Gyerekkori moziélményeitől a debreceni egyetemi évek filmes előadásain át a medgyesegyházi és mezőberényi filmklubokig, majd a Békés megyei művelődési munka sokrétű világáig ugyanaz a szemlélet kíséri végig a pályáját: a kultúrát nem elég létrehozni, közvetíteni is kell. A film pedig erre különösen alkalmas eszköz, mert egyszerre tud szórakoztatni, gondolkodásra késztetni és közösséget teremteni.

Beszélgetésünk apropóját a békéscsabai Center Mozi szépkorú filmklubja adta, amely évek óta bizonyítja, hogy a mozi idősebb korban is lehet fontos találkozási pont, visszatérő program, sőt egyfajta közösségi rang. De Pap István története ennél jóval tágabb: egy olyan kultúraközvetítő életútja rajzolódik ki belőle, amelyben a mozi mindig több volt egyszerű vetítőhelyiségnél.

1. Indulás, származás, első moziélmények

Honnan származol, és milyen volt a kapcsolatod gyerekként vagy fiatalként a mozival?

Gyomai vagyok. Az első maradandó mozis élményem az 1946-ban forgatott olasz operafilm, a Rigoletto volt. Talán harmadikos lehettem, amikor bementünk a moziba, hogy megnézzük azt, ami éppen műsoron volt. Azt sem tudtam, mi az, hogy Rigoletto, de mentünk, mert a mozi elérhető volt, olcsó volt, és adott valamilyen élményt.

A következő erősebb mozis emlékeim már gimnazista koromból valók. Akkoriban osztályfőnöki engedély kellett ahhoz, ha az ember moziba akart menni – kivéve, ha iskolamozi-előadásról volt szó. Az osztályfőnök nyilván nem minden filmre adott szívesen engedélyt; voltak olyan filmek, amelyeket nem tartottak ajánlottnak a diákok számára. Mi persze valamilyen rafinált módon azért bejutottunk. Békéscsabán jártam moziba. Nem volt még bennem tudatos irányultság, hogy ilyen vagy olyan filmet szeretnék látni – amit vetítettek, azt néztük.

Akkoriban mit jelentett moziba menni: egyszerű szórakozást, társasági eseményt vagy kulturális alkalmat?

Gyerekként – tehát az akkori önmagamról beszélek – a mozi elsősorban esemény volt. Egy történet, egy élmény. Ott volt az iskola, otthon dolgozni kellett, élte az ember a mindennapjait, és a mozi valamilyen módon kiemelt ebből.

Ma talán úgy mondanánk, hogy kiszakított a szürke hétköznapokból, de akkor ezt persze nem így fogalmaztuk meg. A mozi mégis különleges alkalom volt: a szórakozás és az élményszerzés egyik fontos lehetősége.

2. Népművelés, művelődési munka, film mint közösségszervező erő

Hogyan kerültél a népművelés, a művelődésszervezés közelébe?

A debreceni egyetemre történelem–földrajz szakra vettek fel, de harmadik szakot is lehetett választani. Ezek egyike volt a népművelés. Őszintén szólva nem volt bennem különösebb küldetéstudat, hogy én mindenképpen népművelő akarok lenni. Inkább az inspirált, hogy hírét hallottam: kellemes kirándulások, színházbérlet, hangversenybérlet is jár vele. Jó társaság volt, jól éreztem magam közöttük.

Őszintén szólva ott ismerkedtem meg igazán a kulturális javak sokféleségével. A mi tanszékünket Durkó-tanszéknek hívták, és ennek volt egyfajta. Arra készítettek fel bennünket, hogy kultúraközvetítők legyünk.

Nem esztétákat képeztek, nem filmtudósokat, hanem olyanokat, akik képesek voltak szót érteni az emberekkel. Megtanultuk azt, hogy lehet és kell kiállni az emberek elé, kedvet csinálni az adott alkotás megtekintéséhez, befogadásához. A film számunkra ilyen értelemben kulturális termék volt.

Az egyetem Auditórium Maximumában filmes előadások voltak. Bíró Yvette vezette, és hozott magával másokat is; Veress József egy-két előadására is emlékszem. Az Aranypolgárról biztosan Bíró Yvette beszélt annak idején. Ott találkoztam először igazán azzal a gondolattal, hogy a film nemcsak szórakozás, hanem kulturális érték, művészet, műalkotás.

Mikor vált fontossá számodra a film mint kulturális és közösségépítő eszköz?

Elsősorban úgy, mint a műveltség része, mint kulturális érték. Itt jön be a kultúraközvetítés kérdése is. Mi azt tanultuk, hogy valamennyire a filmekhez is illik értenünk, ahogyan a színházhoz is azért volt bérletünk, hogy adott helyzetben tudjunk róla beszélni. Kiállításokra is azért jártunk, hogy megtapasztaljuk, mi hangzik el egy megnyitón.

Mit adott egy filmklub a közönségnek: filmismeretet, vitát, közösséget, világlátást?

Társadalmi ösztöndíjasként Medgyesegyházára kerültem kultúrházigazgatónak.

Elkezdtem gondolkodni, mi lehetne az, ami új, érdekes, és ami Medgyesegyházán még nem volt. Egy háromezer-egynéhányszáz lakosú községről beszélünk. Békéscsabán hallottam, hogy a TIT Filmmúzeum működik, ezért bementem a TIT-hez, és megkérdeztem, mi lenne, ha Medgyesegyháza is csatlakozna. Szívesen fogadtak.

Elsősorban régi magyar filmeket vetítettünk – például a Halálos tavasz, a Lila ákác, a Valamit visz a víz. Így indult el a filmmúzeumos, filmklubos működésem. Érdekes volt, mert a régi magyar filmek miatt a helyi párttitkárral eleinte volt némi feszültség. Nem nézte jó szemmel, pontosabban nem lelkesedett érte, de aztán nem tiltotta meg. A vetítések pedig telt házzal mentek.

A vetítések olyan közösségi élményt adtak az embereknek, amelytől éveken, sőt évtizedeken át el voltak zárva. Olyan filmeket láthattak, amelyek addig nem, vagy csak nagyon ritkán kerültek eléjük.

Gondoljunk bele: a 60-as évek második felében járunk. Akkoriban nem feltétlenül illett bele a hivatalos kultúrpolitikába, hogy az emberek régi magyar filmeket, például a Halálos tavaszt nézzék, miközben jelen volt a szovjet filmdömping is. Félreértés ne legyen, azok között is voltak jó filmek, de Medgyesegyházán ez mégis különleges élményt jelentett.

Ha pedig nagyot ugrok a mai közönségünkhöz, akkor azt mondom: itt a közösségi élmény az egyik legfontosabb. Kár, hogy nem látja, hogyan gyülekeznek, hogyan beszélgetnek egymással. Felöltöznek, eljönnek, kiszakadnak a hétköznapokból.

A vetítés után ugyan nincs szervezett találkozó, de spontán beszélgetések mindig kialakulnak. Ez is hozzátartozik a filmklub lényegéhez.

3. Medgyesegyháza – Mezőberény – Békés - Gyula és a filmklubmozgalom

A korabeli cikk szerint az „Ez a való világ” filmpályázat megszervezéséért és a Mezőberényben alakított azonos nevű klubért is elismerést kaptál. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?

Én akkoriban már a Megyei Moziüzemi Vállalatnál dolgoztam, és mellette a gimnáziumban is tanítottam Mezőberényben. Ekkor hirdették meg az „Ez a való világ” pályázatot, amelyet a MOKÉP a Magyar–Szovjet Baráti Társasággal közösen szervezett. Ez a program alapvetően a szovjet filmek látogatottságát volt hivatott növelni, de nem pusztán arról szólt, hogy megnézünk egy filmet. A vetítések után beszélgetni kellett a filmekről, valamilyen értékelést, beszámolót kellett készíteni, és azt beküldeni a pályázat kiíróinak.

Én ezt Mezőberényben felvállaltam. A feleségem osztályából a mezőberényi gimnáziumban szerveződött egy körülbelül tizenöt fős csoport. Velük jártunk filmeket nézni, és utána beszélgettünk róluk. Arra azért oda lehetett figyelni, hogy a normálisabb filmeket válasszuk ki. A beszámolókat beküldtük, a szervezők pedig ezek alapján rangsorolták a résztvevőket.

Végül a jutalmazottak közé kerültünk. Kaptunk könyveket és más ajándékokat is, de a fődíj a moszkvai filmfesztiválon való részvétel volt. Aki megnyerte, végül nem tudott elmenni, az én munkahelyem pedig megvásárolta tőle a részvételi jogosultságot. Így jutottam ki a moszkvai filmfesztiválra.

Ott aztán egészen különleges élmények értek. A Rosszija Szállóban laktunk, amely akkoriban nagyon elegáns helynek számított. Találkoztunk sok ismert emberrel, filmes nagyságokkal. Ezeket ma már nehezebb pontosan felidéznem, de a moszkvai út mindenképpen ennek a mezőberényi filmes munkának lett az egyik emlékezetes következménye.

Medgyesegyházán kultúrotthont vezettél, de filmklubot is szerveztél, amelynek a település lakosságának mintegy tíz százaléka tagja lett. Hogyan lehetett ekkora közönséget megmozgatni?

A tíz százalékot azért óvatosan kezelném. Valószínűleg a korabeli újságcikkből származik, és lehet benne némi újságírói túlzás is. Az igaz viszont, hogy a vetítések telt házzal mentek. A terem kétszázvalahány férőhelyes volt, Medgyesegyháza pedig nagyjából háromezer ötszáz lakosú település volt. Így a „közel tíz százalék” már nem is hangzik olyan távolinak.

De ehhez kellett az is, hogy a helyi társadalomban kivívjam a rangomat.

Először meg kellett ismerniük, ki vagyok. Tanítottam a gimnáziumban is. Nekem egyedül volt egyetemi végzettségem, így kaptam néhány órát, és ezen keresztül is megismert a község.

A másik ilyen dolog éppen a Filmmúzeum volt. Olyasmit csináltam, ami addig nem volt a településen, és ez növelte a helyi presztízsemet. Ha kellett, temettem, ha kellett, eskettem. Akkor még léteztek ezek a társadalmi esküvők és temetések. Volt olyan is, hogy a család ragaszkodott a paphoz, a párt pedig a társadalmi temetéshez, és végül pappal együtt temettem. Ezek mind hozzátartoztak ahhoz, hogy az embernek legyen helye és szerepe a helyi társadalomban.

A filmklub sikere tehát nem egyszerűen abból fakadt, hogy jöttek a filmek. Az is kellett hozzá, hogy az emberek elfogadjanak, és érezzék: ez nem valami idegen dolog, hanem nekik szól.

Milyen filmekkel, témákkal, beszélgetésekkel lehetett akkoriban ennyire megszólítani az embereket?

Elsősorban olyan filmekkel, amelyek addig tiltólistán voltak, vagy legalábbis hosszú ideig nem kerültek a közönség elé. Ezeket a Filmtudományi Intézet filmállományából lehetett elhozni. A TIT és a Filmtudományi Intézet közösen szervezte ezeket a Filmmúzeum-sorozatokat.

Az emberek két okból jöttek. Az idősebbek azért, mert ezekhez a filmekhez fiatalkori élmények kötötték őket. A fiatalabbak pedig azért, mert addig legfeljebb hallottak róluk, de nem láthatták őket.

Ez országosan is működött, és Békés megyében is. A békéscsabai filmmúzeumnak például Máté Lajos, a Jókai Színház főrendezője volt a vezetője. A TIT-nek pedig nemcsak a szervezésben volt szerepe, hanem a filmek mozgatásában, az előadók biztosításában és képzésében is.

Engem is elküldtek továbbképzésekre a Filmtudományi Intézetbe. Nagyon jó előadóink voltak, Nemeskürty Istvántól kezdve több kiváló szakemberig. Ez is sokat adott ahhoz, hogy ne csak levetítsünk egy filmet, hanem tudjunk is róla beszélni.

4. „Legyen a mozi több mint vetítőhelyiség”

A korabeli cikk címe szerint: „Legyen a mozi több mint vetítőhelyiség.” Mit jelentett ez akkor a számodra?

Azt jelentette, hogy a mozi ne csak arról szóljon, hogy az ember beül, végignéz egy filmet, aztán hazamegy. Én ezekben az esetekben mindig valamifajta közösségi, művelődési élmény megteremtésére gondoltam.

A filmklubokban nemcsak bevezető előadások voltak, hanem utána beszélgetési lehetőségek is. Nem maradt ott mindenki, de néhányan mindig akadtak, akik szerettek volna még beszélni arról, amit láttak. Volt, hogy ez egészen kötetlenül, akár egy kis kocsmázás mellett folytatódott, de valamilyen formában mindig jelen volt a közös gondolkodás.

Számomra a közösségi élmény azt jelenti, hogy az emberek nemcsak azért jönnek össze, hogy valamit lássanak, hanem azért is, hogy valamit halljanak róla, és aztán beszéljenek is róla. Ettől tud egy társaság valamilyen módon közösséggé szerveződni. Így volt ez a diákoknál, az amatőr filmeseknél, az „Ez a való világ” történetében, és így látom ma is a szépkorú filmklubnál.

A mozi tehát több annál, mint hogy beülök, megnézem a filmet és hazamegyek. Persze a mozizásnak lehetett olyan oldala is, hogy az ember fiatalon hátul ült, pihent, udvarolt, vagy egyszerűen csak szórakozott. De ha a mozi valóban közösségi térként működik, akkor a látványon túl ad valami mást is.

Szerintem annak, hogy a mozi fenn tud maradni, ma is az egyik tartóoszlopa ez a szemlélet: hogy több legyen egyszerű kulturális terméknél. Nemcsak magát a vetítést kell nézni, hanem mindazt, ami köré szerveződik: a találkozást, a beszélgetést, az együttlétet.

Ez a mai, gépiesedő világban talán még fontosabb. Otthon rengeteg TV csatorna van, az ember végigkapcsolhat száz műsort, de alig talál olyat, ami igazán felkelti az érdeklődését. A közösségi élményt nem ez adja meg, hanem az, ha valamiről beszélni lehet, ha túl tudunk menni magán a látványon.

Nekem erről néha a gyermekkori templomi élmények is eszembe jutnak. Egy jó prédikáció után az emberek még megállnak a templom előtt, beszélgetnek, emberi dolgokat, gondolatokat osztanak meg egymással. Szerintem a kultúraközvetítés valahol erről is szól: nemcsak egy tartalom átadásáról, hanem arról is, hogy az emberek közösen éljenek át valamit, és legyen alkalmuk közelebb kerülni egymáshoz.

Hogyan lehetett elérni, hogy az emberek ne csak beüljenek egy filmre, hanem résztvevői legyenek egy közösségi élménynek?

Erre nincs egyetlen válasz. Lehet, hogy a film vonzza be őket, lehet, hogy az, aki a bevezetőt tartja, lehet, hogy maga a közösségi élmény — és lehet, hogy mindez együtt.

Ha a mostani, békéscsabai szépkorú filmklubról beszélünk, ott például az sem mellékes, hogy fél áron kapják meg a jegyet. Ez is fontos szempont. De önmagában ettől még nem működne tíz éve.

Szerintem legalább ilyen fontos az ajánlás szerepe. Ahogy egy könyvnél is számít, hogy ki ajánlja az olvasmányt, itt is számít, hogy a közönség elfogad-e bennünket ajánlónak. Úgy érzem, Bácsfalvi Szilviával, a Center Mozi vezetőjével minket elfogadnak. Tudják, hogy úgy válogatjuk össze a műsort, hogy figyelembe vesszük az életkorukat, az érdeklődésüket, a lehetőségeiket. Van tehát egyfajta szelekció, ami nagyon fontos.

A nézők bíznak abban, hogy olyasmit ajánlunk nekik, ami fontos és érdekes számukra.

A másik fontos dolog az, hogy ki és hogyan beszél a filmről. Debrecenben annak idején azért jártunk Bíró Yvette előadásaira, mert ő nem akárki volt. Az előadó személye számított. Itt persze más közegben vagyunk, de valami hasonló mégis működik: én kortársként beszélek velük. Nem fölülről, nem tudományos előadásként.

Nagyon vigyázok arra is, hogy a bevezető ne legyen túl hosszú. Tíz percnél ne legyen rövidebb, de tizenkét-tizenhárom percnél se legyen hosszabb. Ennek nem az a célja, hogy mindent elmondjak a filmről, hanem hogy felkeltsem az érdeklődést, és valamilyen kapcsolatot teremtsek a film és a közönség között.

Itt nagyon fontos a differenciáltság: tudni kell, milyen közönséghez beszélünk. Budapesten biztosan vannak olyan klubok, ahol magas intellektusú közönség beszélget filmrendezőkkel, szereplőkkel, szakemberekkel. Az is ugyanennek a műfajnak egy másik szintje. Én viszont mindig inkább azt próbáltam, hogyan lehet közelebb vinni a filmet az emberekhez. Nem a csúcsokon jártam, hanem azt kerestem, hogyan lehet felkelteni az érdeklődésüket.

És úgy tűnik, ez működik. A mozis közösségünk már a tizedik év felé tart, három klub működik, és egy újabb klubra közel száz várakozó van. Úgy lehet bekerülni, ha valaki elköltözik, vagy már nem tud járni. Ez azért sokat elmond arról, hogy a közönségnek szüksége van erre.

Milyen vetítés, beszélgetés vagy közönségtalálkozó maradt meg az emlékezetedben?

Két gyulai történetem van. Amikor „moziiparosként” dolgoztam, az is a feladatom volt, hogy filmrendezőkkel, filmszínészekkel menjek ki olyan bemutatókra, ahol ők is megjelentek.

Az egyik ilyen emlékem a Szindbádhoz kötődik. Féltem tőle, mert azért a Szindbádot elsőre végignézni nem könnyű feladat. Ez a vetítés Gyulán volt. Huszárik Zoltán jött el, és ami nagyon megmaradt bennem: nem valami elérhetetlen művészi magaslatból beszélt, hanem emberként, egyszerűen elmélkedett a filmről. A film nem volt könnyű, mégis ott maradtak az emberek, és figyeltek rá. Ez nagyon emlékezetes számomra.

A másik erős emlékem a Hószakadás bemutatója. Abban szerepelt Simonyi Imre, aki gyulai volt, és az ötvenhatos múltja miatt Gyulán az akkori vezetők ellenszenvvel néztek rá. Én mégis megszerveztem vele a találkozót a film bemutatója után. A párttitkár utána jó ideig legszívesebben kiüldözött volna a megyéből, de a közönséget nagyon érdekelte. Egy helyi ember, egy helyi kötődés miatt telt ház volt, és az emberek figyeltek. Ez nagyon maradandó élményként maradt meg bennem.

5. Békés megyei művelődési és filmes munka

Milyen volt Békés megye filmes, filmklubos, mozis élete az 1970-es években?

A hetvenes években még működött a TIT-féle Filmmúzeum-hálózat. Gyulán, Békéscsabán, Orosházán volt ilyen. Békésen magam is szerveztem egyet. Amikor Medgyesegyházáról eljöttem, az ottani klub megszűnt, de maga ez a rendszer még hosszú ideig élt.

Erre az egész TIT-féle filmklubos, Filmmúzeum-szervezésre érdemes lenne külön is ránézni, mert nemcsak Békés megyére volt jellemző, hanem országosan is ilyen szépen működött. A megyében viszont kifejezetten jó talaja volt.

Később, amikor a mozinál művészeti és információs csoportvezető voltam, a közönségkapcsolatok miatt fontosnak tartottam, hogy a mozik dolgozói, az üzemvezetők is értsenek valamennyire a filmhez. Nem az volt a cél, hogy esztéták legyenek, de legyen valamilyen filmes tájékozottságuk, hiszen ők találkoztak a közönséggel.

Ezért szerveztünk nyári továbbképzéseket. Emlékszem, Nemeskürty István is lejött egy hétre, Veress József is itt volt, és más előadók is jöttek, bár hirtelen nem mindenkinek jut eszembe a neve. Ezeknek a képzéseknek szerintem jó hatásuk volt.

Az is igaz, hogy az üzemvezetők között voltak olyanok is, akik nem feltétlenül filmes érdeklődésből kerültek oda. Egy-egy mozi vezetése időnként inkább jutalompozíciónak számított, hiszen viszonylag jól lehetett vele keresni, de éppen ezért is volt fontos, hogy legalább valamilyen alapvető filmes szemléletet kapjanak.

A hetvenes években fontos szerepe volt az iskolamozinak is. A gyerekek szervezetten jöttek be a moziba, és így találkoztak filmekkel. Emellett csináltunk ovimozit is. Ez vándorvetítős rendszerben működött: a mozivállalat kollégái járművel vitték a vetítőgépet, az óvodában elsötétítettek egy helyiséget, és mesefilmeket vetítettek a gyerekeknek. Akkoriban ez nagy dolog volt.

Hogyan lehetett összehangolni a művelődési házak, mozik, iskolák és filmklubok munkáját?

A kulcsszó számomra a kultúraközvetítés. Én azt mondom, hogy ezeknek az intézményeknek voltaképpen mind ez a funkciója, csak mindegyik a maga módján végzi.

Egy művelődési ház művelődő közösségeket szervez, programokat hoz létre, és eljuttatja ezeket az emberekhez. A mozi, a filmklub ugyanennek a rendszernek sajátos eszköze volt, de fontos eleme a kultúraközvetítésnek

Szerintem erről a kulcsszóról gyakran megfeledkezünk, pedig nagyon fontos. A kulturális javakat létre kell hozni, de az alkotó is akkor boldog, ha minél többen látják, hallják, befogadják, amit létrehozott. Ehhez pedig kellenek azok az emberek, akiket régen népművelőknek neveztünk, én ma inkább kultúraközvetítőknek mondanám őket.

Akkoriban ebből viszonylag sok volt, és jó társaság is volt. Sajnos mostanában más a világ, de a feladat lényege szerintem nem változott.

Később a Városi Tanács művelődési felügyelője, majd a Megyei Művelődési Központ igazgatója lettél. Ezekben a szerepekben hogyan kapcsolódtál tovább a filmhez és a mozihoz?

Amikor a moziüzemi vállalattól népművelési felügyelőnek kerültem Békésre, elsősorban nem filmügyben mentem oda. Azért hívtak oda, hogy a Békés-tarhosi Zenei Napokat egyik szervezője legyek. (Az 1946-54 között működő tarhosi intézmény – Békés-Tarhosi Állami Énekiskola néven – Gulyás György alapított a kodályi gondolat jegyében - „legyen a zene mindenkié”. Faluról falura járva keresték a tehetséges gyerekeket, akiket aztán ott tanítottak.) Filmes történetek ebben az időszakban annyiban voltak, hogy Békésen is volt filmklubom. Még felügyelőként is jártam a Filmtudományi Intézet továbbképzéseire, tehát a film nem tűnt el az életemből, csak nem ez volt a  fő feladatom.

Érdekes módon az amatőr filmesek is mindig vissza-visszacsúsztak a munkámba. Több alkalommal szerveztünk országos amatőrfilmszemlét Békéscsabán és Gyulán. Ez nem közvetlenül a moziüzemeltetéshez kötődött, inkább a filmkultúrához, de nagyon izgalmas terület volt.

Amikor a Megyei Művelődési Központ igazgatója lettem, a munkám már sokkal szerteágazóbb volt. Mindazt csinálni kellett, amiről eddig a közművelődés kapcsán beszéltem: zene, amatőr művészeti mozgalmak, közösségek, rendezvények, továbbképzések, megyei kulturális feladatok. A film ebben már nem főszereplőként jelent meg.

A rendszerváltás környékén különösen sok minden történt. A moziüzemi vállalatok megszűntek, a mozik városi tulajdonba kerültek, vagy különböző filmvállalatokká alakultak át. Ebben az időszakban én már nem moziüzemeltetőként, hanem kulturális szakemberként kapcsolódtam bizonyos moziügyekhez. Különösen fontos volt számomra a békéscsabai Csaba mozi története, amely később Szabadság, majd Phaedra néven működött. Ez egy nagyon nevezetes mozi volt, nyitható tetővel; a maga korában igazi különlegességnek számított. Úgy tudom, országosan is csak nagyon kevés ilyen volt. Készítettem is egy komolyabb, öt-hat oldalas tanulmányt arról, hogyan lehetne ebből az ország egyik legérdekesebb mozimúzeumát létrehozni: úgy, hogy közben élő mozi is maradjon, gyűjtse a mozis relikviákat, legyen állandó kiállítása, vetítésekkel és rendezvényekkel együtt. Sajnos ebből végül nem lett semmi, és ma már azt sem tudom, hol van az az anyag.

A rendszerváltás időszaka önmagában is nehéz volt. A Megyei Művelődési Központban sok olyan folyamat indult el, amely a rendszerváltás szellemi előkészítéséhez kapcsolódott. Ezt végigvinni, majd a rendszerváltás után is pozícióban maradni nem volt egyszerű. Engem nem rúgtak ki, de nyilván rengeteg energiát vitt el az intézmény működtetése és a változások kezelése. Így a moziügyekkel már nem tudtam olyan mélységben foglalkozni, mint korábban.

6. A Center Mozi szépkorú filmklubja

Hogyan indult el a szépkorúaknak szóló filmklub a békéscsabai Center Moziban?

Ez egy nagyon egyszerű emberi történet. Bácsfalvi Szilviával régóta ismerjük egymást, még gimnazista kora óta. Mindig nagyon jó kapcsolatban voltunk, tiszteltük egymást. Ismerte a mozis múltamat is.

Én elég gyakran jártam a Center Moziba, és közben beszélgettünk is. Egyszer azt mondta: gondolkodjak már rajta, mit lehetne csinálni, milyen filmklubot lehetne megszervezni, amire lenne érdeklődés. Úgy emlékszem, abból indultunk ki, hogy az idősebb emberek nem nagyon járnak moziba, és erre kellene valamit kitalálni.

Két napig írogattam mindenféle ötletet: mi legyen a klub neve, milyen kedvezmény legyen, milyen filmeket válasszunk, hogyan működjön az egész. Abban gondolkodtunk, hogy a futó műsorból válogassunk, legyen kedvezményes jegy, és legyen egy rövid bevezető is a filmek előtt. Még az is felmerült, hogy a vetítés után teremtsünk valamilyen lehetőséget egy kis beszélgetésre, de ez végül szervezett formában nem jött össze.

Azt is vállaltam, hogy elmegyek a nyugdíjasklubokhoz, és személyesen segítek megszervezni a közönséget. Nemcsak Békéscsabán, hanem Gyulán is jártam ebben az ügyben. Így indultunk el ezzel a szisztémával, amely valójában nem túl bonyolult: kedvezményes jegy, gondosan válogatott filmek, rövid bevezető, és egy olyan alkalom, amelyre érdemes eljönni.

Az első vetítésnél még izgultunk, hogy meglesz-e a száz néző. Aztán ahogy beindult a klub, egy hónap múlva már száz fölött voltunk. Később három klubot kellett megszervezni.

Azt hiszem, az is érdekes lenne, ha egyszer néhány klubtag is elmondaná, miért szeret ide járni. Van egy-két ilyen interjú, és kaptunk leveleket is a nézőktől. Ezek nagyon hitelessé tennék a történetet, mert nemcsak mi mondanánk el, hogy működik, hanem azok is, akiknek ez a klub valóban fontos.

Tapasztalataid szerint miért működik ilyen jól a szépkorú nézőkkel a filmklubforma?

Szerintem azért, mert sikerült felébreszteni bennük valamit, ami korábban is az életük része volt. Nagyon sokan mondják, hogy húsz éve nem jártak moziban, pedig annak idején hetente kétszer-háromszor is mentek. A klub valahogy újra megmutatta nekik, hogy az életnek még mindig van egy ilyen lehetősége: hogy el lehet menni moziba, lehet filmet nézni, lehet közösségben lenni.

Az is nagyon fontos, hogy ez egyfajta rangot ad nekik. Nem egy klubtag meséli, hogy a gyerekeit, unokáit is biztatja, sőt filmeket ajánl nekik. Büszkék arra, hogy ők láttak valamit, és azt mondhatják: „ezt feltétlenül meg kell néznetek”. Ez nagyon jó érzést ad nekik.

Ha szombaton kimegyek a piacra, sokszor megszólítanak. Ha rám mosolyog egy kedves hölgy vagy úr, akkor szinte biztos, hogy perceken belül kiderül: a filmklubból ismerjük egymást. Megkérdezik, mi lesz a következő film, vagy elmondják, ha valami legutóbb nem tetszett nekik.

Ez nagyon fontos visszajelzés. Azt érzem, hogy számukra rangja van annak, hogy ehhez a klubhoz tartoznak. Nemcsak megnéznek egy filmet, hanem tagjai egy közösségnek, amelyről beszélni lehet, amelyre készülni lehet, és amelyhez jó tartozni.

Milyen filmeket, témákat, történeteket érdemes választani ahhoz, hogy ezek az alkalmak megszólítsák őket?

Szilviával úgy állítjuk össze a programot, hogy mindig legyen benne valami, amiről lehet beszélni. Nem feltétlenül nagy mondanivalóra gondolok, inkább valamilyen üzenetre, amelyhez egy rövid bevezetőben kapcsolódni lehet. Legyen benne ismert színész, akiről lehet néhány szót mondani, legyenek szép képek, legyen valami emberi helyzet, amelyhez a közönség kapcsolódni tud.

Én ezt néha a szatócsbolt példájával szoktam magyarázni: a boltos is a rendelkezésére álló készlet pozitívumait mondja el. Kritikát csak a legritkább esetben fogalmazunk meg. Olyan filmeket keresünk, amelyekről lehet jót mondani, amelyekhez lehet kedvet csinálni.

Most például a Birkakrimi következik. Ez egy abszurd, nagyon kedves detektívtörténet, amelyben a birkák oldanak meg mindent. Már önmagában érdekes, hogy a közbeszédben a birka sokszor pejoratív jelzőként jelenik meg, itt viszont ők lesznek a történet okos, cselekvő szereplői. A filmben megjelenik a „fekete bárány” motívuma is, amiről lehet beszélni: a másság elfogadásáról, arról, hogy sokszor attól félünk, amit nem ismerünk.

Korábban néztük például a Miket nem beszélek című filmet is. Ott arra hegyeztem ki a bevezetőt, hogy mennyire fontos megismernünk a körülöttünk élő emberek gondjait, akár súlyos problémáit is, és mennyire fontos értékelni azokat, akik segítenek nekik. A közösség, a másság megértése, az elfogadás — ezek mind olyan témák, amelyekről egy ilyen film kapcsán lehet beszélni. Többen oda is jöttek utána, hogy tetszett nekik.

Az Ördög Pradát visel esetében sok mindenről lehetett volna beszélni, de engem például az fogott meg benne, hogy mennyire benne van az írott sajtó világának átalakulása, bizonyos értelemben a vége is. Erről is lehetett néhány gondolatot mondani.

Sok olyan filmünk volt, amely az idős emberek helykeresésével, gondjaival, élethelyzeteivel foglalkozott. Ilyen volt például a Ma este gyilkolunk, amely nem feltétlenül a világ legnagyobb filmje, de nagyon alkalmas arra, hogy az ember beszéljen a nyugdíjasok helyzetéről, közösségéről, önkereséséről.

A lényeg talán az, hogy ezek a filmek adjanak valamilyen bátorítást, kedvet, kapcsolódási pontot. Olyan történeteket keresünk, amelyekben átélhetnek valamit: olyasmit, amiben már volt részük, vagy éppen olyasmit, amiben még nem.

7. A mozi mint közösségi tér ma és a pálya tanulsága

Amikor évtizedekkel ezelőtt azt mondták: „legyen a mozi több mint vetítőhelyiség”, ez ma talán még aktuálisabb. Szerinted miért?

Azért, mert a média — most elsősorban a televízióra gondolok, de mondhatnám a mai képernyős világot is — nagyon atomizálja a társadalmat. Az emberek elkülönülnek egymástól, kiszolgáltatottá válnak annak, ami rájuk ömlik. Én ezért ma létkérdésnek érzem mindazt, ami értelmes módon hozza össze az embereket, és nem tovább választja szét őket.

Nemcsak a mozira gondolok. A színházat is nagyon fontosnak tartom, a hangversenyeket is, a jó múzeumi megnyitókat is. Minden olyan hely érték, ahol az emberek közös élményt kapnak: egy kis zenei bevezetést, egy gondolatot, egy beszélgetést.

A mozi ebben különösen érdekes helyzetben van. Nagyon sok mindent tud adni, de szörnyűségeket is tud közvetíteni. Ebből a mozinak sokszor meg is kell élnie, ezt elfogadom. Éppen ezért fontosak azok az alkalmak, amelyek mégis értékként jelennek meg. A mi klubunkban már az is érték, hogy valaki bejut, hogy tagja lehet, hogy ez más, mint egy hétköznapi vetítés.

A mai világban külön gond, hogy egyre kevesebb olyan tér van, amely megfelelő körülmények között tudná biztosítani a közösségi együttlétet. Éppen ezért tartom fontosnak azokat a helyeket, ahol az emberek nemcsak jelen vannak egymás mellett, hanem valamit közösen élnek át. Láttam Erdélyben egy misét, ahol mindössze öt hívő volt jelen. De az az öt ember rendesen felöltözött, a környezet rendezett volt, és érződött, hogy számukra ez életkérdés. Nemcsak az, amit hallanak, hanem hogy együtt lehetnek.

Ezért tartom nagyon fontosnak a mozit is, ha jól működik. Nem pusztán arról van szó, hogy levetítünk valamit. Tartalmat kell adni, valamihez kapcsolni kell a filmet. Ma már nem elég kifüggeszteni a műsort, és várni, hogy majd jönnek az emberek. Ez talán még működik nyáron egy balatoni kertmoziban, de általában már nem így működik a világ. A streaming, a televízió, a mobiltelefon mellett a mozinak valami többletet kell adnia.

Ha összevetjük a rendszerváltás előtti moziszámot a maival, óriási a különbség. Akkor még több ezer vetítőhely volt, persze ebben a keskenyfilmes helyeket is beleértem. Ma ennek a töredéke maradt meg. Éppen ezért azoknak a moziknak, amelyek megmaradtak, még nagyobb a felelősségük.

Én arra vagyok nagyon büszke, hogy a békéscsabai klub már nemcsak helyi közönséget vonz. Vannak mezőberényi tagjaink, és Gyuláról is jönnek. Gyulán annak idején a főiskola megszervezte a nyugdíjasok akadémiáját, és annak én voltam a filmes előadója. Az ottani hallgatóim közül is többen átjárnak ide klubozni. Úgy érzik, hogy ez számukra fontos: találkozás, közösség, élmény.

Tudom, hogy ez csepp a tengerben. De ezekre a cseppekre nagyon kell vigyázni.

És arra is büszke vagyok, hogy bár biztosan vannak hasonló filmklubok az országban, nyugdíjas filmklubból kevés van. Olyanból pedig, ahol egy ilyen idős ember tartja a bevezetőket, mint én, talán még kevesebb. Ebben azért van valami különlegesség.

Minden olyan kezdeményezés, amely a közösségnek ad valamit, amelyre a közönség igényt tart, ma már szinte igazgyöngynek számít. Ezért tartom nagyon fontosnak azt, amit csinálunk.

Mit tud ma adni egy mozi, amit az otthoni filmnézés nem?

Elsősorban közösséget és közös figyelmet. Otthon az ember könnyen elalszik a tévé előtt, félrenéz, feláll, kimegy, mással foglalkozik. A moziban viszont ott ülnek mellette mások is. Ha valaki elszunyókál, a mellette ülő még oldalba is bökheti, hogy ébredjen fel. Ez persze tréfás példa, de benne van a lényeg: a mozi másfajta jelenlétet kíván.

A filmnézési kultúra sokat romlott. Engem például a rendes előadásokon zavar a pattogatott kukorica folyamatos zörgése, rágása. Nem véletlen, hogy vannak olyan klubtagok, akik azt mondják: jártak ugyan korábban is moziba, de azért váltottak bérletet a mi klubunkba, mert itt nincs pattogatott kukoricázás. Itt valóban azért ülnek be, hogy figyeljenek valamire.

A mozi tehát nemcsak nagyobb vásznat vagy jobb hangot ad, hanem egyfajta közös figyelmi helyzetet. A néző nem teljesen magányosan fogyaszt valamit, hanem másokkal együtt vesz részt egy élményben. Ez ma különösen fontos, mert a világ sokfelé viszi az emberek indulatait, feszültségeit. Jó lenne, ha minél több olyan hely lenne, ahol ez nem kiabálásban vagy rombolásban, hanem közös figyelemben, beszélgetésben, kulturált együttlétben tud megjelenni.

Ha visszanézel a pályádra, mit adott számodra a filmklubok világa, és van-e olyan mondat, amelyben összefoglalnád, mire való a mozi?

A filmklubok világa elsősorban közösséget adott. Egy olyan életutat, életlehetőséget, amelyben sok olyan dolgot elértem és megértettem, ami nélküle talán elérhetetlen vagy megérthetetlen maradt volna számomra.

A személyiségem felépítésében, fejlődésében is nagyon sokat jelentett. Elég sokat olvasok — bár sosem eleget. De a film, a mozi, a filmklub valahogy más módon tette teljesebbé az életemet.

Ez tényleg olyan része lett az életemnek, hogy még álmodni is szoktam vele: hogy moziban vagyok. Személyesen is nagyon fontos nekem.

És ami ma különösen jó érzés: hogy még szükség van rám. Nem egyszer mondom már Szilviának, hogy alig bírok menni, ezt is nehéz, azt is nehéz, talán abba kellene hagynom. Ő pedig azt mondja: nézd meg, amikor jönnek a nyugdíjasok, amikor jön a közönségünk, mosolyogva üdvözölnek, beszélgetnek veled.

Ezért nehéz abbahagyni. Mert a mozi számomra végül nemcsak filmeket jelentett, hanem embereket. Találkozásokat, közösséget, és azt az érzést, hogy valamit még mindig adhatok másoknak.

Pap István története végül nemcsak a filmklubokról szól, hanem arról is, hogy a mozi akkor marad igazán élő, ha emberek gyűlnek köré. Ha van, aki ajánlja a filmeket, aki bevezeti a nézőket egy-egy történetbe, aki figyel arra, kik ülnek a teremben, és mihez tudnak kapcsolódni.

A Center Mozi szépkorú filmklubja ezért több kedvezményes vetítéssorozatnál. Közösség, amelyre készülni lehet, amelyről beszélni lehet, és amelyhez jó tartozni. Pap István szavaiból az is kiderül: számára a filmklub világa nemcsak szakmai feladat volt, hanem személyes életút, amely teljesebbé tette az életét, és ma is azt az érzést adja neki, hogy szükség van rá.

Talán ebben sűrűsödik össze legjobban mindaz, amit a régi mondat ma is jelent: a mozi akkor több vetítőhelyiségnél, ha nemcsak filmet ad, hanem találkozást, figyelmet és közösséget.