Ez az interjú azonban nemcsak szakmai pályaív. Szóba kerülnek benne gyerekkori moziélmények, vörös bársonyszékek, egy franciaországi vetítés, kulisszatitkok, nagy premierek, regionális feladatok, nézői visszajelzések és azok a személyes kapcsolódások is, amelyek miatt a mozi sokkal több egyszerű üzletágnál.

Buda Andreával arról beszélgettünk, hogyan lehet egy nagy mozihálózatnak emberi hangja, mit tanított neki a Cinema Citynél töltött 19 év, hogyan változott közben a mozizás, és mi marad meg mindebből akkor, amikor egy hosszú szakmai fejezet lezárul.

1. Első moziélmények

Milyen volt az első igazán emlékezetes mozis élményed? Filmre, helyszínre, hangulatra emlékszel inkább?

Két nagyon korai mozis élményem maradt meg. Az egyik Kemecséhez kötődik, ahol gyerekként jártam moziban. Arra már kevésbé emlékszem, hogy pontosan milyen filmet láttam, inkább maga a mozis élmény maradt meg bennem. A mozi a település központjában volt, egy elég nagy, tornyos épületben. Egytermes mozi volt, fa székekkel, és volt benne egy felső, páholyszerű rész is. Imre bácsi volt a könyvtáros és a mozigépész, és valahogy egyszer még a gépházba is felkerültem. Nem tudom, hogyan engedtek fel oda gyerekként, de az nagyon erősen megmaradt bennem. Ahogy az egész hangulat is: a terem, az emberek, a szotyizás, az a régi, falusi-kisvárosi mozis világ.

A másik emlékem már Nyíregyházához kötődik, a Krúdy moziban történt, ami szintén nincs már meg ebben a formában. A tesómmal és a családdal mentünk el megnézni a Vukot. A tesóm annyira elkezdett sírni a történeten, hogy ki kellett mennünk a moziból. Ez a két kép nagyon megmaradt bennem: az egyik inkább a mozi varázsa miatt, a másik pedig egy családi történetként, ami azóta is élénken él bennem.

Volt olyan film vagy mozis pillanat, amely később is hatással volt arra, ahogyan a filmekhez vagy magához a moziélményhez viszonyultál?

Kicsi koromtól kezdve folyamatosan jártam moziba, mindig szerettem ezt az élményt. Az egyik meghatározó mozis pillanatom Franciaországhoz kötődik. Egy cserekapcsolat, illetve egyetemi tanulmányút miatt voltam kint, és éppen akkor ment Az angol beteg. Elmentünk megnézni, és nagyon erős élmény volt.

A filmben Sebestyén Márta énekel magyarul, és ez akkor ott, egy franciaországi moziban különösen nagy hatással volt rám. Emlékszem a vörös bársonyszékekre is, és arra, hogy a vetítés után szinte nem tudtam felállni, annyira magával vitt a film, a zene és az egész hangulat. Az angol beteg azóta is az egyik nagy kedvencem, sokszor láttam újra.

2. Találkozás a Cinema Cityvel

Hogyan kerültél kapcsolatba a Cinema Cityvel, és mire emlékszel leginkább az első időszakból?

Egy ideje már munkát kerestem, és ez lett a harmadik munkahelyem. Az előző kettő teljesen más terület volt: az autós üzletágból, a gumi- és autóiparból érkeztem, korábban a Michelinnél és a Fordnál dolgoztam.

Egy hirdetésre jelentkeztem, azt hiszem, valamelyik szakmai vagy álláskereső oldalon láttam. Többkörös interjúfolyamat volt, három beszélgetésen kellett továbbjutni, különböző emberekkel. Magyar részről Farkas Sándorral találkoztam, aki a Fórum Hungary ügyvezetője volt. A többi interjú nem magyar emberekkel zajlott, nem is magyarul, ezért szerették volna, ha olyan is találkozik a jelöltekkel, aki jobban ismeri a magyar piacot.

A Cinema City akkori vezetésére nemcsak Magyarországon, hanem más országokban is jellemző volt egy érdekes szemlélet: nem feltétlenül mozis vagy filmes szakmából akartak marketingeseket hozni, hanem olyan embereket kerestek, akik külső szemmel, más területekről érkezve tudnak ránézni a feladatokra. Szerintem ez nagyon nyitott és előremutató hozzáállás volt. Sokszor éppen az ellenkezőjét látni: a fejvadászok és a cégek is olyan embert keresnek, aki már ugyanabban az üzletágban dolgozott. Itt viszont érték volt a szélesebb látókör.

Végül egy hosszabb interjúsorozat után kerültem a Cinema Cityhez. Akkor még nagyon kicsi iroda volt, és hivatalosan egy projektre vettek fel: az Aréna megnyitására. Először egyéves, határozott idejű szerződésem volt, azzal a céllal, hogy megnyitjuk az Arénát, aztán véget ér az együttműködés. Ehhez képest végül 19 év lett belőle. Szerintem a folytatás akkor dőlhetett el, amikor letelt az első év. Addigra már látszott, hogy jön a következő nagy feladat, az Allee megnyitása, és valószínűleg elégedettek is voltak a munkámmal. De ezt igazából tőlük kellene megkérdezni. Én csak élveztem a következményét, hogy így mondjam.

Az első időszak nagyon jó és nagyon mozgalmas volt. Teljesen más üzleti szemlélettel találkoztam, mint amit korábban tapasztaltam. A mozi világa sokkal pörgősebb volt. A gumipiacon például ott van a téli és a nyári szezon, sok mindent akár fél évre előre tervez az ember. A moziban viszont rengeteg mindent gyorsan, sokszor az utolsó pillanatban kellett megoldani. Ez nagyon motiváló volt, mert az ember sokszor a saját határait is felül tudta múlni. Ami máshol három hónapos előkészítés lett volna, azt itt sokszor három hét alatt kellett megcsinálni.

Az Aréna megnyitása számomra ikonikus projekt volt, rendezvényszervezés szempontjából is. Egy körülbelül 1500 fős nagy eseményről beszélünk, amelyben gyakorlatilag minden benne volt: tévékampány, médiavásárlás, kommunikáció, árazás, rendezvényszervezés. Nagyon komplex feladat volt, és az első pillanattól megmutatta, mennyire más tempót és gondolkodást jelent a mozi világa.

Milyen volt akkor a Cinema City helyzete Magyarországon, amikor megérkeztél a céghez?

Amikor megérkeztem a Cinema Cityhez, az egész működés még sokkal családiasabb volt. Az iroda is kisebb volt, kevesebb emberrel dolgoztunk, és bár a hálózatnak már megvolt több fontos mozija, ez még egy egészen más léptékű működés volt, mint amivé később vált. Ott volt például a Csepel Plazában működő mozi, amely a Cinema City első magyarországi mozija volt és akkor még a hálózat részeként működött, de ekkorra már a vidéki jelenlét is kiépült, és néhány más kelet-európai országban is jelen volt a cég.

Akkor kezdett igazán felfelé ívelni a Cinema City története. Az Arena megnyitása ebből a szempontból nagyon fontos állomás volt, nemcsak Magyarországon, hanem a cég életében is. A megaplex Kelet-Közép-Európa egyik legnagyobb mozija volt, és érezni lehetett, hogy ez a projekt a tulajdonosi kör számára is kiemelt jelentőségű. Emlékszem, hogy a megnyitón ott voltak a befektetők, a cég vezetői és azok is, akik segítették ennek a nagy projektnek a megvalósulását.

Ezután indult el igazán a terjeszkedés. Magyarországon akkor még a Palace hálózat volt a legfontosabb versenytárs, de az Allee megnyitásával a Cinema City olyan lefedettséget tudott adni, ami üzleti szempontból is nagyon fontos volt. Ha például egy cég ajándékjegyeket szeretett volna vásárolni, akkor már Budapesten és vidéken is erős jelenléttel tudtunk számolni. Ez akkoriban különleges helyzetet jelentett.

Később a Palace felvásárlása újabb nagy fordulópont lett. Ez már nemcsak magyarországi ügy volt, hanem nemzetközi megállapodás is, hiszen Csehország és Szlovákia is érintett volt benne. Onnantól a Cinema City magyarországi szerepe még erősebbé vált, és a hálózat egészen más súlyt kapott a hazai mozis piacon.

3. Tizenkilenc év nagy korszakai

Az elmúlt 19 évben a Cinema City Magyarországon több nagy mérföldkövön ment keresztül: Arena, IMAX, VIP, Allee, Palace-mozik átvétele, 4DX, ScreenX. Hogyan élted meg ezeket a változásokat belülről?

Ezek a változások mindig újabb és újabb kihívást jelentettek. Talán éppen ez volt ennek az üzletágnak az egyik különlegessége: mindig történt valami. Akkor is, amikor az ember már öt, hat, nyolc vagy akár tíz éve dolgozott ugyanannál a cégnél, mindig tudott jönni egy új feladat, egy új fejlesztés, egy új formátum, ami új lendületet adott.

Marketinges szemmel a mozi nagyon gyorsan pörgő terület. Talán még gyorsabb is, mint sok más fogyasztói piac, hiszen hétről hétre akár négy, öt, hat vagy hét premier is érkezik. Mi mozihálózatként nyilván nem magukat a filmeket reklámoztuk, de a filmek és a moziélmény kommunikációja folyamatosan hatott egymásra. Mindig volt valami új, amire reagálni kellett, vagy amit meg kellett mutatni a közönségnek.

Ez szakmailag nagyon motiváló volt, mert sokszor lehetett olyasmiben részt venni, amit addig más még nem csinált, vagy legalábbis ezen a piacon még újdonságnak számított. Ilyen volt például a 4DX, amely Európában is az elsők között Magyarországon jelent meg, és sok más különleges élményformátum is.

A magyar piac ebből a szempontból mindig nagyon izgalmas volt. Érett mozipiacnak mondanám, ahol a közönség nyitott volt az új formátumokra. Az akkori vezetés több újdonságot is ide hozott el korán, vagy itt próbált ki először, mert valószínűleg érezték, hogy Magyarországon ezek működni fognak. Ez be is igazolódott. Később, amikor már más országokkal is foglalkoztam, jól látszott, hogy Magyarországon különösen jól fogadták ezeket az alternatív formátumokat és prémium élményeket: a VIP-et, az IMAX-et, a 4DX-et vagy a ScreenX-et.

Volt olyan nyitás, fejlesztés, premier vagy kampány, amely különösen közel állt hozzád?

Az Arena és az IMAX megnyitása mindenképpen nagyon közel állt hozzám. Az IMAX indulásakor két ismeretterjesztő film volt műsoron, egy dinós és egy cápás film, és az egyik kampányunk kifejezetten a cápás filmre épült.

A kreatív ötlet az volt, hogy mintha kifolyt volna a víz az IMAX-teremből, és egy takarító éppen feltörli a vizet, miközben a tengerből megérkezik a cápa. A mozi felújítása akkor még zajlott, nekünk viszont már kampányt kellett készítenünk, így a forgatás közben éppen rakták le a szőnyeget. A kreatív koncepció miatt vízzel kellett dolgoznunk, ezért a már lerakott új szőnyegre természetesen ráhelyeztünk egy másik, pótszőnyeget, és azt locsoltuk slaggal.

Erre a történetre azóta is nevetve emlékszem vissza. Később többször találkoztam azzal az úriemberrel, aki több mozifelújításban is részt vett, és ő is mindig emlegette, hogyan szólt ránk kissé idegesen: „This is not a garden!” Vagyis hogy ez nem kert, ne locsoljuk. Akkor nyilván érzékenyen érintette a helyzet, hiszen neki határidőre kellett elkészülnie a felújítással, de végül nem lett belőle gond, később már ő is nevetve idézte fel. Ebből végül reklámfilm is készült, amely a televízióban is futott, így a kulisszák mögötti kis káoszból egy valódi, országosan látható kampány lett.

Szerettem a nyári promóciós kampányokat is. Egyik alkalommal Puzsér Róberttel dolgoztunk együtt, és annak a kampánynak a forgatása, az ötletei is nagyon jó emlékként maradtak meg. Szabó Simonnal is több kampányt készítettünk, ezeket is nagyon szerettem. Amikor nemrég pakoltam az irodámban, több emlék is előkerült ezekből az évekből. Volt például egy karácsonyi kampányunk, amelyben Simon belefeküdt a popcornba, és „popcornangyalt” csinált. Ezt később el is küldtem neki emlékként.

A Filmünnephez kapcsolódó kampányokat is nagyon szerettem. Ott is sok olyan kreatív megoldás volt, amelyben jó volt részt venni: stúdiót rendeztünk be, forgattunk, ötleteltünk, és ezek az alkalmak mindig nagyon élővé tették a munkát. Ezekben a kampányokban az volt a jó, hogy nemcsak kommunikációs feladatok voltak, hanem valódi közös alkotások, sok humorral és sok emlékezetes pillanattal. Sokat köszönhetek ezeknek az említett kreatív ötleteknek a kitalálásában és megvalósításában a kollégáimnak, a volt marketing csapatom minden tagjának és az ACG Reklámügynökségnek is. Igazi együttgondolkodás volt mindig. Tudtuk inspirálni kölcsönösen egymást.

Mi változott a legtöbbet a magyar mozizásban az elmúlt közel két évtizedben? Volt olyan időszak — például a járvány vagy a streaming felerősödése idején —, amikor belülről is nehezebb volt hinni abban, hogy a moziélmény visszatalál a nézőkhöz?

Nem volt igazán kétségem abban, hogy a moziélmény vissza fog találni a nézőkhöz. Lehet, hogy ebben a mozisok egymást is erősítik, de szerintem, aki moziban dolgozik, az alapvetően hisz ebben. Nyilván látni lehetett a trendeket: a streaming miatt bizonyos nézői rétegek elmozdultak, változtak a szokások, de közben mindig jött egy-egy film, amely megmutatta, hogy a közönség igenis visszatér. Egy nagy Pókember vagy más eseményfilm esetében rögtön látszik, hogy a mozi teljesen másfajta élmény, és erre továbbra is van igény.

A covid mentálisan minden mozisnak erőpróba volt. Ott azért felmerült az emberben, hogy mi lesz, hogyan lesz, mikor és milyen formában térhet vissza a közönség. De nekem akkor is inkább az maradt meg, hogy a mozisok összezártak. Volt közös kampány is, amelyet a Mozisok Országos Szövetsége szervezett és pályázati forrásból finanszírozott. Ez szerintem sokat segített abban, hogy a szakma közelebb kerüljön egymáshoz.

Korábban a Cinema City sok kisebb mozi szemében talán szitokszónak számított. Egy vidéki vagy kisebb mozi üzemeltetője könnyen érezhette úgy, hogy ha megjelenik mellette egy többtermes multiplex, az átalakítja vagy akár veszélyezteti a piacát. Idővel viszont szerintem kialakult egyfajta egymás mellett élés. Minden mozi másképp tud működni, más közönséget tud megszólítani, és más válaszokat adhat a helyi kérdésekre.

A Cinema City belépése a MOSZ-ba ebből a szempontból is fontos volt. Erről korábban többször is volt szó, de ez akkor nem az én döntésem volt. Később a vezetőség úgy döntött, hogy csatlakozunk. Szerintem ezt onnan is lehet nézni, hogy a Cinema City tagsága a szövetség lehetőségeit is bővítette, hiszen a tagdíj a mozik vagy termek száma alapján jelentős hozzájárulást jelentett. Ez a szakmai együttműködés szempontjából is fontos lépés volt. Mooshe Grandinger esetében ráadásul mindig éreztem, hogy alapvetően mozis családból jön, ebben a kultúrában szocializálódott, és a saját hálózat érdekei mellett is fontos volt számára, hogy a moziknak általában is jó legyen.

Ami a leginkább megváltozott, az talán az, hogy a covid után a mozizás eseményszerűbb lett. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt a mozi sokkal hétköznapibb programnak számított, természetesebb volt, hogy valaki gyakrabban elmegy. Ma a nézők sokszor tudatosabban választanak: jobban meggondolják, mire ülnek be, és inkább olyan filmeket keresnek, amelyekről azt érzik, hogy valódi látványt, közösségi élményt vagy különleges alkalmat adnak. Ebben nyilván az áraknak is szerepük van, de az árak mögött ott vannak az üzemeltetési költségek, a dolgozók bére és minden, amit egy mozinak ki kell termelnie.

Közben viszont azt is látom, hogy a mozik elkezdtek erősebben közösségeket építeni. Ez nemcsak a nagy hálózatokra igaz, hanem a kisebb mozikra és az egyedülálló helyszínekre is. Egy nyugdíjas közösség, egy filmklub, egy helyi törzsközönség felépítése nagyon nagy lehetőség. Szerintem ma minden mozinak az egyik legfontosabb feladata megtalálni a saját közönségét: kik azok, akik oda járnak, őket hogyan lehet megszólítani, és milyen filmkínálattal, programokkal, hangulattal lehet őket megtartani.

Én ebben látom a mozik egyik nagy esélyét. Egy megyeszékhelyen például más szerepe lehet egy helyi mozinak és más egy multiplexnek. A filmkínálatban, a közönség megszólításában, a közösségépítésben is lehet külön utakat találni. Szerintem ez működik, és éppen ez mutatja, hogy a moziélmény nem tűnt el, csak máshogy kell hozzá kapcsolódni.

4. Egy nagy márka emberi hangja

Sokan úgy emlékeznek rád, mint aki a Cinema City kommunikációjába közvetlenséget és emberi hangot hozott. Ez tudatos szakmai szemlélet volt, vagy inkább belőled fakadt?

Amikor eljöttem, ezt valóban nagyon sok embertől megkaptam. A kollégáknak mondott búcsúbeszédembe is beleírtam, hogy ha ez most nem történik meg velem, lehet, hogy soha nem tudom meg, mennyien értékelték a munkámat és ezt a hozzáállást. Az emberről sokszor csak a sírjánál mondanak ilyen laudációkat, hogy milyen jó ember volt, milyen sokan szerettek vele dolgozni. Én viszont ezt most megkaptam e-mailben, telefonon, SMS-ben, személyesen is. Nagyon sokan jelezték vissza, hogy értékelték azt, ahogyan dolgoztam és ahogyan az emberekhez álltam.

Szerintem ez elsősorban nem tudatos szakmai stratégia volt, hanem belőlem fakadt. Így neveltek, és nekem is ez az alapfilozófiám: minden embert ugyanúgy tisztelek. Mindegy, hogy a mozi takarítószemélyzetéről van szó, vagy egy ügyvezetőről, akivel tárgyalok. Ez nem üres mondat, tényleg így gondolom, és szerintem azok is meg tudják erősíteni, akikkel együtt dolgoztam.

Úgyhogy, ha ezt sokan közvetlenségként vagy emberi hangként élték meg, annak nagyon örülök, de nem felépített szerep volt. Inkább a karakteremből fakadt.

Hogyan lehet egy nagy, országos hálózatot úgy képviselni, hogy közben ne váljon távolivá vagy személytelenné?

Szerintem ez részben azon múlik, hogyan viselkedsz belül. Milyen példát mutatsz, hogyan beszélsz a kollégákkal, és milyen hangnemet választasz a külső kommunikációban. Az elején például, ha jól emlékszem, még magázódva beszéltünk a nézőkkel, később viszont átváltottunk a tegező hangnemre. Nem tudok hozzá pontos időpontot kötni, de biztosan hozzájárult ahhoz, hogy a kommunikáció személyesebb legyen.

Ennél azonban talán még fontosabb, hogyan reagálsz egy problémára vagy egy krízishelyzetre. Mit válaszolsz valakinek a közösségi médiában, hogyan kezeled, ha valaki elégedetlen, vagy ha valamilyen kellemetlen helyzet alakul ki. Ezekben a pillanatokban derül ki igazán, hogy egy márka mennyire tud emberi maradni.

A mozi azért is különleges üzletág, mert az emberek nagyon erősen kötődnek hozzá. Nem feltétlenül magához a mozihálózathoz, hanem a filmekhez, a saját filmélményeikhez, a mozizás emlékeihez. Szinte mindenkinek van valamilyen személyes, többnyire pozitív élménye, ami a filmhez vagy a mozihoz kapcsolódik. Szerintem kevés olyan márka van, amelyhez érzelmileg ennyire tudnak kapcsolódni az emberek.

Ez néha úgy jelenik meg, hogy a néző úgy érzi, jobban tudja, mit és hogyan kellene csinálni, mint az, aki benne dolgozik. De ezt nem feltétlenül rosszként kell látni. Inkább azt mutatja, hogy a mozihoz különleges viszonyuk van az embereknek. Fontos nekik, véleményük van róla, kötődnek hozzá.

Ezért szerintem úgy kell beszélni velük, mint egy másik filmszerető emberrel. Mint valakivel, aki fontos számodra. És azt gondolom, ma már bármelyik magyar mozissal beszélsz, mindenki tudja, hogy a néző nagyon fontos, hiszen belőlük élünk. Ha nem ennek megfelelően viselkedsz, az előbb-utóbb visszaköszön.

Persze egy nagy mozihálózatnál ez nem mindig egyszerű. Lehet egy központi elképzelésed arról, hogyan szeretnéd képviselni a márkát, hogyan kommunikálnál corporate szinten, de közben ott van a mindennapi működés: például egy diák munkatárs, aki éppen betanul, és lehet, hogy még nem úgy szocializálódott, nem úgy szól a nézőhöz, ahogyan azt te elképzelted. Ilyenkor a márkaélmény már nemcsak a kommunikáción múlik, hanem nagyon sok apró emberi helyzeten is. Ebben mindig vannak kihívások.

5. Regionális szerep és változó kommunikáció

A magyarországi munka mellett idővel regionális feladatokat is elláttál: Magyarország mellett Csehország, Szlovákia, Románia és Bulgária is hozzád tartozott. Hogyan változtatta meg ez a munkádat?

Először Románia került hozzám, ott supervisor jellegű feladataim voltak. Volt helyi marketingcsapat, tehát nem arról volt szó, hogy mindent én csináltam, inkább az ő munkájukat segítettem és koordináltam. Sok utazással járt, de számomra nagyon izgalmas horizonttágítás volt látni, hogy egy másik kultúrában hogyan gondolkodnak a mozizásról, a mozi szerepéről, és hogyan működik ugyanaz az üzletág más piaci környezetben.

Romániában például különösen érdekes volt látni, hogy a helyi kis mozik hálózata addigra nagyon lecsökkent. Amikor a Cinema City elkezdett ott mozikat nyitni, sok helyen nem egyszerűen egy új multiplex jelent meg, hanem olyan kulturális lehetőség, amely addig az adott városban vagy térségben nem feltétlenül volt jelen. Több mint tizenöt mozi nyílt abban az időszakban, amíg Romániával foglalkoztam, és a helyi kollégák mesélték, hogy voltak olyan települések, ahol a Cinema City megjelenéséig gyakorlatilag nem volt mozi, sőt sokszor más kulturális-szórakozási lehetőség sem igazán.

Ez nagyban befolyásolta az adott városok életét. Az emberekben közben ott volt az igény, hiszen az internet térnyerésével már mindenki elérte az információkat a filmekről, tudták, mit szeretnének megnézni, csak sokszor nem volt hol. Volt, hogy ötven-nyolcvan kilométereket utaztak azért, hogy eljussanak moziba, például Kolozsvárra, Marosvásárhelyre vagy más nagyobb városokba. Ilyenkor egy-egy mozinyitás valódi ünnepnek számított.

Aztán később jött Bulgária, majd Csehország és Szlovákia, és mindenhol más volt a kultúra, más volt a közönség hozzáállása, másképp működött a piac. Korábban is dolgoztam nemzetközi környezetben, de itt nagyon erősen látszott, hogy hiba Kelet-Európát egységes masszaként kezelni. Nyugat-Európából nézve sokszor hajlamosak egyben látni ezt a régiót, mintha ugyanazt a kommunikációt vagy ugyanazokat a kampányokat minden országban ugyanúgy lehetne használni. Pedig ami működik Romániában, nem biztos, hogy működik Magyarországon, Csehországban vagy Lengyelországban.

Lehet egységesíteni bizonyos dolgokat, de nem mindent. Nagyon sok különbség van a nézői szokásokban, a filmválasztásban és abban is, hogy milyen tartalmakat hogyan fogad a közönség. Romániában például előfordulhat, hogy egy helyi film rendkívül erősen teljesít, akár nagy nemzetközi címek mellett is. De a szinkronhoz való viszony is más: ott például ma már egy gyerekfilmnél sem feltétlenül magától értetődő, hogy a nézők a szinkronos változatot keresik, míg Magyarországon sokáig szinte elképzelhetetlen volt, hogy egy családi vagy gyerekfilm ne szinkronnal menjen igazán erősen. Most ebben itthon is látni változást, de ezek a különbségek nagyon jól mutatják, hogy országonként mennyire másképp kell gondolkodni.

Számomra a regionális munka éppen ezért volt nagyon tanulságos. Megmutatta, hogy még földrajzilag közeli országok között is hatalmas különbségek lehetnek abban, hogyan kapcsolódnak az emberek a mozihoz, milyen filmeket keresnek, milyen élményre vágynak, és hogyan lehet őket megszólítani.

A 2000-es évek végétől máig nagyon sokat változott a kommunikáció: online média, közösségi oldalak, influenszerek, saját csatornák. Számodra mi volt a legnagyobb szakmai fordulópont?

A legnagyobb fordulópont szerintem az volt, amikor az online kommunikáció olyan szinten bekúszott az emberek mindennapi életébe, hogy a nézők már sokszor hamarabb értesültek egy-egy filmről vagy nemzetközi hírről, mint ahogy azt a hazai kommunikáció hivatalosan kezelni tudta. A mozi területén ez különösen látványos volt. Egy magyar néző nemzetközi oldalakról már rég tudhatott egy filmről, miközben itthon még zajlottak a folyamatok: a film besorolása, a korhatár megállapítása, az előzetes magyarítása, szinkronizálása, a hazai kampány előkészítése.

Ez nagyon felgyorsította az egész kommunikációt. Amikor a közösségi média a hétköznapi élet részévé vált, az emberek egyre inkább azt várták el, hogy azonnal választ kapjanak. Már nemcsak tájékozódni akarnak, hanem beszélgetni, kérdezni, akár csetelni egy márkával. Ez teljesen más működést kíván, mint a korábbi, lassabb, egyirányú kommunikáció.

Az influenszerek megjelenése szintén nagy változás volt. Szerintem ebben mindig az a legnagyobb kihívás, hogy kiket választasz, és hogyan dolgozol velük. Nyilván egy influenszer munkája tud hatással lenni a közönségre, de nagyon fontos, hogy hiteles maradjon. Én sosem szerettem erősen befolyásolni, mit és hogyan mondjanak. Keretet persze kell adni, de akkor tud működni egy ilyen együttműködés, ha hagyod, hogy az adott ember a saját hangján szólaljon meg.

Ha egy üzenetet teljesen a szájába adsz, az rögtön elveszítheti a hitelességét. Az a jó, ha az alapgondolat megvan, de ő úgy tudja továbbadni, ahogy az a saját stílusához, közönségéhez és szójárásához illik. Szerintem az influenszer-kommunikációban éppen ez a legfontosabb: megtalálni az egyensúlyt a márka üzenete és az adott ember saját hangja között. Ebben a műfajban egyik kedvenc kampányom a VIP újranyitásához kötődött, egy videófilm, amiben Dancsó Péter és Köllő Babett „randi” közben, humoros formában ismerteti meg a nézőket a VIP megújult kínálatával.

6. Személyes emlékek és Mozivilág-kapcsolat

A Mozivilág indulásakor már kapcsolatba kerültünk a Cinema Cityvel, később interjú, meghívások, IMAX-gálavetítések, mozifotózások és sok személyes gesztus kötődött hozzád. Te hogyan emlékszel vissza ezekre a szakmai kapcsolódásokra?

Emlékszem az első interjúnkra is, a Cinema City Aréna kávézójában találkoztunk. A későbbi közös programokat pedig nagyon szerettem. Amikor vidékre mentünk, az nekem mindig jó élmény volt, mert én is meglátogathattam az adott mozit, láthattam, hogyan működik, milyen a helyszín, kik dolgoznak ott.

Szerintem a Cinema City korábban sokkal zártabb volt ebből a szempontból. A technikai részeket, a háttérben zajló működést nem feltétlenül mutattuk meg annyira nyitottan. A te részedről viszont megjelent egy nagyon erős kíváncsiság ezek iránt, és ez azt is megmutatta, hogy erre van igény. Nem feltétlenül a széles nagyközönség részéről, hanem egy speciálisabb, mozi iránt elkötelezett közegben. Ez szerintem jó volt, mert segített nyitni egy olyan világ felé, amely addig kevésbé volt látható.

Sokszor azt is láttuk, hogy amit te észrevettél vagy megírtál, az utána továbbment más véleményformálókhoz, filmes-mozis oldalakhoz vagy aktívabb közösségi szereplőkhöz is. Ez azért volt érdekes, mert megmutatta, hogy a Mozivilág egy speciális közegben fontos információforrás lett. Nem feltétlenül a nagyközönség felé, hanem azok között, akik tényleg figyelik a mozik működését, fejlesztéseit, apró változásait.

Én egyébként is szeretek emberekkel kapcsolatban lenni, új embereket megismerni, és mindig érdekes volt látni, kit mi érdekel jobban. Veled kapcsolatban például pontosan tudtuk, hogy nagyon figyelsz a részletekre. Ahogy beszéltük is, kicsit te voltál a lelkiismeret: oda kell figyelni, mert Balázs úgyis kiszúrja, ha valami hibás vagy pontatlan. Volt is ilyen belső poén, hogy „jaj, Balázs már megint SMS-t küldött, mit hibáztunk?”

Közben pedig sokáig még a magázódás is megmaradt köztünk, ami utólag talán még viccesebbé teszi ezt az egész, egyszerre hivatalos és nagyon személyes szakmai kapcsolatot.

Ez persze vicces volt, de közben hasznos is. Egy ilyen kapcsolatban ugyanis nemcsak arról van szó, hogy meghívót küldünk vagy információt adunk, hanem arról is, hogy van egy külső szem, aki figyel, kérdez és észrevesz dolgokat. Szerintem ezekből a szakmai kapcsolatokból akkor lesz valódi kapcsolódás, ha megmarad bennük ez a figyelem és párbeszéd.

A munkád során biztosan sok különös, kedves vagy váratlan történet született. Van olyan mozis-szakmai emlék, amelyet ma is mosolyogva idézel fel?

Az egyik ilyen történet az, amikor Keanu Reeves egyszer bejött a Cinema City Arénába. Felhívott az akkori pénztároslány, hogy itt van Keanu Reeves a moziban. Először azt mondtam: „Aha, persze.” De tényleg ő volt. Akkoriban Magyarországon forgatott, és valakivel eljött megnézni egy filmet.

Nem volt feltűnő, sapkában volt, a haja is kilógott alóla, úgyhogy nagyon szemfüles volt a kolléganő, aki felismerte. Amikor kimentem, az Aréna jobb oldali lobbyjában ült, várta, hogy elkezdődjön a film. Odamentem hozzá, mondtam neki, hogy nagyon örülünk, hogy itt van nálunk, és azt is megkérdeztem, tudja-e, hogy a film szinkronosan megy. Mondta, hogy igen, tudja, de a film látványvilágára kíváncsi, és egyébként olyan valakivel volt, aki tudott magyarul. Arra is emlékszem, hogy a jegypénztáros kolléganő szerint magyarul kérte a jegyet. Ez nagyon különleges pillanat volt.

Nagy élmény volt a Gemini Man budapesti premierje is. Will Smith, Ang Lee és Jerry Bruckheimer is itt volt Magyarországon, az esemény pedig az Arénához kötődött. Közben arra is nagyon kellett figyelni, hogy mit lehet előre kommunikálni, mit nem, hogyan mozgatjuk a vendégeket, merre jönnek be, milyen biztonsági útvonalakat használunk. Sok minden titkos volt, nagy volt a készültség, és szakmailag is izgalmas volt látni, hogyan áll össze egy ilyen nemzetközi esemény.

Személyesen nekem Vincent Cassellel találkozni is nagy élmény volt. Őt nagyon szeretem, és mivel franciás vagyok, ez különösen közel állt hozzám.

Voltak emellett olyan találkozásaim is, amelyeket név nélkül említenék, de akik érintettek, azok biztosan tudják, hogy róluk van szó. Előfordult, hogy valaki egy negatív megjegyzéssel, erősebb kritikával vagy akár támadóbb hangnemben került kapcsolatba velünk. Ilyenkor sokszor azt gondoltam, hogy érdemes lenne személyesen is találkozni, beszélgetni vele, megmutatni, mi van a háttérben.

Szakmailag ezek nagyon fontos pillanatok voltak számomra, mert nagy sikernek éltem meg, amikor valakit szinte száznyolcvan fokban át lehetett fordítani. Amikor egy negatív, támadó hozzáállásból el lehetett jutni odáig, hogy megértse, bizonyos dolgok miért úgy történnek, ahogyan. Ez megint azt mutatja, mennyire érdekes üzletág a mozi: az emberek annyira magukénak érzik, hogy sokszor azt gondolják, mindenhez értenek, mindent tudnak róla.

De amikor leülsz velük beszélgetni, elmesélsz vagy megmutatsz bizonyos háttérfolyamatokat, akkor sokszor rájönnek, hogy nem feltétlenül csak egyfajta igazság létezik. Nemcsak az övék, hanem lehet egy másik nézőpont is. Nekem ezek a beszélgetések azért voltak fontosak, mert ilyenkor a konfliktusból valódi megértés tudott születni.

7. Lezárás és jövő

Tizenkilenc év után lezárul egy hosszú Cinema Cityhez kötődő fejezet. Milyen érzésekkel tekintesz vissza erre az időszakra?

Nagyon jó érzésekkel tekintek vissza erre az időszakra. Talán Edith Piafot tudnám idézni: „Non, je ne regrette rien” — nem bánok semmit sem. A lényege tényleg ez.

Én egyébként is mindig próbálom a pozitív dolgokat megfogni. A kommunikációban is arra törekedtem, hogy valaminek a jó oldaláról beszéljünk, ne feltétlenül a panaszkodásból induljunk ki. Persze a mozis piacon belül időnként voltak más irányok, más szemléletek is, de hozzám ez a hozzáállás állt közel.

Nagyon szerettem az embereket, akikkel együtt dolgoztam, a kollégáimat, az üzleti partnerinket és a mozisok közösségét. Nagyon szerettem ezt az üzletágat, és azt is, hogy mindig történt valami. Személyesen is erős kötődésem volt ehhez a világhoz, ezért sok jó élményt viszek magammal ebből a tizenkilenc évből.

Hogyan képzeled el a következő fejezetet? Szeretnél a mozi, a film vagy a kommunikáció világában maradni, vagy most inkább nyitottan várod, merre visz tovább az út?

A mozi és a film világa nyilván nagyon szerethető terület, de most az is kérdés, milyen lehetőségek adódnak. A kultúra mindig közel állt hozzám, a film továbbra is nagyon érdekel, de Magyarországon más hasonló méretű mozihálózat nincs, ezért ez az irány nem feltétlenül egyszerű.

A turizmus is érdekel, abban is el tudnám képzelni magam, de alapvetően kommunikációs, PR- és marketingterületeken nézelődöm. Hogy pontosan mi jön majd, azt még nem tudom. A nyarat egy kicsit elengedtem, élveztem, és nem fókuszáltam még annyira a munkakeresésre. Szerintem majd az ősz hozza meg igazán, merre indul tovább az út.

Én pozitívan állok mindenhez. Remélem, ha referenciára lesz szükség, sokan jó véleményt fognak mondani rólam — nemcsak akkor, amikor búcsúüzenetben kellett leírni valamit. Persze amikor valaki elmegy egy cégtől, nem feltétlenül mondják neki, hogy rossz volt vele dolgozni, de akik írtak, felhívtak, vagy személyesen elmondták, azoknak ezt nem volt kötelező megtenniük. Mégis volt bennük igény arra, hogy elmondják, és én ezt nagyon őszintének érzem.

Olyan munkát szeretnék találni, amelyhez személyesen is tudok kötődni. Valami szerethető, szívügy-szerű területet, amilyen számomra a mozi is volt. Mert a mozi tényleg ilyen volt.

Ha egyetlen filmmel, moziélménnyel vagy mondattal kellene összefoglalnod ezt a 19 évet, mi lenne az?

Ha egyetlen filmmel kellene összefoglalnom, akkor az Életrevalókat mondanám. A búcsúlevelemben is ezt említettem, mert számomra nagyon meghatározó film. Van benne valami abból a szemléletből, ami hozzám is közel áll: hogy ha valami nem feltétlenül jó, akkor is lehet keresni benne kapaszkodót, lehet más nézőpontból ránézni, és valahogy át lehet fordítani. Hogy a pohár félig üres vagy félig tele — én mindig próbáltam inkább az utóbbit látni.

Ha moziélményt kellene mondanom, akkor természetesen ott vannak a nagy gálák és premierek is. Az első Star Wars-gála például nagy élmény volt, még akkor is, ha én nem vagyok igazán Star Wars-rajongó. Voltak olyan események, amelyeknél tényleg azt lehetett érezni: ha ott nem vagy jelen, akkor szinte nem is létezel a közösségi médiában.

Az első igazán nagy ilyen élmény számomra az Avatar volt, azt biztosan nem fogom elfelejteni. Akkor tényleg rengetegen hívtak, hogy nem tudok-e jegyet szerezni nekik, mert hosszú ideig szinte lehetetlen volt bejutni az IMAX-vetítésekre. Viccesen szoktam mondani: ha feldobsz egy mozijegyet, valaki mindig alááll. Ez is nagyon jól mutatja, mennyire szerethető üzletág a mozi.

Ez biztosan hiányozni fog, de moziba továbbra is járok. Voltam már azóta Cinema Cityben is, és más mozikban is. Nagyon szeretem például a Cirko-Gejzírt, a Művészt, vidéki mozikba is szívesen megyek, és ha külföldön vagyok, akkor is mindig keresek mozit. Franciaországban például akár minden nap be tudnék ülni valamire.

Szeretek más mozikba is járni, mert mindenhol más az élmény, más a közeg, sokszor a közönség is más. Volt olyan, hogy a Művészben egy üzleti partner ismert fel, és láttam rajta a meglepetést, mintha furcsa lenne, hogy én ott vagyok. Mondtam is magamban: miért ne jöhetnék ide? Én egyszerűen szeretek moziba járni. Ez nézőként is ugyanúgy megmaradt bennem.

Buda Andrea válaszaiból végig ugyanaz a szemlélet rajzolódik ki: a mozi számára nemcsak munkahely, nemcsak kommunikációs feladat és nemcsak egy nagy márka volt, hanem szerethető, emberi közeg. Olyan világ, amelyben a kampányok mögött történetek, a premierek mögött találkozások, a nézői visszajelzések mögött pedig valódi kapcsolódások vannak.

A Cinema Cityhez kötődő fejezet lezárult, de a mozihoz való kötődése nem. Ahogy ő fogalmazott: egyszerűen szeret moziba járni. Talán ez a legfontosabb mondat az egész beszélgetésben. Mert aki 19 év után is így tud beszélni erről a világról, az valójában nem búcsúzik a mozitól — csak egy másik sorból nézi tovább.