Nem tudtam hozzászólni. Nem ismertem ennyire kicsi multiplextermet.

Valami más viszont eszembe jutott: miért ne mutathatnék én is nekik valamit Magyarországról?

Huszonegy homlokzat Magyarországról

A CinemaTour több mint húsz éve indult azzal a céllal, hogy dokumentálja a világ mozijait, azok helyét és történetét. Az oldal régi és mai filmszínházak külső és belső fényképeinek gyűjteményévé vált, a körülötte kialakult közösséget pedig nemcsak az épületek, hanem maga a moziipar is érdekli. Ma már éppúgy szó esik a mozik helyzetéről és látogatottságáról, mint régi emlékekről vagy különleges moziépületekről.

Elsőként ide készítettem egy válogatást.

Huszonegy magyar mozi, huszonegy homlokzat. Nem a legszebbeket akartam kiválogatni, és nem is valamiféle toplistát készítettem. Éppen az volt a célom, hogy minél különbözőbb arcokat mutassak.

A budapesti Uránia, Cirkó, Corvin, Puskin és Művész mellett ott volt a pécsi Apolló és Uránia, a debreceni Apolló, a szegedi Belvárosi, a kaposvári Szivárvány, a kecskeméti Otthon, a soproni Elit, a pápai Petőfi, a dunaújvárosi Dózsa, a szolnoki Tisza és a zalaegerszegi Art Mozi. De ugyanilyen fontosnak tartottam, hogy szerepeljen Hajdúnánás, Berettyóújfalu, Hévíz, Jászberény és Martfű mozija is.

Nagyvárosi filmpalota és kisvárosi filmszínház. Díszes történelmi homlokzat és jóval egyszerűbb épület. Más korszakok, más építészeti elképzelések, más települések – ugyanannak a magyar mozivilágnak a részei.

A válogatásra érkező reakciókban leginkább éppen ez a sokféleség köszönt vissza. Volt, aki arra csodálkozott rá, hogy ennyire különböző stílusú moziépületeink vannak, más pedig arra, hogy ezek jelentős része ma is eredeti funkciójában működik. Nekünk talán természetesebb, hogy egy régi városi filmszínház fölött ma is ott van a MOZI felirat. Messzebbről nézve úgy tűnik, ez korántsem mindenhol magától értetődő.

Ugyanaz a mozi – egészen más szemmel

A CinemaTour után kezdtem el keresni, milyen hasonló közösségek léteznek még. Így találtam rá idén nyáron a Cinema Treasures, a Cinema Architecture és a Movie Palaces, Theatres & Cinemas csoportokra.

Első pillantásra ugyanarról szólnak. Emberek fényképeket osztanak meg mozikról.

Közelebbről nézve azonban meglepően különböző világok.

A Cinema Architecture esetében már a név is elárulja a lényeget: itt maga az építészet áll a középpontban. Ráadásul meglehetősen szigorúan értelmezik, mit tekintenek ideillőnek. Olyan épületeket várnak, amelyeket eredetileg is mozinak építettek, nem pedig később alakítottak át erre a célra.

A homlokzat azonban itt még csak a kezdet. Kifejezetten kíváncsiak az előcsarnokra, a nézőtérre és akár a gépházra is.

Ez már egészen másfajta bemutatást kívánt, mint a CinemaTour huszonegy homlokzata.

Belépünk az ajtón

A Cinema Architecture csoport számára két olyan magyar mozit választottam, amelyek építészeti szempontból önmagukban is figyelemre méltók.

Az egyik az 1920-ban megnyílt szegedi Belvárosi Mozi, a másik az 1928-ban átadott kaposvári Szivárvány Kultúrpalota.

Ezúttal nem egyetlen képpel mutattam meg őket. A fotósorozatokkal tulajdonképpen végig lehetett járni az épületeket: kívülről indultunk, majd következett az előcsarnok, a belső építészeti részletek, a nézőtér és végül a vetítéstechnika világa.

Éppen ez kezdett egyre érdekesebbé válni számomra ezekben a közösségekben. Egy mozit nem pusztán annak alapján néznek, hogy milyen filmeket játszik, hány terme van vagy milyen technikával vetít. Az épület egésze érdekli őket.

Az ajtó. A lépcső. Az előcsarnok. A falburkolat. A nézőtér mennyezete. A gépház.

Olyan részletek, amelyek mellett moziba menet talán százszor elsétálunk anélkül, hogy különösebben észrevennénk őket.

Kívülről nézve azonban ezekből áll össze egy mozi karaktere.

És megint feltűnt valami: a két magyar épületnél nem pusztán az építészeti szépség keltette fel az érdeklődést. Az is, hogy ezekben a közel százéves épületekben még mindig filmeket vetítenek.

A moziörökség nem ér véget a régi filmpalotáknál

A Movie Palaces, Theatres & Cinemas már tágabban értelmezi a témát. Régi filmpaloták, színházak és mozik mellett modern vagy újabb építésű filmszínházak, belső terek, kulisszák, egykori mozgóképszínházak reklámjai és jellegzetes homlokzati elemek is helyet kapnak benne. Ide éppen ezért valami egészen mást vittem.

A Lurdy Mozit.

Nem egy százéves filmszínházat vagy műemléki értékű mozipalotát választottam, hanem egy 1998-ban, bevásárlóközpont részeként megnyílt multiplexet. Számomra éppen az volt érdekes, hogy a mozitörténet nem áll meg a régi filmszínházaknál: a multiplexkorszak ugyanúgy része annak, ahogyan a mozi mint tér és élmény az elmúlt évtizedekben átalakult.A mozitörténet ugyanis nem állt meg az 1920-as vagy az 1930-as években.

A kilencvenes évek végén megjelenő multiplexek alapvetően átalakították a magyar mozizást. Új helyszíneket, új nézői szokásokat és másfajta moziélményt hoztak, miközben a korábbi, önálló filmszínházak mellett egy új típusú mozihálózat épült ki.

A Lurdy ennek a korszaknak az egyik ma is működő budapesti képviselője, de mára jóval több egyszerű időlenyomatnál. Az évek során többször megújult, karakteres, könnyen felismerhető belső világot alakított ki, és folyamatos fejlesztéseivel ma is keresi a helyét a változó mozis környezetben.

Talán éppen ezért volt érdekes a külföldi közösség számára is. Nem azért, mert történelmi filmpalota vagy műemléki épület, hanem mert önálló arca van, és jól mutatja, hogy a multiplex sem feltétlenül egy mindenütt egyformán működő, személytelen forma.

Így két különböző kép találkozott egymással. A régi magyar mozik esetében az keltett figyelmet, hogy nálunk ma is sok, eredeti funkciójában működő filmszínház maradt fenn. A Lurdy pedig azt mutatta meg, hogy a modernebb moziformák között is lehetnek helyek, amelyek saját karaktert és identitást alakítanak ki.

Nem minden ajtó nyílik ki

Persze a kísérletezés nem mindenhol működött ilyen könnyen.

A négy közösség közül a legnagyobb Cinema Treasures csoportba a kecskeméti Otthon Moziról választottam egy esti felvételt. A homlokzat sötétjében világító, függőleges OTTHON MOZI feliratnál nehéz lenne egyértelműbben megmutatni, milyen funkciót tölt be az épület.

A kép azonban végül nem jelent meg a csoportban.

Hogy miért, azt máig nem tudom. Más bejegyzéseket közben engedélyeztek, próbáltam érdeklődni is, de nem jutottam közelebb a megfejtéshez.

Ez is része lett ennek a kis kísérletnek. Kiderült, hogy nemcsak a csoportok témája különbözik, hanem a közösségek működése, ízlése és moderációja is. Attól pedig, hogy egy mozi nekünk fontos vagy érdekes, még nem biztos, hogy ugyanúgy illeszkedik egy több tízezer kilométert átfogó közösség kialakult világába.

De miért akarom egyáltalán megmutatni nekik?

Idővel magamnak is feltettem ezt a kérdést.

Miért fontos nekem, hogy valaki Amerikában, Ausztráliában vagy Nagy-Britanniában lássa a kaposvári Szivárványt, a szegedi Belvárosi Mozit vagy éppen egy hajdúnánási filmszínház homlokzatát?

Talán azért, mert kis ország vagyunk.

A világ másik felén időnként hallanak Magyarországról. Az utóbbi időben talán gyakrabban politikai, mint kulturális összefüggésben. Abból viszont már sokkal kevesebb látszik, hogy ennek az apró országnak mennyire változatos a kultúrája – és ezen belül milyen sokszínű a mozis öröksége.

Az Egyesült Államokhoz vagy Ausztráliához képest Magyarország valóban porszemnyi.

De a kultúra értékét nem négyzetkilométerben mérik.

Van száz évnél idősebb filmszínházunk, amely ma is várja a nézőket. Van art deco mozipalotánk. Vannak kisvárosi mozijaink, amelyek generációk számára jelentették a találkozást a filmekkel. Vannak művészmozik, nagyvárosi történelmi filmszínházak és multiplexek. Vannak gyönyörűen megőrzött épületeink és olyanok is, amelyek magukon viselik az elmúlt évtizedek minden változását.

Ezek együtt alkotják a magyar mozivilágot.

És ha már léteznek közösségek, amelyekben emberek a világ minden részéről azért gyűlnek össze, hogy megmutassák egymásnak saját mozijaikat, akkor szeretném, ha Magyarország sem maradna üres folt ezen a térképen.

Néha messzebbről jobban látszik

Volt azonban ennek az egésznek egy olyan hozadéka is, amire az elején nem gondoltam.

Én azért kezdtem képeket megosztani, hogy ők lássák a magyar mozikat.

Közben az ő visszajelzéseik arra is ráirányították a figyelmemet, hogy mi magunk mennyi mindent tekintünk természetesnek.

Természetesnek vesszük, hogy egy százéves mozi még mindig mozi. Hogy egy kisváros közepén áll egy épület, amelyet eleve filmvetítésre emeltek. Hogy egy régi filmszínház homlokzatán még mindig ott van a neve. Hogy ugyanabban az országban egymás mellett élhet egy történelmi filmpalota, egy apró művészmozi és egy kilencvenes évekből velünk maradt multiplex.

Pedig ezek egyáltalán nem maguktól értetődő dolgok.

A világ mozis térképén Magyarország valóban csak egy apró pont.

De ha egy kicsit közelebb hajolunk hozzá, meglepően sokféle mozit találunk rajta.

És jó érzés látni, amikor erre mások is rácsodálkoznak.