahely nincs, ahol időnként ne adódna probléma vezető és dolgozó között, de én ezeket mindig emberileg próbáltam rendezni. Ha valakit figyelmeztetni kellett, azt előre megmondtam neki világosan: itt nem lehet hibázni olyan dolgokban, amelyek a mozi biztonságos működését érintik. Előfordult olyan is, hogy valakitől végül el kellett búcsúzni, de ilyenkor sem haraggal váltunk el. Megmondtam előre, meddig lehet elmenni, és ha az a határ átlépődött, akkor lépni kellett. Úgy érzem, ezt is emberséggel próbáltam kezelni.

Összességében azt mondhatom, hogy a mozi fenntartása sok műszaki, szervezési és emberi kihívással járt, de engem ezek inkább ösztönöztek, mint visszatartottak. Mindig az volt bennem, hogy ha van egy probléma, azt meg kell oldani, mert a mozinak mennie kell.

Milyen volt a közönség, és mire emlékszik legszívesebben a mozi mindennapjaiból?

Nagyon sok kedves emlékem van a közönséggel kapcsolatban. Sok rendszeres mozilátogatót ismertem személyesen is, sokan visszajártak, és természetes volt, hogy ha valamit észrevételeztek, vagy mondani akartak, azt közvetlenül jelezték. Ilyenkor az ember még jobban odafigyelt, mert fontos volt, hogy a közönség jól érezze magát, és lássa, hogy számít a véleménye.

Voltak olyan nézők is, akiknek különösen érdekes szokásaik vagy szempontjaik voltak. Emlékszem például egyik korábbi tanáromra, aki rendszeres mozilátogató volt. Ő többnyire akkor jött angol nyelvű filmekre, amikor azok feliratosan mentek, mert így gyakorolta az eredeti hangot. Mesélte is, hogy a felirat sokszor nem adja vissza pontosan azt, ami valójában elhangzik, és számára ez külön élményt jelentett. Az ilyen beszélgetésekből is látszott, hogy a közönség nemcsak filmet nézni járt, hanem valóban figyelte és értelmezte is azt, amit látott.

A mozi mindennapjaiban az volt a jó, hogy élő kapcsolat alakult ki a közönséggel. Én mindig úgy éreztem, hogy azért vagyok ott, hogy őket szolgáljam, és ennek próbáltam minden formában megfelelni. A városban is elfogadtak, és azt éreztem, hogy a közönség részéről is megvolt felém a bizalom. Ez sokat számított, mert egy mozi nemcsak a vetítésektől működik jól, hanem attól is, milyen kapcsolat van közte és a nézői között.

A rendszerváltás utáni évek mennyiben változtatták meg a mozi működését és lehetőségeit?

A rendszerváltás utáni időszak számomra szomorú korszak volt. Nagyon gyorsan érezhetővé vált, hogy maga a moziüzemeltetés, sőt általában a mozizás mint kulturális terület háttérbe szorult. A kultúrát mintha mellékvágányra tették volna, és rögtön látszott, hogy ennek az ágnak már nincs meg az a támogatottsága és elismertsége, ami korábban még valamilyen formában létezett.

A mozit innentől kezdve sokszor ugyanúgy kezelték, mint bármelyik termelő vagy szolgáltató egységet, és ez nagyon kedvezőtlenül hatott a működésre. Az életfeltételek és a működés feltételei egyre nehezebbé váltak. Szinte diszkriminatív módon emelkedtek azok a költségek is, amelyek a működés alapját jelentették: a filmkölcsönzés, a különféle szolgáltatások, a fenntartási terhek.

Közben az elvárások viszont nem csökkentek. A működésre vonatkozó előírások megmaradtak, azokat továbbra is teljesíteni kellett. A filmkölcsönzés rendszere is kedvezőtlenebbé vált. Eleinte még a bevételhez igazodott a kölcsöndíj, például a bevétel 25 százaléka volt, később ez 45 százalékra, majd 55 százalékra emelkedett. Ez óriási különbség volt. Amikor ezt szóvá tette az ember, olyan válaszokat kapott, hogy akkor emeljen belépődíjat, kérjen akár 5 dollárnak megfelelő összeget is, ami akkor teljesen irreális volt.

Így a működési lehetőségek nagyon beszűkültek. Eljutottam oda, hogy ha száz forint bevétel bejött, abból alig tíz maradt a mozinál. A többi elment különféle terhekre. Közben az önkormányzati és egyéb költségek is folyamatosan emelkedtek, sokszor évente 25 százalékkal. Ezt egy idő után már nagyon nehéz volt kigazdálkodni.

Ráadásul a működési feltételek egy része továbbra is a korábbi rendszer szerint maradt meg. Például bizonyos technikai berendezésekhez munkavédelmi szempontból két ember kellett, tehát azt a személyi feltételt is biztosítani kellett. Én közben arra is figyeltem, hogy a közönséget rendesen fogadjuk, legyen jegykezelő, aki köszönti a vendéget, tehát emberi oldalon se süllyedjen le a mozi működése. Csakhogy ezek a kiadások mind megmaradtak, miközben a bevételi oldal egyre nehezebbé vált.

Hogyan született meg az a döntés, hogy 1993-ban már magánvállalkozásban viszi tovább a mozit?

A döntés hátterében az állt, hogy a korábbi működési keretek addigra gyökeresen megváltoztak, és egy idő után már csak úgy látszott esély arra, hogy a mozi tovább működhessen, ha vállalkozási formában viszem tovább. Ez nem valamilyen ideális helyzet volt, hanem inkább kényszerű alkalmazkodás a megváltozott körülményekhez. Úgy éreztem, ha a Petőfi mozit életben akarjuk tartani, akkor ehhez új működési formát kell találni, és így jutottam el oda, hogy 1993-tól már magánvállalkozásban vittem tovább.

Miben volt más vállalkozóként működtetni a Petőfi mozit, mint korábban a vállalati rendszerben?

Vállalkozóként azt éreztem, hogy minden teher sokkal közvetlenebbül az én vállamra nehezedik. Korábban egy vállalati rendszerben működött a mozi, ahol bizonyos hátteret mégis adott a struktúra. Később viszont mindent sokkal inkább a napi gazdasági realitások határoztak meg.

A filmkölcsönzési díjak emelkedtek, a fenntartási költségek emelkedtek, a működési előírások ugyanakkor nem lettek enyhébbek. Vagyis vállalkozóként ugyanúgy biztosítani kellett a technikai, munkavédelmi, személyi feltételeket, csak közben a gazdasági mozgástér egyre kisebb lett. Ez azt jelentette, hogy sokkal nehezebbé vált egyensúlyban tartani a működést.

Mindezek mellett én továbbra is ragaszkodtam ahhoz, hogy a közönség ebből lehetőleg minél kevesebbet érezzen meg. Fontos volt számomra, hogy a mozi ne veszítse el a tartását, hogy kulturált kiszolgálás maradjon, hogy legyen jegykezelő, rend legyen, színvonal legyen. Csakhogy vállalkozóként ezt egyre nehezebb volt fenntartani ugyanabból a bevételből.

Voltak ismereteim az európai filmforgalmazásról és az újabb technikai váltásokról is. Ezért már 1994-ben vásároltam egy korszerű SVT videoprojektort, hogy ezzel is csökkenteni lehessen a hagyományos filmkópiák használatának költségeit. A filmforgalmazók azonban nem engedélyezték, hogy az új technikával tartsunk előadásokat. Hiába vásároltam közel egymillió forintért a berendezést, amely akár hatméteres képet is tudott vetíteni, sztereó hanggal működött, és kamera, számítógép, televízióadás vagy videokazetta jelét is fogadni tudta, mozifilmek vetítésére így gyakorlatilag használhatatlanná vált.

Az új vetítéstechnika szélesebb körű elterjedésére végül még körülbelül tíz évet kellett várni, de addigra a mozik jelentős része megszűnt, és sok helyen már csak a városokban maradt működő filmszínház.

Mi volt az a pont, amikor úgy érezte, hogy már nem viszi tovább a mozit, és mi állt emögött?

A korábbi vállalati rendszerben még volt valamiféle háttér és támogatás, de ez később megszűnt. 1993 után már magánvállalkozóként vittem tovább a mozit, és egy idő után világossá vált, hogy ez így hosszú távon nem tartható. A végén már odáig jutottam, hogy az évet hatszázötvenezer forintos mínusszal zártam. Ezt másként már nem lehetett továbbvinni.

Amikor 1998-ban nyugdíjba mentem, a mozi működtetését már nem én vittem tovább vállalkozóként, hanem a fenntartás más kézbe került: a városi színház lett a működtető. Nekik viszont nem volt emberük, aki ezt a munkát ellátta volna, ezért visszahívtak engem, és továbbra is én csináltam a mozi ügyeit. Ez bizonyos értelemben könnyebbséget jelentett, mert a teljes anyagi teher már nem az én vállamat nyomta, de a felelősséget én ettől még ugyanúgy éreztem. Nálam mindig annak kellett lennie az elsőnek, hogy a mozi működjön. Ha abban az időben lehetőségem lett volna az akkor már meglévő új technikával gazdaságosabban működtetni a mozit, talán még tíz évvel tovább folytatom a mozizást – és talán a köz javára is.

Én soha nem úgy fogtam fel ezt a munkát, hogy csak letelik a munkaidő, és kész. Ha valahol hiba volt, azt meg kellett oldani. Ha a film nem érkezett meg időben, utánamentem. Előfordult, hogy már délelőtt megtudtam, hogy gond van a film szállításával, és akkor telefonáltam, intézkedtem, vagy éppen autóba ültem. Mentem filmért Sopronba, Pécsre, Szombathelyre, de sokszor Budapestre is a raktárba, mert nem lehetett azt mondani a közönségnek, hogy nincs előadás, mert valahol elakadt a kópia. Nekem az volt természetes, hogy ezt meg kell oldani.

A végső pont azonban mégsem valami nagy drámai esemény volt, hanem inkább egy apróbbnak tűnő, de sokat eláruló helyzet. Akkoriban már szinte jelképes összegért, húszezer forintos tiszteletdíjért csináltam az egész mozit, de ugyanazzal a lelkiismerettel, mintha ez lenne a főállásom. Egyszer aztán úgy döntöttek, hogy csütörtökönként nem lesz vetítés. Ez addig nem így volt, addig minden nap volt előadás. Ezután az akkori igazgatónő azt kérte tőlem, hogy a szünnapon is menjek be, és külön számoljak be arról, mi történt, mit csináltam, hogyan működött minden.

Erre én azt mondtam: ha valamit tudni akarnak, jöjjenek ki a moziba, hiszen az az övék. Azt nem tudtam elfogadni, hogy amikor nincs vetítés, akkor is bemenjek csak azért, hogy külön referáljak. Ezután gyakorlatilag véget ért a közös munka.

Később azt is láttam, hogy egészen másként kezdtek működni a dolgok, mint ahogy én csináltam. Például az iskolai vetítéseknél a pedagógusokra hárítottak olyan terheket, amelyeket korábban én mindig levettem a vállukról. Én mindig tiszteltem azokat a szervező tanárokat, akik segítették a vetítéseket, és igyekeztem megkönnyíteni a dolgukat. Elmentem a pénzért, intéztem a papírokat, egyeztettem az időpontokat, és ahol lehetett, gesztusokat is tettem feléjük. Úgy éreztem, ez hozzátartozik ahhoz, hogyan kell ezt a munkát csinálni.

Talán ezért is éreztem úgy, hogy amikor ez a szemlélet kezdett eltűnni, ott már nemcsak egy munkakör zárult le, hanem egyfajta mozigondolkodás is.

Ha ma visszatekint erre az időszakra, mit érez a legfontosabbnak abból, amit a Petőfi mozi jelentett Önnek és Pápának?

Azt gondolom, hogy a Petőfi mozi nagyon sokat jelentett nekem, és Pápának is. A mai napig sok emberrel találkozom, akik megszólítanak, emlékeznek a mozira, emlékeznek egy-egy vetítésre, és arra, milyen volt akkoriban oda járni. Olyanok is vannak, akik azt mondják, hogy amikor először vitték őket moziba, még általános iskolások voltak, és az az élmény máig megmaradt bennük. Ezekből mindig érzem, hogy a mozinak valóban komoly helye volt az emberek életében.

Ha egy összesítő számot nézünk: a működésem alatt Pápán, a Petőfi moziban és a különféle kihelyezett vetítéseken együtt több mint hétmillió néző fordult meg. Ez egy ekkora város életében nagyon jelentős szám. Ez azt mutatja, hogy a mozi nem mellékes dolog volt, hanem a helyi kulturális élet egyik meghatározó része.

Úgy érzem, akkoriban a mozi közelebb vitte az emberekhez a kultúrát. A film nemcsak szórakoztatott, hanem tágította a látókört is. Az én időmben a világ sokféle pontjáról érkeztek filmek: cseh, német, francia, angol, olasz, spanyol, indiai, bolgár, amerikai alkotások egyaránt eljutottak a közönséghez. Ez sokkal szélesebb kínálat volt annál, mint amit ma látok. A filmnek kultúraközvetítő szerepe volt, és szerintem ez nagyon fontos.

Ma azt látom, hogy ez a lehetőség sokat szűkült. A kínálat egyoldalúbb lett, és a film kulturális-nevelő szerepe is háttérbe szorult. Pedig a mozi a fiatalok számára ma is nagyon sokat adhatna: élményt, látásmódot, ismeretet. A telefon vagy a televízió ezt nem tudja ugyanúgy pótolni.

Ezért, ha visszatekintek, számomra az a legfontosabb, hogy a Petőfi mozi nem egyszerűen egy munkahely volt, hanem egy olyan hely, amely sok embernek adott élményt, találkozást, kulturális tájékozódást, és egy kicsit talán formálta is a várost. Ezt érzem a legnagyobb értékének.

A beszélgetés végére világossá válik, hogy Mód Károly számára a Petőfi mozi jóval több volt, mint egy munkahely. Egy városi kulturális tér, egy közösségi ügy és egy szakmai felelősség emléke sűrűsödik benne össze. Évtizedeken át ugyanaz a szemlélet vezette, akár műszaki problémát kellett megoldani, akár filmet szerezni, akár a közönségért kellett tenni valamit: a mozinak működnie kellett. Ahogy ő fogalmazott: „Mindig az volt bennem, hogy a mozinak mennie kell.”